Endrődi Kata illusztrációja
A Tél komótosan kavargatta
reggeli kávéját, és szemét behunyva süttette hidegcserzette ráncos arcát a
hajnali szikrázó napsütéssel. Szerette a reggeleket, különösen a télieket.
Szerette volna a nyáriakat is, de nyaranta a déli féltekén kellett szolgálatban
lennie, így esélye sem volt megismerkedni a Nyár reggeleivel.
Hóanyó egyre kétségbeesettebben
futkározott a Tél körül, minden zugba benézett, minden zeget felfordított, minden
szerteszét hagyott újság és könyv alá bekukucskált, minden fiókot kihúzott, és
még a stelázsit is arrébb húzta nagy kínlódva (meg morogva, hogy miért kellett
pont ilyen súlyos tölgyfából kifaragnia ezt Hóapónak).
– Mit keresel lányom? – unta meg
végül a nyüzsgést a Tél.
– A havat! – vetette oda a
választ fokhegyről, nem kis türelmetlenséggel a hangjában Hóanyó.
– Mit?? – értetlenkedett a Tél.
– Mondom, a havat! Tudod, az a
fehér, hideg valami, amit ilyenkor, télen, kellene szórnunk zsákszámra.
– Tényleg, miért is nem havazik?!
Hiszen tél van! – csodálkozott a Tél.
