Lukács-Kis Panka: Nagyapó méhei

 

Vajda Melinda illusztrációja

      A zümmögés egyre hangosabb lett. Kinéztem az ablakon, a kertben az öreg hársfák már virágoztak. Felőlük hallatszott a zümmögés. Sok apró méh dongta körül a virágokat. „De jó, hogy itt vannak nagyapa méhei” – gondoltam.

      Nagyapó méhész volt, a kaptárak a kert végében sorakoztak. Évekig vándorolt a méhekkel egyik termőhelyről a másikra, mindig éppen oda, ahol virágzott a repce, a selyemfű vagy az akác. 

      Mikor nyugdíjas lett, abbahagyta a vándorlást. „Elfáradtam. – így mondta. – Jó itt nekünk a méheimmel a kertben. Elég virágport gyűjtenek annyi mézhez, amennyi nekünk kell.”

      Szeretem Nagyapó mézét, lágy és édes. A kedvencem a hársméz, amit még a kertben álló hársfák virágából készített nekem. 

       Tanított engem is méhészkedni. Eleinte utáltam a ruhát, mert meleg volt és nehéz, a kalapban úgy éreztem magam, mint az állatkerti tigris. Idővel megszoktam, és meg is szerettem a méhész ruhát.

Hatéves lehettem, amikor először kivitt a méhekhez. Anya és Nagyanyó aggódott, hogy mi lesz velem. Nagyapó rájuk nézett, egy aprócska félmosoly derengett fel a szája körül: „Ne aggódjatok! Szeretni fogják Jankát!”

      Rám adta a ruhát és a kalapot, amiket külön nekem készített, mert olyan kis méretben, nem lehetett kapni. Kimentünk a kert végébe a kaptárakhoz. Megálltunk a legöregebb hársfa alatt. Nagyapó leguggolt hozzám, a méhész kalapban úgy festett, mint egy nagyra nőtt gomba. „Kisméhem – születésem óta így becézett – ne ijedj meg! A méhek először ismerkedni fognak veled, rád szállnak, körbe repülnek. Te csak állj nyugodtan és várj, amíg vissza nem térnek a kaptárakhoz.”

      Izgalmamban remegni kezdtem. Nagyapó kezét éreztem a hátamon: „Mély levegő, a méhek megérzik, ha félsz.” Próbáltam nyugodtan lélegezni, fülemben hallottam Nagyanyó hangját: „Nagy levegőt beszív, benntart, háromig számol és kifúj!”. Nagyanyó tornatanár volt, és mindig a lelkemre kötötte, hogy a „helyes légzés az élet lényege”.

      A légzésem lelassult, közelebb léptem a kaptárakhoz. A zümmögés felerősödött, egy kicsit még mindig remegtem, pedig nagyon nem akartam. A fülem mellől hallottam a méheket, nem mertem feléjük fordulni. Amikor kinyitottam a szemem, – észre sem vettem, hogy becsuktam – a kalap hálóján keresztül láttam, hogy az arcom előtt egyre több méh zsong. Olyan volt, mintha álltak volna a levegőben velem szemben és farkasszemet néztünk volna. Pedig a méhek biztosan nem tudnak farkasszemezni, mégis olyan érzésem volt, hogy most jól megnéznek maguknak. 

      Nagyapó hangját hallottam a hátam mögül. „Szervusztok! Ő a kisunokám Janka! Elhoztam hozzátok, hogy megismerhessétek!”

      „Húúú – gondoltam – Nagyapó beszélget velük!” Tudtam, hogy nagyon szereti a méheit,  őket is a barátainak, családjának tekinti. De, hogy beszél is hozzájuk, ráadásul rólam! 

      A méhek egyre jobban zümmögtek, kavarogtak körülöttem, mintha csak Nagyapónak válaszoltak volna, nem csak a hangjukkal, a táncukkal is. Nem tudtam ez jót vagy rosszat jelent-e. (Még egy sem csípett meg.) Próbáltam nem remegni, nem izgulni, de nem igazán sikerült.

      Hirtelen eszembe jutott, mit mesélt Nagyapó a méhek táncáról: „Tudod a méhek a táncukkal beszélgetnek egymással. Így mesélik el, hogy merre jártak és mit találtak.”

      Nagyapó hangjába kapaszkodva körbenéztem, a zümmögés halkult és a méhek elkezdtek visszaszállni a kaptárakhoz. Még egy-egy kíváncsi hátramaradt és körülöttem repkedett, de a többiek visszatértek a megkezdett feladataikhoz. Nem tudtam órák vagy percek teltek-e el, az órát még amúgy sem ismertem.

      Felnéztem, Nagyapó mosolygott le rám: „Elfogadtak, kisméhem!” Követtem Nagyapót. Sorra ellenőrizte a kaptárakat, és közben nekem mutatta, magyarázta, hogy mit hogyan kell csinálni. A méhek különleges világa kinyílt előttem. Minden méhnek megvolt a feladata a kaptáron belül. Lenyűgözött, mennyire picik, és mégis milyen hatalmas csodavilág, amit felépítettek. Nagyapó kiemelte a kereteket, amiken a lépek voltak. Sok-sok méhet láttam rajtuk, és fura alakú lyukakat. 

      Ettől a naptól kezdve mindig kivitt a méheihez. Néha csak beszélgetni, figyelni őket, de legtöbbször tanított, vagy csak mesélt róluk és a méhészkedésről. Nyaranta vele és a méheivel vándoroltam lelőhelyről-lelőhelyre. Szerettem velük lenni. A méhek már az én barátaim is voltak. 

      A hangos zümmögés visszahozott a jelenbe. Sok év telt el az első találkozás óta, felnőttem, Nagyapó megöregedett, beteg lett. Pár hete elment az égi méhekhez az örök mezőkre. 

      Sírja a legöregebb hársfa alatt volt. Amikor a temetés után kinéztem az ablakon, a méhek a sír körül zsongtak. Egyszerre csend lett. Az összes rovar leszállt a földkupacra, nem mozdultak, mintha várnának valamire. Feltámadt a szél, a méhek mintha erre vártak volna, zúgva kavarogni kezdtek. Eltelt néhány perc mire megláttam a kavargásban a ritmust, a táncot. Tudtam, búcsúznak Nagyapótól.

      Ezután már soha többet nem láttam a méheket. A kaptárakat elhagyták, nem tértek vissza. Nagyanyó mesélte később, hogy minden évben azon a napon, amikor Nagyapó eltávozott, a méhei visszajönnek és táncolnak a sír felett…

Szerkesztette: Németh Eszter