 |
| (c) Varga Liliána |
Beszélgetés magammal
Azon a szürke, keddi napon, lakásom nappalijában egészen váratlanul szembe találtam magam egy vén, öreg emberrel. Mély ráncok húzódtak az arcán, orra kampós volt, szemei szürkék, épp mint a borús égbolt. Az íróasztalom túloldaláról pont úgy festett, mint az egyik megkeseredett, elszegényedett ügyfelem. Hosszú percekig vizslattuk egymást, mire ráébredtem, hogy ő valójában a tükörképem! Az asztalomra hajoltam, közelebb a falon lógó fényes üvegfelülethez, és megtapogattam az arcom.
Ki ez az öregember? Egykor finom ujjbegyei mikor ráncosodtak el? Örökké mosolygó ajkai mikor sorvadtak el? Kék szemei, mik egykor a görögországi nyár fényes égboltját idézték, mikor kezdtek London téli délutánjaihoz hasonlítani?
Beszélni kezdtem hozzá:
– Tíz év nem nagy idő. Bár soknak tűnhet, bizony. Egy gyermek tíz évesen felnőttként viselkedik manapság. Tíz év alatt nevet tud magának szerezni bárki földön járó ember, és boldog házasságot is építhet magának. Igen, soknak tűnik, de ez kimondottan elfogadhatatlan, hogy tíz év alatt egy ember teljesen átalakulhat. Nem tudlak elfogadni! Sem a ráncokat, amiket viselsz, sem a remegő kezed, sem a kicserepesedett ajkaid, sem a homályos tekinteted. Fiatal férfi vagyok, magas, és fess. Széles vállaimra szabott öltönyömet büszkén viselem, és boldogan állok elébe minden napnak. Tengerkék szememmel fényesnek és tágnak látom a világot. Sima, rugalmas bőrömet simogatja a szellő, és dús hajamban megpihen a harmat. Az nem lehet, hogy csak pár évem volt ebben a bőrben, mielőtt lecsap a könyörtelen idő, és ellopja külsőm! Téged nézve most már tudom, minek köszönhető London szürkesége, a mindennapok csípős hűvöse, a lakásom rideg sötétsége.
Ezután még hosszú percekig ültünk.
Fejemben sok más megjegyzés megfordult, de nem mondtam ki. Felálltam, hátat fordítottam, töltöttem magamnak gyomorkeserűt, majd visszaültem. Mikor láttam, ahogy képmásom ráncos, csontos kezével cserepes szájához emeli a kristálypoharat, nem bírtam magammal, gúnyosan felnevettem.
Ezek után – nem tudom ezt máshogy megfogalmazni – a hasonmásomnak minden bizonnyal elege lett. Monológom könyörtelensége vagy rosszindulatú felnevetésem következményeképp, pofátlan módon rácsúsztatta kezeit a fotel karfáira, és faképnél hagyott. Az este hátralevő részében ott ültem, egy szürke, keddi napon, London belvárosában, egy sötét szobában, a tükörben tátongó semmiségbe merengve.
Egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése