Majoros Nóra: A kesztyű

Egy ukrán népmese és Arthur Conan Doyle
Sherlock Holmes történetei nyomán

 

Márialigeti Anna illusztrációja

 

Egy enyhe téli reggelen a mezőőr zsebéből kiesett egy fél pár kesztyű. Nem maradt sokáig ott, ahová esett, a szél elfújta, egy molnárgörény játékból megcibálta, egy nyúl megrágcsálta, mert úgy vélte, ehető. Ámde arra járt egy róka, aki meg a nyulat vélte ehetőnek. Ezután a kesztyű kallódott. Mind tudjuk, mi történik a kallódó kesztyűkkel: belevackolják magukat az állatok. No, de hogyan is történik egy ilyen szállásfoglalás a Borsodi-Mezőségben?

Vizsgálódásunkban bizonyos Serteperte Holmi úr, a szöcskeegér (egészen pontosan: magyar szöcskeegér) lesz segítségünkre. Nevét onnan kapta, hogy mindenbe beleütötte az orrát, és állandóan kérdéseket tett fel: Hol? Mi? Mikor? Miért? És ez a Hol-Mi ráragadt.

Éppen téli álmából ébredezett, amikor kopogtattak föld alatti ürege bejáratán. Kikászálódott az ágyból, és a bejárathoz ment. Az ajtóban Hoppá állt, a röpképtelen szöcske (egészen pontosan: magyar tarsza).

– Van egy ügy! – jelentette Hoppá. – Ismeretlen dolog tűnt fel a réten!

Az egér jegyzetfüzetet vett elő.

– Hogy néz ki az a dolog?

– Mint a búbosbanka tollbóbitája, de nem tollból van, és sokkal nagyobb.

Holmi felírta.

– Hol van?

– A morotvánál, a nőszirmok között.

– Mikor került oda?

– A nyúlné szerint télen, amikor a róka megette az urát.

Holmi mérgesen lecsapta a füzetet. Hoppá gyorsan megjegyezte:

– Megevési gyilkosság volt, ami nem törvénytelen.

– Ha az a dolog tél óta ott van, akkor várhat, amíg megreggelizem! Különben nemsokára itt is megevési gyilkosság esete forog fenn – közölte az egér, mire a szöcske megszeppenve félrehúzódott. A szöcskeegér ugyanis szívesen fogyasztott szöcskét, ám ez a tarsza a társa volt.

Holmi becsukta az ajtót, majd megreggelizett. Csenkeszmagot. Utána felvette kockás kabátját, sapkáját, zsebre tette a nagyítóját, és tette a dolgát: nyomozott. Elsőként megvizsgálta a szóban forgó dolgot. Felfedezte a molnárgörény és a megboldogult nyúl fognyomát. A kallódásra utaló jeleket, úgymint csiszatolódás, beakadás, szakadás és tépődés, sorban feljegyezte a füzetébe. Zsályaillat – ezt kétszer aláhúzta.

– Te Holmi, nekem van egy megérzésem – mondta izgatottan Hoppá. – Nem lehet, hogy ez egy óriás búbosbanka tollbóbitája? És a róka nem csak a nyulat…

– Nem találgatunk, barátom, hanem szemtanúkat hallgatunk ki! – közölte az egér.

A morotva vize locsogott-fecsegett, ahogy a part menti nádasban nyüzsögtek az állatok. A vizsgálat alatt álló dolog a nőszirmok torzsás tövén akadt fenn. A közelben békabuzogány nőtt, friss hajtásain Holmi rágcsálás nyomait vette észre. Feljegyezte a füzetébe, aztán felmászott egy nádszálon, és körülnézett. Ezután cikcakkban átfutott a zsombékoson, mígnem megtalálta, akit keresett: a mocsári teknőst.

– Mit tudsz mondani az idegen dologról? – szegezte neki a kérdést.

– Semmit. Azt sem tudom, miről beszélsz – vágta rá a teknős.

– No, és akkor ki rágcsálta meg ma reggel a békabuzogány leveleit? – kérdezte a szöcskeegér, és nyomatékosításnak felemelte a mutatóujját. – Elárult a fognyomod. Tehát látnod kellett az idegen dolgot! Ki vele, mit tudsz róla!

A teknős behúzta a nyakát a páncélja alá, alig látszott ki a feje.

– Jól van. Láttam. De nem én hoztam el onnan, ahol volt!

– Hol volt?

– A szilfaliget mellett. A kidőlt tölgy törzsén.

– És miért hoztad el?

– Én nem…

Holmi a teknősre nézett, mire az meggondolta magát.

– Mert nem akartam, hogy a hörcsögé legyen. Elvettem tőle. Csihi-puhi, megvertem. Nem szégyellem, mondd el nyugodtan bárkinek! Veszélyes az a dolog?

– Folyamatban lévő nyomozásról nincs módomban információt adni – felelte Holmi, majd intett Hoppának, hogy kövesse.

Holmi végigszaglászta a kidőlt tölgy korhadó törzsét, majd óriási önfegyelemről tett tanúságot, amikor nem falta fel az egyik barázdában alvó éjjeli lepkét (egészen pontosan: sztyeplepkét), hanem kihallgatta. A lepke elmesélte, hogy az idegen dolog valóban a kérgen hevert, amíg a réti tücsökmadár és a hörcsög össze nem veszett miatta. Az egyik megpróbált elrepülni, a másik a föld alá bújni vele, de aztán kidugta az orrát a csalánosból egy menyét, és mindketten kereket oldottak.

– De a mocsári teknős… – cirregte bátortalanul a tarsza.

– Remek megfigyelés, barátom – jelentette ki Holmi. – A teknős ebben is hazudott. Ő vitte el a dolgot, csak nem a hörcsögtől vette el. Megfigyelted, hogy egy csermely csorog a liget és a morotva közt? Nyárra kiszárad, de tavasszal a teknős a csermely mentén is vadászik apró rákokra. Nos, itt lapult ő, a törzstől nem messze. Amikor azok ketten elmenekültek, és továbbállt a menyét is, a teknős elvitte magával a dolgot.

– De minek vitte el?

– Hát nem egyértelmű? – mosolyodott el Holmi. – Azért, amiért mondta. Borsot akart törni a hörcsög orra alá. Abban reménykedik, hogy elterjed a hír szerte a mezőn, hogy elbánt vele. A hörcsög azt a pletykát terjeszti róla, hogy még egy rablópoloskától is inába száll a bátorsága.

Hoppá pár másodpercig csak állt, bámult, és azon gondolkodott, hogyan találta ki mindezt a barátja. Mire észbekapott, a szöcskeegér nyomát már csak az erre-arra ingó fűszálak jelezték. A tarsza utánaszökdécselt.

– Hova megyünk?

– Van még tanúnk, akit kihallgathatunk.

– A tücsökmadár és a hörcsög – bólogatott Hoppá. – Ugye, a hörcsögöt keressük fel? – kérdezte, mert hirtelen eszébe jutott, hogy a tücsökmadár is főként ízeltlábúakkal táplálkozik.

– Nem – szögezte le Holmi.

Hoppá izgulni kezdett, de azért követte a társát.

Holminak híre volt erdőn, mezőn. Ha valahol megjelent kockás kabátjában és sapkájában, az állatoknak eszébe sem jutott őt felfalni. Pár rátarti ragadozó akadt csak, aki akár kabátostul, sapkástul elfogyasztotta volna a neves nyomozót.

– A tarsza a társam – szögezte le Holmi, amikor megtalálták a madarat, akinek gombszemében lakoma öröme villant.

– Ó – sóhajtott lemondóan a madár. – Miben segíthetek?

Holmi az ismeretlen dologról faggatta. A tücsökmadár nem volt bőbeszédű.

– Mit tudom én! – felelte, majd még egy bosszús pillantást vetett a tarszára, és elrepült.

– Ő is hazudik?

– Nem. Ő nem.

– Akkor megkeressük a hörcsögöt?

– Inkább a rétisast. Ott egy sasfészek, azon a nyárfán! Ha valaki, hát ő biztosan látta, hogy került ide a dolog.

– Miért vagy olyan biztos benne, hogy a dolog itt volt, ezen a réten?

– Mert zsályaillata van. Nézz körül, minden lila, itt tenyészik a mezei zsálya! Gyerünk, kérdezzük ki a sast!

A tarsza nyitva felejtette a száját. A sas volt az egyik rátarti ragadozó, aki desszertnek szerette volna elfogyasztani Holmit egy nyúllakoma után. Nehéz szívvel szökkent utána.

Igen ám, de Holmi nem hiába volt a legokosabb elme a Borsodi-Mezőségben! Nem a sashoz ment, hanem a túzokhoz, aki, bár alkalmanként szívesen fogyasztott szöcskét is, egeret is, de Holmi eszét nagyra becsülte, így a kockás kabát biztonságot jelentett. Ráadásul ő volt a környék legnagyobb madara. Repülni ugyan nem tudott, de hírnöknek kiváló volt. Holmi kérésére felkereste a szalakótát, a mező legszínesebb, ám szintén rátarti ragadozóját, aki viszont pompásan tudott repülni, és csak mérsékelten félt a sastól. Felrepült a legmagasabb nyárfa csúcsához, és nagy tisztelettel megkérdezte a rét urát, mit tud az ismeretlen dologról. A sas felelt, a szalakóta híreket hozott, a túzok pedig aggodalmaskodó arccal búgta a választ: a dolog az emberé volt.

A hír hallatán Holmi elhallgatott egy pillanatra, Hoppá pedig baljósan ingatta a fejét.

– Most mi lesz? – kérdezte a tarsza. – A dolog tényleg veszélyes?

– Most vacsora lesz – közölte a szöcskeegér. – Aztán kutatómunka.

Hoppá jobbnak látta, ha elbúcsúzik, és magára hagyja a társát. Alkonyatkor a szöcskeegéren ugyanis elhatalmasodott az éhség, és ilyenkor tanácsos volt kitérni az útjából. A kutatómunka pedig azt jelentette, hogy Holmi bezárkózott az üregébe, a könyveit bújta és gondolkodott.

Három nappal később kopogtattak az ajtaján. Holmi ajtót nyitott. Hoppá izgatottan toporgott a lábtörlőn, mögötte sorakozott a teknős, a hörcsög és a tücsökmadár.

– Tudni akarják, hogy veszélyben vannak-e. Mind hozzányúltak az emberi dologhoz! – hadarta Hoppá.

Holmi végignézett rajtuk, és magyarázni kezdett.

– A szakirodalom szerint ez a dolog az ember csodálatos találmánya, amelyet lakhelyül hozott létre az állatok számára.

A teknős lemondóan csóválta a fejét.

– Sajnos én nem férek bele.

– Tévedsz, barátom! – emelte fel a mutatóujját a szöcskeegér. – Ebben a találmányban az a csodálatos, hogy ha birtokba veszik az állatok, az igényeiknek megfelelően tágul. Szélsőséges esetben akár egy vadkan is belefér.

– Melyikünké legyen? – tette fel a mindannyiukban motoszkáló kérdést a hörcsög.

Hoppá szeme felcsillant.

– Öt járata van, beleférünk mindannyian – mondta, de a biztonság kedvéért hozzátette: – De akkor megegyezünk, hogy nem lesz megevés!

Ebben aztán meg is állapodtak. A dolgot egy sűrű és tövises kökénybokor alá vitték, és beköltöztek. A mocsári teknős a hüvelykujjába, a tücsökmadár a mutatóujjába, a hörcsög a középsőbe, a tarsza a gyűrűsbe. A kisujjat meghagyták a szöcskeegérnek, de a híres nyomozó nem akarta otthagyni a könyvtárát, így az icipici odúba végül bevackolta magát az éjjeli lepke. (Sztyeplepke, egészen pontosan.)