 |
| (c) Rumi Friderika |
Sólyom Soma az ablakban állt. Alkonyodott.
Az alkonyok egy ideje már nem olyanok voltak, amilyeneket megszokott. Ő azokat szerette, amik lassan, mint a málnaöntet a fagyin, szépen elfolynak a látóhatár szélén. Ő pedig, mint egy régi westernhős, beleautózhat abba a kellemesen lágy napfénybe, kikönyökölve az ablakon, arra gondolva, milyen sikeres napja volt ismét. Elfogyott a citrom, az eper, a vanília és a pisztácia, meg persze a csoki is, de ez ugye nem kérdés. A csoki fogy el minden nap a leggyorsabban. A leglassabban meg a puncs, pláne, ha a cukrász bőkezűen bánik a mazsolával.
– Bibircsók, pfuj! – mondta egyszer neki egy kisfiú, amikor meglátta a mazsolát a puncsban, aztán azt is elmesélte, ő azért nem eszik meg semmit, amiben mazsola van, mert pont úgy néz ki, mint a csipkedős sarki néni orrán az az undi bibircsók, amiből szőrszálak állnak ki, így néha nagyon hasonlít egy pici, ráncos pókra.
Soma fülelt. Tudta, hogy nincs sok ideje kirohanni, mikor meghallja azt a bizonyos hangot, amit már vagy húsz éve hallgatott minden nap április elejétől szeptember végéig, ahogy járta a falvakat, s nem csak hűsítő fagylaltcsodákkal, de süteményekkel is megédesítette a környékbeliek napjait.
Piskótatekerccsel, amiben igazi házi sárgabarack lekvár van, s olyan könnyű a tésztája, mint a pitypang pihéje. Ischlerrel, aminek két omlós linzer korongját még a pesti inas évek alatt tanult receptúra szerint, ribizli lekvárral ragasztotta össze a cukrász. Zserbóval, ami attól volt jó, hogy hírből sem ismerte a diópótlót, annál inkább a Tolna megyei kistermelők vékonyhéjú dióiból készült tölteléket.
Soma nagyot nyelt. Mióta leadta a kocsit, nem evett se süteményt, se fagylaltot, de most megfogadta, ha Kele Kálmán megérkezik és jó hírt hoz, ünnepelni fog. Az alkony utolsó fénysugarával aztán, ahogy az egy igazi western produkcióban is történne, megjelent a pici fehér furgon, s megszólalt az ismerős dallam.
Soma szinte feltépte a bejárati ajtót, úgy rohant kedvenc kollégája elé.
– Karcsikám, ott voltak? – kérdezte csillogó szemekkel.
– Nem egészen – válaszolt Kálmán huncutkás mosollyal, mint az a színész, aki a Csillagok háborúja filmekben az Ezeréves Sólyom kapitányát alakította.
– Ne szórakozz Kele, tudod, hogy nincs időm most a humorodra, várnak bent – morogta Soma.
– Autósüldözés volt – húzta ki magát a Kálmán iszonyat büszkén.
– Megsütött a nap Kele koma, azért lettél ilyen kelekótya? – nevetett fel Soma, és meglengette az arca előtt a tenyerét.
– Mindjárt beszámolok mindenről, de előtte mondjad, hogy mit eszel – nyitotta a furgon hátsó ajtaját Kele Kálmán azzal a könnyed, mégis varázslatos mozdulattal, amit húsz évvel ezelőtt tőle lesett el Soma, hogy elkápráztassa vele az ügyfeleket.
– Mit ennék, mit ennék? Citromot. Vagy tudod mit? Ma jó napom van és ünnepelni akarok, van zöldalma?
– Tudod, hogy minden szombaton van zöld és fehér fagyi, mióta nyert a főnök kedvenc focicsapata – vont vállat Kálmán.
A két vándorfagylaltos aztán kezében egy-egy jól megrakott tölcsérrel leült a Soma háza előtti padra, s Kálmán belefogott a mesélésbe.
– Már épp Simontornya felé tartottam. Tudod, azon az árnyas szakaszon, ahol úgy összeborulnak a fák. És ahol az újonnan aszfaltozott út pont úgy néz ki a beszűrődő napfényben, mint a flódniban a mákos töltelék.
– Hallod Kálmán, mióta cukorbeteg vagy, tényleg mindenről a sütemény jut eszedbe – csóválta a fejét Soma, és nagyot nyalt a tölcsére tetején púposodó krémes, zöld fagylaltból.
– Egy ilyen édes embernek, mint Kele Kálmán, kell-e ennél több – vigyorodott el olyan szélesen az őszülő férfi, aki tudta, hogy legrégebbi barátja ezredjére is nevetni fog leggyengébb szóviccén.
– Jól van édes öregem, de ha ilyen lassan haladunk a nap is felkel, mire befejezed a sztorit.
– Szóval megyek az úton Rácegres felé. Látom, hogy mögöttem jön vagy négy autó. Elől egy olyan furakék, mint abban a balatoni fagyizóban az a hupikék törpikék nevű rémkrém, amitől vagy három napig ment a hasunk, emlékszel Somikám?
– Lehet ezt elfelejteni? – mélázott el Soma.
– Szóval jön a kék, meg a többi. Egyre gyorsabban és gyorsabban. Mondom, gyorsítok, nehogy nekem jöjjön már. Erre elkezd villogni meg dudálni. Na, mondom, megint valami budai úriember, aki szabadnapos Schumachernek hiszi magát. Inkább elengedem, mert ha beborulok a bokorba a fagyikkal, abból lesz haddelhadd. Aztán ahogy elmegy mellettem a kocsi, látom, hogy nők ülnek benne és nézik a kocsi oldalát, fene mód integetnek és mosolyognak, amitől meg is igazítottam a frizurám, még jó, hogy tegnap voltam a Valikánál vágatni, eszerint jól sikerült. Mondjuk, nem tudom, honnan tudták, hogy így lehet majd bennem gyönyörködni, szóval kissé meglepett, hogy miután megelőztek, elkezdtek vészvillogva lassítani, a mögöttük jövő autós meg szintén villogni. Ettől azért már kezdtem megijedni, hogy ez talán valami rohamrendőrnő alakulat civilben, vagy maga az Élelmiszerbiztonsági Hivatal, akik jöttek lefoglalni a fagyit valami kitalált indokkal. Lassítok, mondom, ez a nap is jól kezdődik, vagy talán az egész fagyis karrierem itt végződik, amikor lett egy hely és lehúzódtam, megálltam, szívem táján is elkezdett kicsit szorítani, aztán kiszállok és az történt, amire ember nem számít. Egy szemüveges, virágos kaftánt viselő, rózsaszín hajú nő egyszerűen a nyakamba ugrott és azt sikoltozta eszeveszett örömmel: „Végre megvagy, végre megvagy!”
Én persze mukkanni sem mertem, így még eltelt kis idő, mire kiderült, hogy ők azok az írók, akiket mondtad, hogy keressek fel Kisszékelyben, ők meg már napok óta téged vártak, s mikor megtudták, hogy csak helyettesed van, rám kezdtek vadászni, de eddig sikertelenül. Az egymásra találás örömére a főnök megengedte, hogy elkísérjem őket a Nagyszederfához, ahol addig marasztaltak, míg meghallgattam egy számot a koncertjükből, ami a fagyiról szólt. Hallod, Soma, én komolyan azt hittem, hogy ezeket az őrült írókat csak kitaláltad, de tényleg léteznek és azt kérdezik, hogy ha már ez a környék leghíresebb fája, miért nincs a kínálatban nagyszeder fagyink?
Gyanúm szerint a főnöknek is tetszene az ötlet, de van egy kis bökkenő. Tudod: a szeder lila. És tudod, még mi lila? – kacsintott Sólyom Soma a Kele Kálmánra.
– Tudom – sóhajtott a magasabbik fagyis –, a főnök kedvenc focicsapatának az ellenfele.
– Akkor nem lesz nagyszeder fagyi?
– Sajnos nem, de talán a somfagyit végre megcsinálja a főnök. Vagy azt a mese körtéset, amit az Ervin bácsi tiszteletére találtak ki a kisszékelyiek, ha már egy körtefa áll a szépen felújított emlékháza előtt.
– Az a körte az nagyon jó lenne! Talán az én galambocskám is meggyógyulna tőle – tápászkodott fel a padról Soma, mert hallotta, hogy bentről már szólongatja a beteg felesége.
– Mint a mesében – veregette meg búcsúzó barátja vállát Kele Kálmán.
– Mint a mesében – ismételte Soma és becsukta a bejárati ajtót maga mögött.
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése