Smelka Sándor: Emlékház

Tuza Edit illusztrációja

 

      Tegyük fel, hogy nagy író leszek valamikor, nem világhírű, de egy olyan átlag magyar híresség, aki a könyvhéten kiül egy műanyagszékre a könyvei mögé, néha-néha megismerik az utcán, és akit egy-egy tévéműsorba is behívnak. Parti tévé. Partizán?
      Tegyük fel, hogy az életemben is élvezem az ismertséget, a sikert, az olvasóim szeretetét. Tegyük fel, hogy kilencven évesen meghalok. Tegyük fel, hogy addig még nem dől fejemre a házam. (Illetve nem azért halok meg, mert a fejemre dőlt.) Tegyük fel, hogy a rokonság nem adja el téglánként, tegyük fel, hogy megvásárolja az önkormányzat, tegyük fel, hogy nem építenek a helyére gyorséttermet, műkörmöst, autópályát, hanem kialakítanak benne egy emlékházat, szerény személyem tiszteletére.

      Ekkor pedig az lesz, hogy seregestül jönnek majd oda a fővárosi turisták, rajongók, az irodalom szerelmesei: jobb sorsra érdemes rövidnadrágos, szalmakalapos emberek, akiken lógnak a nyűgös gyerekeik. Szóval kibuszoznak a város végibe, végigsétálnak azon a szűk, pécsi utcán, ahol most lakom, a szomszédjaim legnagyobb örömére. Áhítattal lépnek be a kapun, és ha nem zúgnak el a meredek lépcsőkön, mindjárt meg is csodálhatják színes kukáimat, amibe, míg éltem, szemetem dobtam. A lelkes rajongóim ott máris készítenek néhány fotót.
      Tegyük fel, hogy megállnak majd a csöppnyi udvaron, falják a napszemüveges szemeikkel a helyet, ahol éltem. Jaj, képzeljétek, ide tette ki a nyugágyát nyaranta, mondják, miközben megszemlélik az udvarnak azt a részét, ami egy támfal és egy rózsabokor között terül el. Fotóznak. Képzeljétek, itt etette a macskáját, mutatnak egy helyre a repedező járdán. Fotóznak.
      Képzeljétek, oda járhatott… kezdi egy lelkes turista a melléképületre mutatva, de leintik, hogy én azt már nem használtam, mert akkor már benti vécé volt a házban. A fotó elmarad. Jaj, de édes az a kémény, milyen görbe, ott jött ki a füst a házból, amint az író úr enkezűleg megrakta a tüzet, ami mellett írt. Fotóznak, bár nem tudják, hogy én már klímával fűtöttem.
      A házba természetesen nem tudnak majd bemenni, mert még abban a távoli jövőben is a szomszédnál lesz a kulcs, és az a szomszéd sosincs otthon. Ehelyett megnéznek mindent az udvaron: a rózsabokrokat, a fáskamrát, a méhlegelőt (ami valójában egy elhanyagolt kert).
      Amikor a közeli buszmegállóból egy jól artikulált káromkodást hoz a szél, szemérmesen mosolyognak, és megjegyzik, hogy milyen meghitt ez a hely, olyan nyugodt, békés.
      Amikor pedig három helyen kezdenek majd füvet nyírni, láncfűrészezni, gyereket nevelni, a szalmakalapos fővárosi turisták elunják magukat. Egy utolsó fotó után elindulnak fel, a meredek lépcsőn.
      És most tegyük fel, hogy ez így lesz. És tegyük fel, hogy az utolsó, aki az udvaromon marad, az egy hosszú hajú egyetemista lány lesz, egy álomszép tünemény, akinek a táskája mélyén három kötetem is lapul majd. Szóval itt ez a lány, tegyük fel bölcsész, aki még utoljára megfogja azt az ajtókilincset, amit nemrég még én fogtam – enkezűleg. Megsimogatja, majd szerelmesen azt suttogja:
      – SANYI!
      És még egyszer:
      – SANYI!
      Na, jó: ez csak feltevés.

Szerkesztette: Németh Eszter