 |
| Kovács Réka Barbara illusztrációja |
Nehéz elmesélni ezt a történetet. Bárhogy kezdek bele, úgy érzem, nem elég jó, a szavak szétgurulnak, mint a gyöngyök, vagy inkább, mint az álombozótok, amik annál jobban távolodnak, minél közelebb próbálok jutni hozzájuk, felkapja őket a szél, elhömpölögnek, mert ez a mese mégis csak Nagyszékelyen játszódik, ami már szinte Kisszékely, az meg ugye a Négyszögletű kerek erdőnek és más csodáknak az otthona.
De talán mégis csak az lesz a legjobb, ha egyszerűen belevágok.
Történt, hogy a nagyszékelyi kukoricás közepén találtak egy csillagdunyhás ágyat. Pontosítok. Ifjabb Bonyhai László (Lacika), és testvére Bonyhai Péter (Peti) leltek rá. Apjuk, Bonyhai László (Laci) kifejezett tiltása ellenére ismét a kukoricásban játszottak: keresték az átjárót. Azt maguk se tudták, milyet és hova. Annak is örültek volna, ha találnak egy titkos utat a kukoricással szomszéd telekhez, Egresiékhez, mert ott állítólag banán is nőtt. Persze azért remélték, hogy a kukoricás messzebbre vezet, és hogy ha jól elvesznek benne, aztán kitalálnak, átjutnak egy mesevilágba, teli tündérekkel, törpékkel, óriásokkal, és persze a legyőzendő gonosszal, sárkány, vagy más rusnya szörny formájában, amit, ha megölnek, hozzájutnak a méltó jutalmukhoz, de tulajdonképpen nem számított, hogy banán, vagy félkirályság, a lényeg számukra a kaland volt, ami ott várta őket a tengeri rengeteg túloldalán. Igazuk is lett, mert aki keres, az talál, csak nem mindig azt, amit keresett. A Bonyhai gyerekek is megleltek valamit, csak nem a kukoricás túloldalán, hanem a közepén, és nem az Egresiék kertjébe jutottak, vagy egy tündérvilágba, hanem a nagy kergetőzésben szó szerint belezuhantak abba a bizonyos csillagdunyhás ágyba.
Miután kihempergőzték magukat, hazáig futottak. Otthon, a Kossuth utca háromszázharmincháromban, egymás szavába vágva, zihálva számoltak be apjuknak, mit találtak. Miután idősebb Bonyhai László (Laci) meghallgatta őket, lemosta a gépolajat a kezéről, félretette a szerszámait és azzal együtt a reményét, hogy ez lesz az a vasárnap, amikor az egy éve az udvaron parkoló ősrégi Mercédesz végre beindul. Mint említettem, Nagyszékely mágikus hely, ahol mindenki tud egy kicsit varázsolni, így Laci is: ő roncsokból autót. De Laci aznapra feladata, hogy életet leheljen a hengerfejekbe. Elindult a fiai után, ki a kapun. Vetett még egy búcsú pillantást a Mercédeszre, az autó pedig kerek első lámpáival biztatóan tekintett vissza rá, mintha azt mondaná: megértelek, menj.
Ahogy Egresi János a kapuja vasrácsának dőlve meglátta a kukoricás felé bandukoló Bonyhaiékat, bekiáltott a feleségének, dolga van, de az ebéddel mindenképp várja meg, majd a választ meg se várva csatlakozott a menethez. Fehér kuvasza, Majonéz is felhagyott a tyúkok kergetésével, és nyargalt a gazdája után.
A gyerek örültek, szerették a kutyát, és remélték, hogy ha János bácsi is jön, akkor visszafelé kapnak majd abból a híres banánból. Már a szájukban érezték az ízét, ahogy vezették a kis csapatot, kutyástul, a kukoricásig, aztán be a takarmányerdőbe, egészen a kellős közepéig. Ahogy szétnyíltak előttük a zöld levelek és szárak, és odaértek a tar részre, mind a négyen, kutyástul, tátott szájjal állták körbe az oda nem illő bútordarabot. Ha egy ruhásszekrény, étkezőasztal, vagy egy kempingszék lett volna a kukoricásban az is elég furcsán hatott volna, de így úgy tűnt, mintha egy kis csoport hívatlan vendég egy láthatatlan ház láthatatlan ajtaján esett volna be valakinek a hálószobájába.
Az persze még Nagyszékelyen is előfordult, hogy a falu végén megjelent egy idegen teherautó, és otthagyott ezt-azt, leselejtezett hűtőszekrényt, mikrót, ventilátort, autógumit, de a nem kívánt háztartási hulladékokat általában a falu másik oldalán dobálták ki, ott, ahova az egyetlen betonút kanyarodott, ami a zsákfaluba vezetett, már csak azért is, mert a kukoricáshoz egy lomis furgonnal képtelenség lett volna eljutni, még a traktorok is alig boldogultak az odavezető heppe-huppás földúttal.
Egy jóféle négykerék meghajtású terepjáró képes volt átvágni a kátyú és sárrengetegen, de a községben ilyennel csak a plébános és a vadász rendelkezett, viszont ők soha nem vetemedtek volna ilyesmire, ebben teljes volt az egyetértés Egresi János és idősebb Bonyhai László között, amikor azon tanakodtak, hogyan kerülhetett oda az ágy.
Abban se volt vita köztük, hogy a fekvőalkalmatosság ott nem maradhat, csakhogy az ágy nem egyszerűen súlyosnak bizonyult, hanem böhöm nehéznek. Bonyhai László igencsak meglepődött, hogy nem bírt vele, nem tudta egyszerűen hátára csapni az ormótlan, tölgyfakeretes franciaágyat. Pedig nemcsak ő gondolta úgy, hogy ő falu legerősebbje, hanem mindenki más is, nem hiába érdemelte ki a Bivaly Laci becenevet.
Ha a vadász dzsipje sárba ragadt, neki szóltak, ő pedig puszta kézzel szabadította ki, szarvasostul. Ez alkalommal hiába feszült neki. Húzta-vonta az ágyat, de az meg se moccant, mintha azt belecövekelték volna a földbe. Nem jártak több szerencsével ketten se, amikor Egresi Jánossal próbálkoztak.
A telekszomszéd inkább testes volt, mint erős. Pár perc után begombolatlan inge alatt csüngő dinnyehasáról patakokban folyt a veríték, a feje pedig már olyan lila volt a nagy erőlködéstől, mint egy túlérett ringló. Az ágy egy centit se mozdult.
Akkor befogták a gyerekeket is, de Lacika és Peti vézna keze nem sokat nyomott a latba, és a Majonéz, a fehér kuvasz is hiába rángatta az ágy lábát, az nem adta magát se állatnak, se embernek, maradt, ahol volt.
Egresi János kifulladva törölgette az arcát, aztán elindult, megvizsgálva a földet, a leveleket, a magasba nyúló szárakat.
– Nem tört meg a kukorica, nincs ösvény, nincs kerék-, vagy cipő-, vagy lábnyom sehol – morfondírozott fennhangon. – Csakis az égből pottyanhatott ide – tekintett fel.
– Nem, nem, akkor ripityára tört volna – rázta a fejét Bivaly Laci.
– De akkor, mégis hogyan – töprengett a szomszéd, akinek az arcszíne lassan visszatért a normálishoz, csak a homloka és a haja helye vöröslött, ott, ahol megkapta a júliusi nap. – Akkor ez itt olyan, mint egy olyan hogyishívják, egy búzakör – jutott eszébe a szó. – Lehetséges – kerekedett el a szeme –, sőt egészen biztos vagyok benne, hogy ez a kukoricaágy egy földönkívüli jelenség.
– Vagy túli – jegyezte meg Bivaly Laci.
– Vagy túli.
– Ide kell hívnunk a plébánost – mondták ki egyszerre.
– Meg a vadászt is – tette hozzá Bivaly Laci, és gyanakodva vizslatta franciaágyat, aztán, mint a tiszta nyári felhőtlen égből lecsapó vihar, dörrent rá kisebbik fiára, Petire, hogy azonnal hagyja abba az ugrálást, villámgyorsan szálljon le a matracról, ifjabb Lacikát, aki az ágy mellett őgyelgett, pedig odarántotta magához. – A szomszédban háború van, fő az éberség – sziszegte oda a foga között Egresi Jánosnak, és hátrálni kezdett.
Egresi lesápadt. Ő is tett pár lépést visszafelé, a kutyája és a gyerekek is követték a példáját. Aztán, amikor Bivaly Laci úgy érezte, biztonságos távolságban vannak, megfordult és futni kezdett. Loholtak mind, meg sem álltak a paplakig.
Odaérve felverték a plébánost, aki a mise után lefeküdt és próbált egy kicsit szundítani. Csíkos pizsamában, fésületlen, álmosan pislogott hol Bivaly Lacira, hol Egresi Jánosra. Nagyon kellett figyelnie, hogy a zagyva beszámolóból kihámozza a lényeget, miszerint egy földöntúli csillagdunyhás ágy landolt a kukoricás közepén egy megmagyarázhatatlan csoda folytán, és most az ő tiszte lenne megállapítani eme jelenés természetét, hogy az vajon isteni, vagy pont ellenkezőleg, az ördög műve.
Ekkorra már előkerült a vadász is, neki már szólni sem kellett, falun a hírek gyorsabban terjednek, mint az interneten a cicás videók. Miután mindketten, a plébános és a vadász, megértették, miről van szó, ki-ki bevágta magát a saját szolgálati terepjárójába, és száguldottak a rejtély színhelye felé.
Mivel a kukoricáson nem tudtak, és nem is akartak autóval átvágni, leparkoltak az út mentén, a tölgyfa alatt, az árnyékban. Innen közelítették meg az anomáliát.
A vadász ment elöl, puskáját maga előtt tartva, a plébános követte, sűrűn felszisszenr: a csíkos pizsama a legkevésbé sem bizonyult megfelelő öltözetnek. A vadász egyre idegesebben pisszegte le, próbáljon csendben maradni, mert felveri a fenevadat, a földönkívülit vagy bármit, ami ott várja őket a kukoricás közepén.
Egy ponton túl lábujjhegyen, néma csendben folytatták az utat. A plébános remegő kézzel kapaszkodott volna bele a vadász jobbjába, de az nem hagyta.
– Ne csimpaszkodjon bele – pirított rá. – Így nem tudok célozni. – Majd hasra vágta magát, és kúszva-csúszva tette meg az utolsó métereket.
Közben a plébános moccanni se mert, ott állt megdermedve, mint egy kőszobor. Ott is maradt volna örökre, ha a vadász nem int neki, és amikor még ezután se mozdult, nem vonszolja oda.
Nézték a csillagdunyhás ágyat és a környékét. A plébános az eget kémlelte, majd újból az ágyra siklott a tekintete.
– Nem tűnik veszélyesnek – jegyezte meg halkan.
– A vadkan sem, amíg fel nem bőszítik... Elvontatom – jelentette ki a vadász. Otthagyta a plébánost, és határozott léptekkel elindult kifelé. Kisvártatva újból megjelent egy kampóban végződő acélkötéllel. Az acélkötelet többször átvezette az ágy alatt és felette, végül a kampót is beleakasztotta. – Ez tartani fog – nézett végig elégedetten a rögzítésen. – Visszamegyek és beindítom a vontatót.
A plébános sóbálványként meredt maga elé.
– Talán itt kéne hagynunk, ahol van – motyogta.
– Elnézést, mit mondott, tiszteletes úr? – hajolt közelebb a vadász.
– Semmit, csinálja csak, amit kell – mosolygott rá a plébános.
A vadász biccentett, és elsietett. Hamarosan felberregett a motor.
És ezután mi történt?
Egresi János úgy mesélte, hogy az ágy nagyot reccsent, összedőlt, és a vaskötél mint egy tetemet, vagy elejtett vadat, úgy vonszolta oda a terepjáróhoz. A vadász lehúzta a csillagdunyhát az ágyról, a késével felvágta, utána nekiállt, hogy fejszéjével felaprítsa a meztelen vázat. A darabjait feldobta a platóra, és letakarta azzal, ami a lepedőből maradt. Végül elhajtott egy fafeldolgozóba, ahol az ágyból faforgács lett, az összekaszabolt csillagdunyhát meg kidobta valahol.
Bivaly Laci viszont úgy beszélte el nekem, hogy miután hazaért a Kossuth utca háromszázharmincháromba, beült a mercédeszbe, elfordította a kulcsot és csodálatos módon beindult a motor. Ugyanebben a pillanatban a vadász vontatómotorja füstölni kezdett, mert az ágy nem engedett, feszült a vaskötél, és egymás után elszakadtak fémszálak. A vadász cifrát káromkodott és elhajtott. A plébános arcán talán átfutott egy mosoly, és mintha egy imát is elmormolt volna az orra alatt.
Bárhogy is történt, másnapra, ami megmaradt az ágyból, az csak a helye volt. És a szokás, hogy azután is imádtak Bonyhai gyerekek a kukoricásban játszani, de már nem az átjárót keresték, Egresiékhez, vagy a tündérvilágba, hanem a kukoricás közepén azt négyszögletű, de lehet, kerek részt, ahol az ágyat meglelték. A kergetőzések mindig ott értek véget, az volt a ház, ahol nem ért a nevük, ahol nem lehetett elkapni senkit, ahol csak kifeküdtek és nézték az eget, néha estig, amíg a be nem sötétedett, és a millió csillag, mint egy dunyha borult feléjük.
Szerkesztette: Komjáthy Nessie
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése