Komjáthy Nessie: Ásó, kapa

Zilka illusztrációja

Kiran elnyomja a spanglit, és nyújtózik egy nagyot. A monitor kékes fénye még egy darabig ébren tartaná, de már nincs kedve játszani. Elköszön a bajtársaktól, akik ki tudja, min pörögnek, és aludni küldi a gépet. Talán magát is. Fáradtan dörgöli meg égő szemeit, és ellöki magát az asztaltól.
  A forgószék engedelmesen odébb gördül, aztán megakad valamiben, és a lendülettől majdnem fölborul. Kiran karja magától lendül, hogy megtartsa az egyensúlyát, mire egy üveg megbillen és a padlóra esik.
  Kiran gyomra összeszorul egy pillanatra, aztán kienged. A palack üres, az alkoholnak már csak az emléke van meg, és ami leesik, puhára esik, mert a padló tele van minden szarral…

     Szar. Trágya. Szar. Kirannak lassan a torkába csúszik a hányást megelőző sav. Tétova mozdulattal a függöny felé nyúl, aztán lehanyatlik a karja. Nem akarja látni, mi van odakinn. A szarhegyeket. A trágyadombokat. Nem. Idebenn jó. Idebenn biztonságos. Itt a gép, a neten a haverok, spangli, pia, néha pizzát is rendel, el lehet feledkezni arról, ami odakinn van.
  Mikor kicsi volt, akkor is ugyanez volt odakinn, csak akkor még nem látta. A kicsik nem akarják, nem tudják meglátni azt a sok szart, ami körülveszi őket. Neki is eltartott egy darabig, amíg rájött, hogy amit lát, az hazugság, amit a gyerek hazudik magának, hogy ne kelljen látnia a szart. Vagy a környezete hazudik neki.
  Kiran félresöpri a hajat a szeméből, ami nyilván azonnal visszahullik a helyére. A függönyhöz nem nyúlunk. Nem kell nézegetni a szarhegyeket. Kit érdekel? Senkit. Őt meg aztán pláne nem.
  De akárhogy is győzködi magát, tudja, hogy amit ő csinál, hogy begubózott a szobájába, és úgy tesz, mintha az odakinn nem létezne, az is a hazugság része, és kell valami, ami eltereli a figyelmét, ami elfeledteti vele, hogy hazudik magának.
  Sodor még egy spanglit, a hűtőből kivesz egy teli üveget, és keres egy filmet. Kell egy kis idő, mire a fájdalomcsillapító hatás beüt, de a film felénél már tud mosolyogni, és a végére egész jó kedve kerekedik. Nem is fáradt már, úgyhogy átkattint, és újra beszáll a harcba.
  Számolatlanul telnek az órák, az üveg kiürül, a hamutálból kibuggyannak a csikkek. Kiran feje lebillen, és az asztalra borulva elalszik.
  Ébredéskor mindene fáj. A feje, a karja, a háta, a hasa, a lábából kiment a vér, és kínszenvedés a sloziig elvánszorogni. Erőtlenül rogy az ülőkére. Nem is baj, mert így nem kell se egyensúlyozni, se célozni, csak elengedi magát, és ennyi. Ennyi. Ennyi.
  A szobába visszaérve megbotlik, és ahogy az egyensúlyát keresi, félrelibben a függöny sarka, és felvillan, ami elől menekül. Szarhegyek. Trágyadombok. Bűz és halál. Kiran a falnak tántorodik, aztán lassan, centiről centire lecsúszik a fal mentén. A földön kuporog, és szinte szűköl. Hát élet ez?! Ebben a nyomorult szobában, egyedül?! Akármit csinál, reggelre minden a régi. Kinn a szar, benn a semmi. Benn a semmi. Benn a semmi…
  Jóval később arra eszmél, hogy a függönyön átsüt a fény, de olyan élesen, mintha a nap közvetlenül besütne a szobába. Tudja, milyen az, pedig nem is emlékszik arra, mikor látta utoljára a napot. Óvatosan fölemeli a fejét. Már nem fáj annyira. A fényből egy alak rajzolódik ki.
– Gyere, Kiran!
– Ne – ellenkezik Kiran erőtlenül. A fénylény a függöny felé nyúl. – Ne!
Kiran egy kezet érez a vállán. Meleg.
– Gyere.
  Kiran, maga se tudja, miért, de engedelmeskedik. Talán mert elege van a hazudozásból. Legalább saját magának ne hazudjon már az ember. Feláll, nagy levegőt vesz, megfogja a függönyt és szétrántja. Aztán kinyitja a szemét. A fénylény áll előtte, de olyan nagy, hogy kitakarja a szarhegyeket. A kezében lapát, vagy ásó, vagy mi. Kirannak nyújtja.
– Most mit csináljak? Menjek ki szart lapátolni? Minek?
– Mert nem élet ez, ebben a nyomorult szobában, egyedül – visszhangozza a fénylény a gondolatait.
– Kinn is csak egyedül lennék – rázza meg a fejét keserűen Kiran. A fénylény még mindig a kezében tartja a lapátot, és Kiran meg merne esküdni rá, hogy mosolyog, pedig nem látni a vonásait. – Ennyire vicces a nyomorom?!
  A fénylény megmozdul, és Kiran szeme előtt feltárul a valóság. Aztán csak áll. A kert szinte tele van. Először nem látja, kik azok, aztán a szeme megszokja a fényt, és felismeri őket. A régi barátai, néhány tanár a suliból, az edzője, pár családtag, a szomszédból a kis Atsuki, meg egy idegen srác, aki megszólalásig olyan, mint a legjobb spanja a játékból.
  A legnagyobb szarkupacnak támasztva egy csomó szerszám van. Jöttek lapátolni. Vele. Érte. Kiran a fénylényre pillant, nagyot sóhajt, és a lapátért nyúl.
  A munka nehéz. Telnek a hetek, hónapok, és néha úgy érzi az ember, hogy soha nem lesz vége, de mikor Kiran feladná, mindig eszébe jut az a pillanat, mikor kiderült, hogy nincs egyedül.
  És többé nem is lesz. Mikor felnéz, már ellát a trágyadombok fölött. Odakinn, a hazugság-hegyeken túl, egy másik, igazibb világ várja.

Hamarosan.

Hamarosan.

szerkesztette: Lukács-Kis Panka