Komjáthy Nessie: A trágyaszagú rózsa átka

 

Szüdi János illusztrációja

      A β-4761. sz. dolgozó izgatottan repült vissza a kasba, és a kifutón azonnal bele is kezdett a bonyolult kódolású üzenetbe. Risza jobbra, három lépés előre, risza balra, előre, hátra, előre, szárnyrezegtetés, risza-risza, körbeforgás, és az egészet újra.
      Egyre többen állták körül, majd egyre többen követték a táncát. Aztán, mikor már elegen voltak, nagy rajban felszálltak, és elindultak a β-4761. sz. dolgozó által frissen felfedezett rózsakert felé – az eligazítás szerint a kastól jobbra, keresztül a mezőn, az erdőnél balra, át a füstös, zajos, színes izéket hajtó, forró, fekete út fölött, be az emberek kasai közé, ahol a gyümölcsösök vannak.
      A körte már rég elvirágzott, de a lassan hízó, élénkzöld ékkövek alatt annál több volt a rózsa.

      Az első bokor sötétvörös. A tikkasztó délutáni napsütésben nehéz, fűszeres illata úgy vonzotta magához a méheket, mint ahogy a méheket vonzza magához a nehéz, fűszeres rózsaillat a tikkasztó délutáni napsütésben. Aki befért, bemászott a bársonyos szirmok közé, és a porzókat szerelmesen simogatva addig szívta az édes nektárt, amíg beléfért.
      A következő csapatnak sárgásrózsaszín tearózsa bokor jutott, kettő is. Illatra nem voltak annyira vonzóak, mint a sötétvörös, de napfelkeltés színük elegendő kárpótlás volt. El is nyeltek vagy két tucatnyi méhet.
      A rendezett sorokban voltak még rózsaszín, fehér és sárga rózsák, különböző ízekkel és illatokkal. Az utolsó sor végén, a porhanyósra száradt földhöz közel rongyos szirmú, fáradt rózsaszín virágok várakoztak. A megmaradt dolgozók csapata, köztük a β-4761. sz. dolgozóval, körözni kezdett körülöttük, bár a hervadó virágok nem voltak túl bizalomgerjesztőek, és az illatuk sem hasonlított egyáltalán a többire. Sőt, illatnak se lehetett nevezni. Egész pontosan olyan szaguk volt, mint a lótrágyának. A virágport már elverte néhány nappal ezelőtt a zivatar, és a nektár sem volt túl bőséges, de nem volt mit tenni. Enni kell, az idő szorít. Leszálltak.
      A kasba visszaérve leadták az adagot, aztán indultak az újabb és újabb körre, napkeltétől napnyugtáig, ami belefért. A β-4761. sz. dolgozó rendületlenül etette a rábízott sejteket a trágyaszagú rózsákból nyert nektárral, miközben egyre nagyobb aggodalommal figyelte normálistól eltérő fejlődésüket.
      Telt-múlt az idő; a virágok elhervadtak, lepotyogtak, nyíltak helyettük újak és még újabbak. A dolgozók szorgalmasan hordták haza az ellátmányt, míg egy napon a lárvák elkészültek az átalakulással, és a frissen kibújt méhek kirajzottak a kasból. Csak a β-4761. sz. dolgozó lótrágyaszagú sejtjei várattak magukra.
      Aztán, utolsóként, végre ott is mozdult valami. A királynő volt az első. Már a sejtben tudta, hogy valami nem stimmel, mert alig fért el a puha, illatos, ragacsos falak között, de csak mikor kikászálódott, akkor derült ki, mekkora nagy gebasz van. Finom barnás-sárgás szőrszálak helyett fényes, fekete-sárga csíkos páncél borította karcsú testét, és ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy felzabálja a maradék mézet és viaszt. A β-4761. sz. dolgozó hősiesen küzdött a nehéz munkával szerzett eleségért és lakhelyért, de a furcsa királynő sokkal nagyobb és erősebb volt. Mikor végzett a pusztítással, nem maradt más, csak néhány zárt sejt, és a β-4761. sz. dolgozó barnás-sárgás szőrszálakkal borított, mozdulatlan teste.
      A királynő a kifutóra érve növekvő félelemmel figyelte a kódsort. „Veszély!” „Harcolj!” „Lódarázs!”
      Lódarázs?! Ijedten szállt fel, és várta, hogy csábító feromonjait kövessék új családjának heréi és dolgozói. Mentek is utána, csapatostul, de valahogy ez sem olyan volt, amilyennek lennie kellett volna. Túl sokan voltak. És túl közel jöttek. És a fullánkjukat meresztgették. A királynő nagyobb sebességre kapcsolt. A szőrös testű családtagok nem bírták a tempót, és hamarosan elmaradtak mellőle.
      Egy darabig magányosan körözött a mező felett, aztán egy nagy pocsolyánál megállt inni. A csillogó vízben az ismerős illatú kupacokat bárányfelhős kék ég tükre vette körül. Aztán megrezdült az égtükör. A királynő felnézett.
      Egy lódarázs!
      A királynő dermedten állt a víz mellett. Ellentétes érzelmek cikáztak benne. Meneküljön? Támadjon? Maradjon veszteg? Közeledjen…? Lehetetlenül szépnek látta az ellensége sárga-fekete arcából kidudorodó, szivárványszínben játszó összetett szemeket.
      A lódarázsnak megrezdült a szárnya. Felröppent. Valamivel közelebb megint leszállt, és meredten nézte a királynőt. Aztán újabb szárnyrezdülés, és ott volt mellette. Megállt az idő. Ők sem mozdultak. Nem volt rá szükség. Illatoztak. Úgy illatoztak, mint a lótrágya a pocsolyában. És tökéletesen megértették egymást.
      A két lódarázs egyszerre kapott szárnyra. A kastól nem messze találtak egy alkalmas odút. Itt csatlakozott hozzájuk a kissé megkésve kikelt négy dolgozó, és azonnal nekiálltak a fészeképítésnek. A királynő elégedetten nézte az áttetsző pergamenfalak növekedését, és hálásan gondolt a β-4761. sz. dolgozóra és a szülői otthonra.
      Hazajárnak majd ebédelni.

Szerkesztette: Németh Eszter