Halász Bálint: A gomba kalapja

 

Horváth Eszter illusztrációja

 

A zsivány felhő, ami eddig az Apró Dombot áztatta, elnyargalt az Elhagyatott Rét felé. Így újra ragyogott a nap, az ég kék lepelként terült szét az Apró Domb felett. A domb szuszogott, a fűszálak szárítkoztak, a gombák büszkén mutogatták, mennyit nőtt a kalapjuk. Egyet kivéve. Neki nem volt. Csupasz fejét két kezével próbálta takargatni, miközben keservesen sírt. Az Apró Domb lakói köré gyűltek. Egy kis csiga, egy katica, két szúbogár és egy szarvasbogár együtt próbálták vigasztalni.

– Megtaláljuk a kalapodat, ne félj! – biztatta a gombát a kis csiga.

– Nem ti vittétek el megint?! – vizslatta szúrós szemmel a katica a szúbogár ikreket.

– Nem mi voltunk! – válaszolták a meggyanúsított bogártestvérek.

– Nem hiszek nektek – csóválta a fejét a katica.

– Hiszed vagy sem, nem mi vittük el! Csak most bújtunk elő abból tuskóból – mutattak a szúbogarak a közeli eperbokor irányába.

Mind odafordultak, de a bokor tövében nyoma sem volt tuskónak, csak egy furcsa ruhába öltözött kis egér mosolygott rájuk kedvesen. Fekete cilindert viselt a fején, csokornyakkendő ékesítette a nyakát. A mellkasán fehér, élére vasalt ing feszült, rajta szmokingkabát. A kis egér sétapálcájára támaszkodva a szmokingja felső zsebéből előhúzott egy aranyláncon lógó, kerek üveget, és bal szeme elé biggyesztette.

– Hát megjött, felügyelő! – üdvözölte a szarvasbogár a jövevényt.

– Csodálatosan szép napot! Hadd mutatkozzam be, Kázmér vagyok, szöcskeegér és mesefüggetlen nyomozó! – hajolt meg elegánsan a kis egér, majd a kalapjavesztett gombához lépett. A gomba mukkanni sem bírt. De nem csak ő lepődött meg:

– Mi az, hogy szöcskeegér!? – kerekedett el a kis csiga szeme.

– Mi az, hogy független nyomozó!? – értetlenkedett a katica.

– Mi az, hogy mese? – kíváncsiskodtak a szúbogarak.

– A mese az, amikor az állatok és a növények beszélni tudnak, a gombának keze van, és a történet végére minden jóra fordul – magyarázta derűsen Kázmér.

– Akkor meglesz a kalapom? – pislogott reménykedve a gomba.

– Ezért vagyok itt – bólintott a szöcskeegér.

– Én hívtam, ő a legjobb! – kacsintott a szarvasbogár Kázmérra.

– Akkor vágjunk is bele! Hatkor kezdődik az előadás az Operában! Ha már így kiöltöztem, nem szeretnék késni! – simította végig a szmokingját az egérnyomozó.

– Mondjam el, mikor és hol volt meg még a kalapom? – ajánlkozott a gomba.

– Ez kedves, de semmi szükség rá! Nem ázott el, tehát a kalapja a fején lehetett az eső alatt – állapította meg Kázmér. – Akkor csente el valaki, amikor vége lett a zápornak.

– A szúbogarak voltak! Múltkor a gomba kalapjában hajókáztak át a patakon – kotnyeleskedett bele a kis csiga a nyomozásba.

– Nem mi voltunk! Csak most bújtunk elő a fatuskóból! – ellenkeztek a szúbogarak.

– Milyen fatuskóból?! – nézett körbe a kis csiga. – Nincs itt semmiféle tuskó, se rönk, még egy fadarab se!

– Ez így van! – hümmögött Kázmér. – De mégse a szúbogarak voltak. Az esőben nem tudnak mozogni. Amúgy sem jutottak volna messzire egy ekkora kalappal. Ráadásul vissza is kellett volna jönniük valahogy. Csak akkor járták volna meg ilyen gyorsan ezt az utat, ha verébhátra pattannak. De ha repülhetnek, akkor mi szükségük a kalapra? Nem, kedves kis csiga, egészen biztos, hogy nem a szúbogarak voltak! Viszont úgy tudom, a csigák imádják a gombás pitét, s azt is mesélik, hogy a katicák újabban gombaházakban laknak!

– Bogyó soha nem enné meg a barátja kalapját – állt ki a kis csiga mellett a katica.

– Babóca pedig nem költözne bele – kelt a katica védelmére a csiga.

– Megnyugtató ezt hallani – igazította meg Kázmér a cilinderjét. – Tehát akkor nem lehettek se a szúbogarak, se Bogyó, se Babóca, és Vendelt is kizárhatjuk, mert ő régi barátom! – biccentett a szarvasbogárra. Aztán a messzeségbe meredt, oda, ahol az ég sötétlett a zsivány felhőtől. Mancsát a magasba emelte, a széljárást ellenőrizte, végül nagyot szökkent és eltűnt. A gomba, Bogyó, Babóca és Vendel csodálkozva bámultak az nyomozó után, az Elhagyatott Rét felé.

– De ki vitte el a kalapom, és hol van?! Ez nem is egy rendes mese, nem lehet ilyen a vége! – háborgott a gomba.

– Nem, bizony! – jelent meg újra Kázmér. Kezében egy göcsörtös fatuskóval. A rönk hiába izgett-mozgott, Kázmér nem eresztette. – Ideje, hogy bocsánatot kérj! – villantotta felé fenyegetően két metszőfogát.

– Jó, csak ne harapj meg! Én voltam. Elnézést! – vallotta be a tuskó.

– Beszélő tuskó?! – hűlt el Bogyó, Babóca, a két szúbogár és Vendel!

– Persze, hiszen én vagyok Beszélő Fatuskó személyesen. Én vittem el a kalapodat! De csak azért, hogy a Kuflik meg ne ázzanak! De tessék, visszaadom! – húzta elő a belsejéből az elveszett kalapot, és a visszaadta a gombának, aki örömmel nyomta a fejébe.

– Köszönöm – hálálkodott Kázmérnak.

– Ugyan, nincs mit! – biccentett a kis egér. – De most már indulnom kell!

– Én nem értek semmit! – tartoztatta a kis csiga. – Hogy tud egy tuskó beszélni? Hogy vitte el a kalapot, ha nincs lába? Kik azok a Kuflik? Egy igazi nyomozós történetben minden kérdést megválaszolnak.

– Ez igaz – bólintott Kázmér. – De ez egy mese! Itt a vége, fuss el véle! Legyen csodás napotok! –szökkent nagyot szöcskeegér, és ezzel úgy eltűnt, mint a zsivány felhő az Elhagyatott Rét felől és a fatuskó az Apró Dombról.

A szöcskeegér pont odaért az Operába, amikor elfoglalta a helyét, felgördült a függöny.

– Hol késtél? – hajolt oda hozzá mellette ülő férfi.

– Képzeld, András... – kezdett bele Kázmér, de az előttük ülő nő mérgesen pisszegett rájuk.

– Bocsánat, Erika! – felelték szemlesütve.

 

 

(A vendégnevek Bartos Erika Bogyó és Babóca, valamint Dániel András Kufli-könyveiből származnak.)