Bódi Kati illusztrációja
Mondd olyan
gyorsan, ahogy csak bírod, hogy kipi-kopi-kipi-kopi-kipi-kopi. Ilyen gyorsan
kopogott a csizmám sarka. Most mondd gyorsan, hogy
tiki-taki-tiki-taki-tiki-taki. Ilyen gyorsan ketyegett az órámon a
másodpercmutató. Még azt is mondd, hogy dibi-dobi-dibi-dobi-dibi-dobi – így meg
a szívem vert a rohanástól. Megálltam a Káptalan domb tetején, ránéztem az órámra,
és tudtam, hogy nem érem el a buszt. A következő csak negyven perc múlva indul.
Vagyis nem érek haza időben, nem leszek készen semmivel. Azt a hólatyakos
mindenit ennek az ocsmány januárnak! Majd jól megfagyok a mínusz két fokban,
mert negyven perc nem sok, de megfagyni épp elég.
A Lépcső közön mentem lefelé,
dühöngve. Igazi kis eldugott zug, a legrövidebb út a belváros felé. Olyan közel
húzódnak egymáshoz a falak, hogy ha kitárom a két kezem, elérem őket. A kedvenc
helyem, de most utáltam ezt is. Lucskos volt és gusztustalan. Az egyik falon évek óta zárva állt egy telefirkált
vasajtó. Sokat gondolkodtam rajta, mi lehet mögötte. Most
résnyire nyílt, fény szűrődött ki mögüle. Tábla is lógott rajta:
Képesbolt. Még sosem láttam a feliratot. Az órámra néztem. Na jó, inkább bent,
mint a hidegben. Olyan keskeny volt a köz, hogy alig tudtam kinyitni az ajtót.
Naná, hogy pont itt nem takarították el rendesen a havat. Csak annyira tudtam
kinyitni, hogy éppen beférjek.
Fura látvány fogadott. A falakat hullámzó,
sötét függönyök borították, és gombostűvel tele voltak tűzdelve képeslapokkal,
megszámlálhatatlanul sokkal, meg régi fényképekkel és lejárt kártyanaptárakkal.
Képek lógtak a plafonról is, sőt, a padlón, öreg fiókokban és fadobozokban is
képeslapok sorakoztak.
− Vedd le a kabátod, és ülj
le, irinyókám – mutatott a néni a másik karosszékre.
− Csak körülnézek, köszönöm.
Sietek a buszhoz.
− Mindjárt kész a tea, kedveském,
akarom mondani, a frászt sietsz – mondta a néni.
Micsoda modortalanság!
− Az a kakukkos óra pont akkor
fog fityfirittyelni, amikor el kell indulnod, és kényelmesen eléred a buszt.
Felesleges rohannod, libabőrös teljességgel.
Majdnem tiltakoztam megint, de
megéreztem a tea illatát. Ánizs, menta, és valami édes, mámorító, ismeretlen
virág.
− Hamamida kelyhe – a néni mintha
olvasott volna a gondolataimban. − Így hívják, ha jól emlékszem, de néha csal a
vén trükkös – és megkocogtatta a fejét.
Az illat leültetett a
karosszékre. Amíg a néni a teával szöszmötölt, a kezembe vettem egy fadobozt,
és elkezdtem lapozgatni a benne sorakozó képeslapokat. Mindegyik régi volt,
mindegyik meg volt írva. Általában nyaralós üzenetekkel voltak tele, amolyan
szép-az-idő-szép-minden-csak-ti-hiányoztok szövegekkel, aztán szülinapi
gratulációkkal, karácsonyi és újévi üdvözlettel. Születés, házasság,
diplomaosztó, betegség, látogatás, köszönet.
− Ezeket már nem lehet elküldeni
– mutattam a néninek a képeslapokra, miközben átvettem a teát.
− El vagy havazva meg rohangászol,
ciculim, mint a hálószövő pókocska, mi? – kuncogott. – Akkor szokott az ember
ilyen dolgokon fennakadni. Túlságosan rohan az agya, hogy észrevegye, mi mire
való.
− Miért, ezek nem képeslapok?
− Tudom én, milyen az, ha az
ember nem jut innen oda meg onnan emide, akarom mondani, de mennyire, hogy tudom
– motyogta.
A tea isteni volt. Lassan
kortyolgattam. Elmerültem benne. A harmadik kortynál vettem észre, hogy a néni
még mindig beszél.
− …Aztán jött a kancellár, hogy a
boszorkány-törvényt is elő kell készíteni, mert azt olyan papírra kell írni, hogyishívjákolva,
amin nem fog a szemmel verés. Az ám. De miért most, amikor tegnap voltam a
sárkánybarlangban hullott pikkelyért, kedves jó kancellárom? Miért nem mondta,
hogy sárkányfülzsír is kell? Hát hoztam volna, de ha most vissza kell mennem,
nem lesz kész a magától táncoló aranycipellő a királykisasszonynak, és az esti
bálon már viselnie kell a kis szívemszottya drágámnak, ha már annyira
kétballábas. Akkor aztán berontott a királyné, hogy ordít a kis trónörökös,
kitört a bölcső lába, meg az asztalosmesteré is, és csináljak valamit, mert sajog
a feje, no de erre már az enyém is megsajdult. Mondom én, hogy sok lesz ez, az
ilyen vénséges öregasszonynak nem való ez a mesterség, istenuccse, nem való
az már a kilencszázadik esztendőn túl, túl az Óperencián, túl az üveghegyen…
Mintha hullámoztak volna a
függönyök a falon. Meglebbentek a képeslapok, mint a galambszárnyak. A néni
elhúzta a függönyöket, és ömlött be a tavasz a hatalmas üvegablakokon. Kirepültek
a madarak a kertbe, ahol emberek nyüzsögtek, emelvényeket állítottak,
asztalokat díszítettek, fáklyákat szúrtak a földbe. Ünnepség készülődött, sült
az ökör meg a kürtős kalács valahol a bokrok mögött, belibegett az édes és sós
illat. Üvöltött egy csecsemő, ordított a lábát tört asztalos, hangolt egy
zenekar.
− Minden meglesz, kancellár úr, minden
meglesz, ha én mondom. Csak egy olyan hogyishívjákolva kis inast küldjön be
nekem, hogy a postát elvigye, annyival is előrébb legyek, a többit meg
elintézem valahogy.
A néni kitessékelt mindenkit a
szobából. Elővett egy képeslapot. Gyermeteg, karácsonyi rajz volt, szánkózó meg
karácsonyfát díszítő gyerekekkel, és apró, hóborította faházakkal a háttérben. A
néni zsugorodni kezdett, és belépett a képeslapon álló házak egyikébe. A
képeslap az asztalra repült, egy kupac megcímzett boríték tetejére. Aztán jött egy inas, felmarkolta a leveleket, és elvitte a postára. A képeslap utazott
hintón, léghajón, tengeralattjárón, helikopteren, metrón, vonaton és lóháton,
majd egy galamb vitte a csőrében, ledobta a Káptalan-dombon. Görgette a szél a
Lépcső közbe, meg-megpattant a falakon, végül a havas latyak felragasztotta a
vasajtóra. Lassan kinőtt belőle a néni, egy rozsdás kulccsal kinyitotta az
ajtót, és annyit mondott:
− Kakukk-kakukk-kakukk-kakukk.
− Indulnod kell, aranyam-bogaram
– rázta meg a vállamat.
Kidörzsöltem a látomást a
szememből. Jól átmelegedett mindenem. A kakukkos óra csivitelt a falon.
− Jó ég, mennyi az idő? Jól
elaludtam…
− Még rengeteg időd van. Ezt tedd
el, ajándék kis kacatocska – mondta, és a kezembe nyomott egy papírzacskót.
− Viszont látásra – köszöntem, felkaptam a
kabátom, és kifordultam az ajtón.
Az órámra néztem. Nem akartam
elhinni. Mindössze húsz percet töltöttem a boltban. A néninek igaza volt. Még
rengeteg időm volt, kényelmesen odaértem. Kibontottam a papírzacskót. Egy kis
csomag teafű volt benne, meg egy képeslap. A teafű jellegzetes illata elárulta,
hogy Hamamida kelyhéből készült. A kép a boltot ábrázolta belülről, látszottak
rajta a hullámzó függönyök, meg a sok kis kép. Megfordítottam a lapot. Meg volt
címezve, az üveghegyen túlra. Visszafordultam, hogy megköszönjem a néninek az
ajándékot, de a vasajtó zárva volt.
Jólesett elolvasni... :-)
VálaszTörlésÚúúúúú, de jó! Ezt a nénit tovább lehetne írni!!! :-)
VálaszTörlés