Németh Eszter: Egér a homokban

  

Káli Gergely illusztrációja

 

Mary fáradtan ült a padon, laposakat pislogott a napszemüveg takarásában. Még a háta is meggörnyedt, igaz, nem is volt oka készenlétben ülni, hiszen az óvoda kertjében már csak Pöszke, Lévi és Klára rugdosták unottan a kavicsokat.

Pöszke hirtelen eldobta magát a fűbe, Lévi szinte azonnal, majd Klára is melléfeküdt. Késő tavasz volt, a szokatlan hőség már alábbhagyott, de még ott rezgett a levegőben. Bárányfelhők úsztak az égen, azt bámulták.

Mary egy pillanatra megrökönyödött, amikor felfigyelt a három fekvő gyerekre, de nem sokat teketóriázott, hamar melléjük hevert a fűbe. Hosszú percekig úsztak a bárányfelhők felettük, változatos alakot öltve.

– Nézd, Mary, egérlovag a sivatagban! – mondta hirtelen Pöszke.

– Egérlovag? – csodálkozott el Klára. – Ki az az egérlovag?

– Sir Reginald Glanz – vágta rá azonnal Lévi.

– Akit elvesztettek a sivatagi küldetésen, a homokdombok folyton átalakuló halmai között – folytatta Pöszke.

– Aznap különösen nagy volt a hőség, a forróság ott rezegett a homokdűnék felett, vibrált a levegő, ameddig csak ellátott a szem – vette fel a fonalat Mary is.

A gyerekek elhallgattak, és várták a folytatást. Mary nem kérette magát:

– A küldetést Pálottó király rendelte el, hogy hű és kevésbé hű vazallusai felderítsék a végtelen Nagy Kékség mögött fekvő vidéket. Pálottó gondosan választotta ki a lovagokat, hiszen az esély, hogy visszatérnek, kicsiny volt, ám ha sikerül, túl nagy lehet a visszatérők tekintélye. Az országára és trónjára két legveszélyesebb ellenfelét tette hát meg a küldetés hivatalos vezetőinek, külön beszélt mindegyikükkel, hogy biztosítsa őket királyi kegyéről és megbocsátásáról, továbbá elnézéskéréséről, hiszen egy ilyen bizonytalan és veszélyes küldetésen a veszteségekkel is számolni kell. Hasonlóképpen járt el a királyi akadémia vezetője, így lett Fancsali Ferdinánd történész és Habókos Halidor térképész az expedíció tagja. A királyné, akinek addigra kissé terhes lett hű vazallusa és trubadúrja, Herloding Hugó rajongása, krónikásként küldte el az expedícióval a lovagot.

Sir Reginald Glanz, az Egéremporium tiszta szívű és derék lovagja, királya szolgálatában szerette rajta tartani szemét az alattomos terveket fondorló lovagtársain, így önként jelentkezett a küldetésre, Pálottó király nagy örömére, aki ezek után rögvest a lovagot nevezte ki a küldetésért felelős mindenesnek.

Csak a Nagy Kékség…

– A tenger, ugye? – kérdezett közbe Pöszke.

– A Földközi-tenger! – vágta rá rögtön Lévi, aki mindig minden apróságot megjegyzett, és legalább olyan ügyesen kötötte össze az információkat, mint Pöszke.

– Szóval a tenger túloldalán derült ki – folytatta Mary –, hogy a király titkosügynöke és tanácsadója, Lady Cecília Csillagfalvi is velük van, matrózruhában kelt át a tengeren.

Sir Glanz roppant megörült, őladységének még egy egérhez képest is hegyes és finom orra volt, különös érzékkel tudta kiszagolni és csírájában elfojtani a veszélyt. A kompániához tartozott még a filigrán Vendelina, nála jobb szakácsot nem lehetett találni az egész Egéremporiumban, de még azon kívül sem. Szerencsétlen módon azonban pont az ő ételremekét választotta a titkos tanács a király elleni merénylethez, így Vendelina kegyvesztett lett.

Már önmagában is meglepő volt, hogy veszteségektől és nagyobb kalandoktól, vihartól vagy tengeri szörnyektől mentes útjuk volt. Még meglepőbb, hogy a Nagy kékség túloldalán nem rögtön sivatag kezdődött…

– Hanem dzsungel, ugye? – kérdezte Lévi.

– Így van, a hajójuk egy széles folyótorkolaton hosszan beúszott a szárazföld belsejébe. A parton változatos flóra és fauna tárult eléjük.

– Növények és állatok, ugye? – kérdezte ezúttal Pöszke.

– Így van. Szorgalmasan jegyzeteltek, időnként ki-kikötöttek a parton, hogy ebből-abból mintát vegyenek, de sehol nem időztek hosszasan.

Végül aztán elfogyott a folyó. Egy magas hegy lábánál lévő tóba torkollott. Sir Glanz kijelölte a szárazföldi expedíció tagjait, a két egymással kakaskodó főurat is szétosztotta a folyóparton maradó és a szárazföldi csapatok között. Vendelina a hajón maradt, Lady Cécil azonban Sir Glanzcal tartott, persze még mindig álruhában. Így esett, hogy a tizenötödik napon, amikor már messze bent jártak a sivatagban, az elcsigázott, szomjas csapat nem vette időben észre a közeledő homokvihart. Szerencsére még időben be tudtak húzódni egy közeli sziklacsoport oltalmába, ám a vihar elvonultával nem csupán néhány málhával, de Sir Glanzcal is könnyebbek lettek.

Habókos Halidor volt az egyetlen, aki Sir Glanz keresésére akart indulni, a többiek megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy olcsón megszabadultak a lovag lelkes, jókedélyű, példamutató, ám bosszantóan makulátlan jelenlététől. A csapatban szinte azonnal kitört az anarchia és káosz.

– Mi az az anarchia? – kérdezte kíváncsian Pöszke, boldogan ismételve a szót, hogy megjegyezhesse.

– Rendbontás és rendetlenség.

– Mint mi, ha nem vagy itt? – vigyorgott Lévi.

– Úgy valahogy – bólintott Mary, és a felettük időző egérformájú felhőre pillantva folytatta a mesét. – Lady Cécil megvárta az estét, és amikor a még mindig a szikláknál időző csapat utolsó tagja is álomba szenderült, óvatos léptekkel a főkolomposok málhájához surrant, hogy meggyőződjön, a legutóbbi kutatása óta változott-e valami. Nem lepődött meg, amikor megtalálta Sir Glanz jegyzeteit az egyik málhában. Csupán elmosolyodott, és gondosan magához vette a lovag szálkás betűitől feketéllő lapokat. Aztán kiosont a táborból, és halkan füttyentett. Egy hozzá hasonló egér vált ki a sziklák homályából. Lady Cécil halkan, ám hosszasan beszélgetett az idegennel, akin bárki azonnal észrevehette volna, hogy a sivatag népéhez tartozik. Lady Cécil végezetül egy kis csomagot nyújtott át a titokzatos idegennek, majd a táborba visszatérve maga is nyugovóra tért.

Másnap reggel sikerült végül új vezért választaniuk, aki további öt napnyi menetelést rendelt el, azzal a kikötéssel, hogyha addig nem találnak legalább vízforrást, visszafordulnak. Ezzel az okos döntéssel egyúttal megspórolták, hogy Lady Cécil felfedje magát.

Mindeközben Sir Glanz egyre elcsigázottabban bolyongott a sivatag túlsó végén, ahová a forgószél elragadta. A második nap közepén végül kimerülten összerogyott egy homokdűne tetején, a nap forrón sütött rá, a kulacsa már a homokvihar előtt kiürült.

A sötétség leszálltával a homok hűlni kezdett, a lovag lassan magához tért. Lassan feltápászkodott, és kótyagos léptekkel megindult, maga sem tudta, hova. Néhány napoknak tűnő órával később Sir Glanz a felkelő nap első sugaraira függesztette a tekintetét, és már csak a makacssága vitte előre, míg végül végérvényesen összerogyott, és nem mozdult többé.

– Meghalt? – ijedtek meg a gyerekek. Mary, akit kissé elragadott a történetmesélés, oldalra pillantott, de nem válaszolt.

– Amikor Sir Glanz újra képes volt kinyitni a szemét, azt hitte, délibábot lát, de kellemesen hűvös félhomály uralkodott körülötte, és Lady Cécil jól ismert vidám mosolya mellett egy soha nem látott másik arc mosolygott rá. Mikor kissé magához tért, jött rá, hogy a hajón van, ahol Lady Cécil és Vendelina átvette a parancsnokságot.

– Hogyan? Mi történt? – Klára és Lévi nagy szemekkel meredtek Maryre, de Pöszke csak mosolygott. Felült, nagy levegőt vett, és befejezte Mary történetét.

– Lady Cécil ugyanis volt már a Nagy Kékségen túl, és voltak barátai a sivataglakók között. Így azonnal a lovag keresésére tudtak indulni. A szöcskeegerek ugyanis kis üregekben élnek a föld alatt, és ezeket a sivatagban járatokkal kötik össze, hogy a Nagy Forróságban is szabadon tudjanak mozogni. Így hamar megtalálták Sir Glanzot, és mielőtt a nap minden erőt kiégethetett volna belőle, biztonságos helyre vitték.

A Lady már a második nap látta, hogy a sivatagi küldetés kudarcra van ítélve, így egy jól választott pillanatban ledobta magáról a maskarát, és visszafordította az őladysége előtt azonnal meghunyászkodó urakat. – Pöszke boldogan vigyorgott, már rég vágyott rá, hogy az őladysége szót használhassa. – Természetesen a kakaskodó urakat azonnal bezáratta, és a matrózok közé rejtett valódi tudósokból és a hozzá hű szerencsevadászokból álló csapatával átvette az expedíció vezetését. Sir Glanz is felépült hamarosan…

– Szia, Pöszke, mit mesélsz? – kérdezte ekkor mosolyogva Ciki mama, aki megérkezett, hogy hazavigye a kislányt.

– Á, annyira nem fontos, nézd, felhőegér! – ugrott fel boldogan Pöszke, hiszen Ciki Mama, jobban mondva Lady Célia feltűnése mindig kalandot jelentett. – Szia Mary, szia Klára, szia Lévi! – köszönt még, de aztán már ott sem volt.

– Mary, Mary, hazatértek a hősök? – kérdezte Klára és Lévi aggódva.

– Haza, haza, de ezt majd holnap meséljük el, nézzétek, a ti szüleitek is ideértek.

A toronyóra ekkor ötöt ütött, Mary felmosolygott a felhőegérre, lesimította a ruháját, gondosan bezárta az óvodát, és hazaindult. Közben azon töprengett, vajon mi történt a hajón, míg a többiek a sivatagban időztek, és hogy el ne felejtsen képeket keresni a szöcskeegérről.