Halász Bálint: Minden madár tud repülni

Kasznár Anna illusztrációja

 Halász Bálint – Minden madár tud repülni

  Rigó úr szeretett aludni. Álmában is magokat rendezett és számolt. Szétválasztotta a kicsiket a nagyoktól, a hosszúkásakat a kerekdedektől, a kemény héjúakat a puha húsú bogyóktól. Éppen egy rózsaszín felhőn ült, és már hozzálátott volna, hogy az előtte lévő terméskupacokat számba vegye, de nem tudta, mert felébredt.
  Csemetéje, Áriel, szökdécselt és csivitelt a fejénél:
– Apa, kelj fel! Anya már elment, én beágyaztam, megreggeliztem. Mikor indulunk?!
– Hány óra?! Jaj, el fogok késni! – pattant ki a fészekből Rigó úr, odahúzott egy közeli levelet, a leguruló harmatcseppet magára lögybölte, aztán sietve belebújt a cipőjébe, felkapta az aktatáskáját, végül fejébe nyomta a karimás kalapját – Szia, édes fiókám! Apa siet, ma nem tud elvinni, de a tollaid szinte már olyan sötétek, mint egy nagy rigónak, egyedül is betalálsz az iskolába! Ha eltévednél, kérdezz meg egy sünt!
– Apa, a sünök éjszakai állatok, ilyenkor már alszanak! Egyébként ma nincs is iskola, mert megígérted az osztálynak, hogy beviszel minket a munkahelyedre, a magozóba!

  Rigó úr először azt hitte, hogy Áriel ugratja, aztán azt, hogy még mindig alszik. De Áriel szemrehányó, majd lemondó tekintetéből megértette, hogy egyik sem. Bevillant neki, hogy két hónappal ezelőtt a párja helyett neki kellett elmennie a szülőire. Gólya úr, az osztályfőnök, azonnal elkapta, és mire észbe kapott, a hosszú nyakú madár már megígértette vele, hogy elviszi az egész osztályt a magozóba.

     Rigó úr be akarta írni a naptárába és megbeszélni a főnökével, Cinege úrral, de végül egyikre sem tudott sort keríteni. Először jött az a tetemes tobozszállítmány, és éppen csak végzett vele, amikor a nyakába varrták a tengernyi tengerit. Cinege úr szigorúan meghagyta Rigó úrnak, hogy az összes kukoricával kész kell lennie a nagy napig, Pingvin elnök látogatásáig. Rigó úr éjszakába menően túlórázott, füttyentésnyi ideje se maradt, nemhogy megszervezze Áriel osztályának a látogatást.

– Apa, te elfelejtetted! – zökkentette ki Áriel szemrehányása Rigó urat a merengésből.
– Nem, dehogy! Emlékeztem rá, csak nem tudtam, hogy ez a hétfő, az a hétfő! – hebegett Rigó úr. Szétterítette a szárnyát és hümmögve számolta rajta a napokat. – Ezt tényleg az a hétfő. Az a Hétfő! Pingvin elnök!
–  Apa, erre nincs időnk! Gólya tanár úr és az egész osztály vár minket. Már csak negyed óránk van! Azt mondtad, kilenckor találkozunk. – Ezt mondtam?! – kerekedett el Rigó úr szeme. Felrémlett neki, hogy Áriel egyik este kérdezett tőle valamit és mintha válaszolt is volna rá.
– Igen, azt – bólogatott Áriel. – Ahogy elnézlek, így csak akkor érnénk oda, ha repülnénk!
– Repülni?! A madarak nem tudnak repülni! Honnan veszed ezeket a sületlenségeket?!  Szépen odaszökdécselünk a kis lábunkkal! Azaz – vetett Rigó úr egy pillantást a lábán futó gyűrűre és az annak közepén elhelyezkedő óralapra – ha kilépünk, még elérjük a medvejáratot!
Rigó úr megragadta a fiát, és húzta maga után. Vágtattak végig az otthonukként szolgáló tölgy kacskaringós ágán, aztán le a fa széles törzsén, végül elrugaszkodtak, hogy az alattuk álmosan cammogó mackó puha bundájába landoljanak. A medve szőrös háta tömve volt hozzájuk hasonló, apróbb méretű madarakkal. Rigó úr és Áriel beljebb furakodott, amíg nem találtak két üres helyet. De Áriel nem ült le. Állva maradt, és dacos hallgatásba burkolózott.
– Gólya tanár úr szerint a szárnyunk azért van, hogy repüljünk! – törte meg a csendet a madárfiú.
– Szóval ő tömi a fejeteket ezekkel az ostobaságokkal! Lesz hozzá pár keresetlen szavam! – horkant fel Rigó úr.
–  Akkor ez kölcsönös, ő is nagyon szeretne beszélni veled! – bökött Áriel előre a fejével.  A medve egy irtáshoz ért, aminek a közepén egy óriási fából ácsolt torony éktelenkedett.  A felhőkbe törő épület tövében egy fészekaljnyi fiatal madár visongott, miközben a rájuk felügyelő nyúzott képű gólya próbált zöld ágra vergődni az útját álló, apró, de annál harciasabb szárnyassal. Az osztályfőnöknek felragyogott az arca, ahogy meglátta a medvéről lekászálódó Rigó urat és a fiát.
– Szia Áriel! Keresd meg a barátaidat! – irányította Gólya úr a fiút az osztálytársaihoz, majd Rigó úrhoz fordult és félrehúzta. – Annyira örülök, hogy itt van! Ez a cinege, azt mondja, hogy nem tud semmiféle látogatásról és nem akar beengedni minket!

  Rigó nem mert hátranézni, így is érezte a főnöke perzselő tekintetét magán. Nem kellett sokat várnia, hogy meghallja rettegett rikácsoló hangját is.
– Rigó! Mit képzel!? Hogy merte ideszervezni nekem ezt a tojáshéjas gyülekezetet, ezzel a békafaló égimeszelővel, aki ráadásul azt meri állítani, hogy a madarak repülnek! Egyetlen madár tud repülni, Pingvin elnök úr!
Ahogy ezt kimondta, a dühtől már inkább vörösbegyre hajazó cinege, egy hatalmas árnyék takarta ki a napot. Az összes madár – fióka és kifejlett–, az égre szegezte a tekintetét: egy hófehér léghajó ereszkedett alá, a kosarát szinte teljes egészében kitöltötte egy méretes, csupa fekete, de a begyén piszkosfehér madár, Pingvin elnök úr.
– Mindenki tapsoljon! – adta ki az ukázt Cinege úr, és már  verte is össze ütemesen a szárnyát.
– Sziasztok gyerekek! – terült szét a kenetteljes mosoly Pingvin elnök úr arcán, ahogy Áriel osztálya felé integetett. Majd megnyomott egy gombot, mire a léghajó gondoláján ezernyi csillagszóró indult be és szórta szikráit. – Köszöntsétek sziporkázóan zseniális kiválóságomat, a ti bölcs vezéreteket! – krákogott fátyolos hangon, önnön nagyságától meghatódva Pingvin elnök.
  Cinege úr és a madár gyerekek éljeneztek és lenyűgözve figyelték, ahogy Pingvin elnök alászáll. Csak három madár nem osztozott a lelkesedésükben, Gólya úr és Áriel – akik fintorogva követték a felhajtást–, és Rigó úr, aki tapsolt volna, de meglátta fia arcán a grimaszt, és idegesen lesett Cinege úrra, aztán fel, hogy Ő ott fent nem vette–e észre  gyereke pimaszságát. De Pingvin elnök másfelé tekingetett, a tornyot szemlélte, ahogy elsuhant mellette a léghajója. Ekkor hűlt el igazán Rigó úr.
– Túl közel van! A kukorica! A szikrák! – ordította torkaszakadtából és szárnyával – nyomatékot adva a szavainak–, úgy tett, mintha egy óriásira nőtt szúnyogot próbálna arrébb hessegetni. De Pingvin elnök úr semmit sem hallott a kiáltozásából, mozdulatait pedig furcsa rigótáncnak vélte. Mosolyogva visszaintegetett. Rigó úr szárnyával eltakarta a szemét, tudta, a katasztrófa elkerülhetetlen. Ahogy sejtette, a csillagszóró szikrái a torony résein bejutottak. Az épület füstölni kezdett, mint egy álmából megébredt sárkány. Majd a torony falai megremegtek, úgy, mintha ezer pingpong labda szabadult volna el a belsejében, aztán ezernyi repedés futott végig a homlokzatán, végül bumm, az építmény kipukkadt, mint egy túlfújt labda. Ekkor minden elsötétült, az eget milliónyi pattogatott kukorica terített be. Most volt csak határtalan a madárgyerekek öröme! Nem úgy Pingvin elnök úré.  A robbanástól ugyanis a léghajó megdőlt és a dicső vezér kiesett a kosárból. Kétségbeesetten ordított és összeszorította a szemét, felkészült a legrosszabbra, hogy lezuhan.  De nem ez történt.
– Tudok repülni – szakadt fel egy megkönnyebbült harákolás Pingvin elnök úrból.
Mire Gólya tanár úr helyeslően kelepelt mellette, szétterített szárnyakkal vitorlázott a balján és karmával erősen fogta Pingvin egyik szárnyát.  A másikat tanítványa, Áriel tartotta. Neki hevesen kellett verdesnie a szárnyával, hogy a levegőben tudjon maradni, de még így is vigyorgott, mert repült, és látta, ahogy alattuk apja, Cinege úr és az összes osztálytársa önfeledten lubickol a tengeriben. 
– Tanulság, minden madár tud repülni, és mind imádja a pattogatott kukoricát! – kacsintott a tanára. – Remélem marad nekünk is!


szerkesztette: Takács Viktória