2021. december 18., szombat

Kiss Lehel: Pénteki történet -

 

(c) Zsarnóczky Reni

Pénteki történet


„Az ember valóságszomját a kihűlt tények sose elégítik ki. A tény a valóságnak küszöbe,

megmerevült fölszíne csupán. A valóság, ami felé vágyakozunk, épp e felszín mögé van

befalazva.” (Pilinszky: A valóságról)


Anyóka rendszerint virradat előtt kelt. Meggyújtotta a kicsi mécsest, s bevetette az

ágyat ügyesen. A macska lustán nyújtózkodva ásított egy hosszút, majd leszökött a

kemencepadkáról, hogy odadörgölőzzön anyóka lábához.

– Jól van, na! – nyugtatgatta anyóka. – Nesze, itt a koszt, neked nem kell tudni, hogy

péntek van!

Anyóka zoknit húzott csizmájára, hogy el ne csússzon a jeges úton. Vette göcsörtös

botját, a szegről leakasztotta a koszorút, s indult kifelé. Ő készítette a koszorút, saját két

kezével: keretét drótból, virágait papírból hajtogatta, viaszba mártogatta – ilyenkor hol talál

az ember élő virágot? Ilyenkor a papír is megteszi, tovább tart legalább. Megtorpant,

visszafordult, elfújta a mécsest, és úgy tűnt neki, mintha a szokásosnál jóval sötétebb lenne.

Meg is borzongott egy kicsikét, habár mindig sötétben szokott kelni.

Hiába! – gondolta magában. – Szomorú nap a péntek!

Amint fél kézzel a kapu zárjával bíbelődött, úgy érezte, megszakad a dereka. Muszáj

volt szusszannia egy kicsit, s csak aztán tudta a kulcsot ráfordítani. Egy jó ideje úgy vette

észre, hogy pénteken mintha a szokásosnál jóval erősebben kínozná a reuma, a köszvény.

Az is lehet – motyogta magában, – hogy csak én érzem így.

Aprókat lépegetett, ki ne sikamlódjék, s botjával előre tapogatózott. Kétoldalt

hangtalan szunnyadoztak a tornácos házak, de anyóka úgy képzelte, hogy nagy, fekete

hegyek, amelyek jobbról is, balról is egyre csak közelednek, s össze akarják roppantani. Még

jó, hogy a távolban megszólalt a kakas!

– Ne féljetek, pipikéim, rögvest visszajövök, s kiengedlek benneteket! Nocsak –

szisszent fel, amint befordult a temető utcáján –, csak tán nem a hó hull?

Próbálta a szemét tágabbra nyitni, aztán hunyorított:

– Csak hó, hiszen mi egyéb lehetne?! – nyugodott bele, s összébb húzta nyakát fekete

hárászkendőjében. – Hiába! Pénteken mindig minden rossz összejön!

Ahogy ment, egyszer csak erős sírhatnékja támadt. Nem olyan asszony volt ő, akit

gyakran sírni láttak volna! Ha most csak úgy, minden ok nélkül kiperdülnének a könnyei,

elsüllyedne szégyenében önnön maga elől! Még nyeldekelni is restellt, ezért igyekezett

gondolatait más felé terelni, lépteit szaporítani.


(c) Zsarnóczky Reni

– Holnap szombat – jelentette ki határozottan saját magának, de hogy ez most hogy

jutott eszébe, nem tudta volna megmondani. – Már biztos csupa kék a kezem feje!

Szinte észre sem vette, hogy belépett a temetőkapun. A nap első sugarai abban a

pillanatban kilövelltek a domb mögül. Annyira erős volt a fény, hogy anyóka kénytelen volt

megtorpanni, s összeszorítani a szemét. Úgy érezte, meleg van, nagyon meleg. Próbált

belekapaszkodni göcsörtös botjába, de csak levegőt markolászott. Lassan nyitotta ki a szemét,

hogy a ragyogás ne bántsa.

Azt hitte, elszédül: körös-körül virágot ontott minden fa, színes lepkék táncoltak a feje

körül, és csodaszépen énekeltek a madarak.

– De hiszen az előbb hullott a hó! – döbbent meg anyóka.

– Almafavirág volt! – mosolygott rá megnyugtatóan egy almafa – Almafavirág!

– Még ilyen pénteket sem értem! – ámuldozott anyóka.

– Miféle péntek? – csiripelték felé a madarak. – Hiszen vasárnap van! Vasárnap!

– Vasárnap? – pislogott anyóka. – Eltévesztettem volna a napot? Hát nem péntek

van?!

– Dehogyis péntek! – nevetett futtában egy kisnyúl.

– Dehogyis péntek! – hajladoztak a zöld bokrok.

Anyóka hirtelen megrezzent, mert valami üde, hűs csepp rácsorgott a kezére.

Harmatcsepp volt – a papírból hajtogatott virágok kelyhéből, mert a koszorún bomladoztak a

szirmok. Igazi levelet hajtottak, sőt még illatoztak is! Anyóka alig tudta két kézzel tartani,

szemlátomást úgy duzzadoztak, úgy növekedtek. Az egyik rózsa leszakadt a lüktető

csokorról, s felszökött hosszú, fekete hajába. Ijedtében szájához kapott, s elejtette az ölnyi

sok virágot. Felültek a rózsák körös-körül a szoknyájára, s csatlakoztak hozzájuk

gyöngyvirágok, orgonák, tulipánok s ezernyi más is.

– Mi történik itt? Mi történik itt?!

– Semmi különös, kislány – válaszolt csobogva a patak –, csak vasárnap van.

Egyszerű vasárnap!

– Vasárnap! Vasárnap! – zümmögték a bogarak.

– Vasárnap! Vasárnap! – kéklette az égbolt.

Tarka, virágos szoknyájában lehuppant a fűbe, és nevetett. Nyújtózkodott egy nagyot,

és nevetett, nevetett. Elkezdett hemperegni, és csak nevetett, nevetett, nevetett…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése