Tallián Mariann: Éjféli fürdés - Cserny Timi Pookah: Tükör

 

(c) Cserny Timi Pookah

                                                                        

                                                                        Éjféli fürdés

(Pilinszky János azonos című verse nyomán)

Egy csendes, szélmentes este kisétáltam a kedvenc tavam partjára. Amint ott andalogtam, és a hínárok táncát figyeltem, megláttam egy szöszke kislányt, aki a tó partján guggolt. A lobogva lélegző víz tükrében meg-megrebbentek a csillagok, és pislákolva kacsintgattak reánk. Áttetsző, tiszta vize hívogatóan mosolygott. A lányka csak bámult hosszan és puhán, a lámpatestek pislákoló fényei felvillantak kék ruhácskáján. A tó vize nyugodt volt, és a madarak nyitott szárnyú surranása úgy tükröződött vissza, mintha halak úsznának a vízben. Szürke, fényes testek csillantak meg a víz felszínén. Egyszerre fent és lent, ólmos mozgásban telítették meg a körbezárt időt. Megálltam a kislány mögött, és vele együtt lélegeztem. Csodálva néztük a teremtés szépségét, az eget és a vizet. Ugyan ki tudná eldönteni, hol húzódik a határ? 

A lányka belenézett a tó tükrébe. Bájos arca eltorzult. Szép mosolya groteszk vigyorrá görbült, porcelánfehér fogacskái rendetlenül lógtak ki a szájából. Szép, hosszú haja kócosan meredt az égnek, ruhácskája szaggatott volt. Heges közönnyel, unottan fogadta a látványt. Köhintettem egyet, jeleztem, hogy itt vagyok. Ő rám nézett. Lám, arca szelíd volt, és mosolygós, hajacskája illően omlott a vállára. Csinos ruhája égszínkéken virított. Azt sem tudtam eldönteni, az égből rajzolódtak ki a körvonalai, vagy valóban itt van. Egy angyal talán? De miért változik szörnyeteggé, amint a víztükörbe pillant?

Próbáltam mesét szőni az alakja köré. Volt egyszer egy kislány, akit sohasem szerettek… megijedtem. Úgy tűnt, olyan nagy bánata van, amit még elmesélni is nehéz. Gyakran bandukolt a tó partja körül, és szótlan magányában minden tettéért magát hibáztatta. Könnyebb volt ezt tennie, mint elfogadni a hasadt patákat, hártyás lábakat, melyek minduntalan eltaposták. Az éjszakát, a hideget, a gödröt, mik félelmekkel kövezték ki az éjszakáit. Morcosan nézett mindenkire, aki az útjába került, mígnem az emberek kivetették maguk közül. Megbántották, szavakkal ostorozták. Így történhetett, hogy ha tükörbe nézett, azt látta, amit látni akart: ő valójában nem is egy lányka, hanem egy szörny, egy csúnya-csúnya szörny. Ilyenek jutottak eszembe, de ezekből a szomorú történetekből nem lehet mesét szőni. 

Egyszerre csak, mintha hívást hallanánk, zuhanni kezdett az éjszaka.

A lány merülni kezdett, a hideg érintését érezte a bőrén. Mellette halak úsztak, meg madarak. Az áttetsző vízben nem tudhatta, az ég vagy a víz veszi körül, él-e még, vagy meghalt már, nem is tudom már, hol vagyok, állapította meg magában. Lemerült a tófenékre. Körös-körül kagylók ugrándoztak, emelkedve-alámerülve játszottak egymással a vízben. Boldognak tűntek. A kislány arra gondolt, ez a halál. Hamarosan véget ér a világból való kitoloncolás. A számkivetettség, a fájdalommal teli prés, ahová a tülekedésben beszorították. 

Ránk borult az ég. Bezárult a földi kapu. Dalolást hallott, muzsikát. A lobogó hínárok végigsimították a testét. Fentről csobogást hallott, és egy fénysugár kíséretében valami hatalmas dolog közelített felé az ég magasából. Egy tenyér volt az. Egy óriási tenyér. Hamar felemelte őt a tófenékről, ki a vízből, és magához vonta őt az égbe. Olyan magasra emelte, ahová nem kísérte sem hal, sem moszat, sem madár, sem csillagok. Kék ruhájából tócsává gyűlt a víz a tenyér gödrében. Ő felnézett, de az erős fény elvakította a szemét. Az angyalok szárnysuhogása megérintette az arcát, a friss szellő megcsapta nedves bőrét. Még se fázott, mert a fénysugár meleget árasztott rá. Nem látta, kié a tenyér, nem látott semmit. De egy mélyről jövő hang, orgonazúgáshoz hasonló, ismerősen szólt hozzá. Hallotta már, olyankor, mikor azt érezte, nem kellett volna megszületnie. 

Valami időtlen sírást hallott.

Igen, valami időtlen sírást lehetett hallani az égből. 

Kimásztam a partra. Kék ruhámból folyt a víz, és dideregve vágytam a tenyér melegére. Felnéztem, és tudtam, hogy az a valaki ott fenn épp olyan magányos, mint a kislány, akit felemelt magával. Innentől kezdve a kislány, én és az a nagy fényesség szorosan öleltük egymást. 

Talán ilyen a mennyország, gondoltam magamban.