András Adél: A bánatos galaj

(c)Perecz Annabella

– Te haszontalan, jelentéktelen... – zendített rá a kakaslábfű.
– …bánatos, közönséges... gyom – fejezte be a betyárkóró. – Ránk ragasztod a rosszkedved.
– Ühüm-ühüm – bólintott rá a lándzsás útifű.
Semmi különös, csak a szokásos, reggeli, szívélyes fogadtatás. A ragadós galaj ezúttal is lábujjhegyen ébredt és némán rázta le magáról a hűvös harmatot. Szinte észre sem lehetett venni, oly szerényen húzódott meg a rét növényei közt.
– Nektek is jó reggelt! – suttogta.
– Hogy aludtál? – lépett mellé a kakaslábfű.
– Mit álmodtál? – magasodott fölé a betyárkóró.
– Na-na?! – így a lándzsás útifű.
– Itt járt már a Bácsi? – terelte el magáról a figyelmet a galaj.
– Nyolckor jön – mondta a kakaslábfű. 
– Á, lehet, hogy csak fél kilenckor, mindig késik – intette le a betyárkóró.
– Így-így – nyugtázta a lándzsás útifű.– Addig kisminkelem magam – színezte ki kalászait a kakaslábfű.
– Addig tornázom kicsit – mozgatta át fürtjeit a betyárkóró.
– Ez az! – rezegtette meg fehér bibéit a lándzsás útifű. 
A galaj nem pingált, a galaj nem sportolt, rajta ugyan sem a reggeli torna, sem a kozmetika nem segít, révedt szomorúan a határ felé. 
Szépségipar ide, kondizás oda, még mindig csak hajnal volt.
A nyári nap kíváncsian pillantott ki a domb mögül. Tetszett neki a látvány, így jókedvűen nyújtózott egyet, majd önzetlenül szétszórta melengető sugarait a réten. Cirógatta, babusgatta a növényeket, de a csintalankodókra rápirított. Voltak, akik nem simultak bele a rétbe, sárgán, lilán szóltak, ahelyett, hogy zöldségeket beszélnének. De mindannyian egyformán unatkoztak. A Bácsi ugyanis nem jött. 
Más érkezett. Hármas sorba rendezett, fekete seregével Anti, a hangya, vonult fel. 
– Szakasz állj, egy-kettő! Erőt, egészséget, rét! 
– Köszönjük, viszont kívánjuk, Anti! – így a rét.
– Ma kivel kezdjük a gyógytornát? – nézett körbe Anti.
– Egész éjjel sajgott a száram – jelentkezett szaporán a köszvényes kakaslábfű.
– Az semmi, tele a fészkem tetűvel, viszketek – torkolta le a szénanáthás betyárkóró.
– Ide-ide! – sürgette a túlmozgásos lándzsás útifű.
Anti serege tisztára, fényesre nyalta-falta a jelentkezőket, majd tele potrohhal terült el a poros úton. Ezzel is eltelt egy óra. De még mindig korán volt. Nem maradt más, csak a perzselően jókedvű nap és a punnyadt várakozás.
– Néhány apró tetű engem is zavar, ha esetleg belefér az idődbe... – próbálkozott bátortalanul a galaj.
– Fúj! – mordult rá Anti. – Te szúrós és ragadós vagy, ráadásul büdös is. Gané galaj.
A galaj szégyenkezve nézett végig durvára növesztett szőrein.
„Igaza van Antinak, de hát hogyne lennék ragadós – kesergett magában –, izzadok, mint a legelő ló. És büdös is vagyok. Biztosan az vagyok, még ha nem is érzem. Nyilván a szaglásom is pocsék.”
– Gané galaj, gané galaj! – tetszett meg az ötlet a betyárkórónak.
– Muhaha… rrr – röhögött a kakaslábfű, becenevén muhar.
Így mókáztak, nevetgéltek, kakaskodtak és betyárkodtak, hogy kitöltsék a céltalan időt. A galaj nem nevetgélt. A galaj nem kakaskodott, a betyárkodás pedig meg sem fordult a fejében. De kit érdekel egy halk szavú, lószagú galaj bánata?

Nyolc óra tíz perckor végre feltűnt a határban a lengedező vércsetollas, sárga szalmakalap. A Bácsi lassan közeledett, ráérősebben is, mint szokott. Minden lépést megfontolt, miközben élvezettel pihentette a szemét a réten. Elidőzött, le-lehajolt, megszemlélt ezt, megszemlélt azt. 
– Na, esment itt vagyok – köszönt aztán a rétnek.
Mindenki lázasan kihúzta magát.
– Lássuk csak, lássuk csak – nézett szét a Bácsi. – Vasárnap hozzák át a Gyereket, naná, hogy náthás lesz. Szedek majd lándzsás útifüvet, remek köhögéscsillapító teát főzünk belőle. De az még ráér, ne kapkodjuk már el a dolgokat. Viszont ha ma nem viszek ragadós galajt az asszonynak, igencsak felmegy a vérnyomása.
A Bácsi magas volt, mint egy fiatal ökörfarkkóró, testes, mint a felnőtt juhar. Nem ijedt meg a mérges galócától, nem futott el a vaddisznó elől, nem mászott fára, ha jött a medve. Azt azonban mégsem várhatjuk el tőle, hogy szembeszálljon a Nénivel. Főleg nem, ha felmegy a Néni pumpája.
Így hát kis ásóval kifordította a galaj gyökerét, gyöngéden megtisztogatta, majd óvatosan becsomagolta egy nedves kendőbe. 
– Így la! – csúsztatta bele zöld hátizsákjába a boldoggá vált galajt. – Kövér, fekete földbe ültetlek majd a szomorúfűz alá.
Aztán, amilyen lassan jött, olyan szaporán ment. Várta a Néni az ebéddel. Távolodó szalmakalapja percek alatt eltűnt a hullámzó fűben. A növények máris elkezdték a visszaszámlálást.
– Biztosan jön jövő héten is. Nyolckor – mondta a kakaslábfű, majd várakozóan nézett a szótlan betyárkóróra.
– Vagy fél kilenckor. Mindig késik – kapott észbe a betyárkóró.
A lándzsás útifű ábrándosan táncolt a nyári szélben, apró feje még mindig a Bácsi nyomát követte.
– Te meg mit ficeregsz? És mi a szösz történt veled? Talán megkukultál? Miért nem beszélsz rendesen? – támadt rá irigyen a betyárkóró.
– Ugyan, minek beszélne, amikor állandóan mindenbe beleköhögsz, és senkit sem hagysz szóhoz jutni? – vette védelmébe a kakaslábfű. – De hamarosan újra jön a Bácsi, és kit visz magával? Na, kit?
– Hmm-hmm – válaszolt a betyárkóró.



Szerkesztette: Németh Eszter