2014. január 8., szerda

Végh Barbara: Hó

Jodi Picoult: Törékeny c. műve nyomán

                                                                                           Pásztohy Panka illusztrációja





















Ketten voltunk otthon,
a nővérem és én,
nem gondoltam másra,
csak hogy végre esik a hó.

Fehér volt minden,
esett a porcukor az égből,
aztán elmosolyodtam:
most milyen édes a világ.


Amelie a szobájában ült,
zenéjét az agyába üvöltetve,
és amikor hízelegve kértem,
arrébb tolt és mondta:

Willow, hagyjál!

Egyedül maradtam.
Vagyis ketten voltunk,
én és a hó.

Sűrűn hullott,
a lábszáramig érhetett.
Nem féltem,
de olyan volt, mintha
anya hangját hallottam volna,
akkor hirtelen hátranéztem.

Gyorsan történt minden,
csak egy reccsenés volt,
és sikítva estem össze.

Egyre tompább lettem,
de éreztem, hogy
éget a hideg, hogy
egyre fehérebb leszek,
hogy lassan ki se látszódom
a hóból.

Akkor újra elmosolyodtam.

Hiszen, most senki sem látja,
hogy törékeny vagyok.
Senki nem nevet, vagy
sugdolózik rólam a hátam mögött.

Nem vagyok más,
csak egy hóban fekvő
sebesült kismadár.
Nem kívántam, hogy
megtaláljanak.

Egyedül maradtam.
Vagyis ketten voltunk,
én és a hó.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése