 |
| (c) Kalas Zsuzsa |
Ha felnézel a plafonra, és átfúrod a szemeddel, akkor meglátod a holdat. Éppen sárga. Nem azért, mert a hold citromból van. Azt már nem. Nem azért, mert világít. Ő soha. Nem azért, mert a nap rásüt. Képtelenség. A hold azért sárga, mert valaki felkapcsolta rajta a lámpát. Ott, az ágy mellett. Ha azt hiszed, hogy a holdon nincs lámpa meg ágy, akkor nézd meg jobban, mert az ágyban még párnakupac is van.
– Persze, hogy van. – ásítja egy hang a kupac mélyén.
Ő Kalamajka, a csillagpucoló, és pontosan akkora, mint egy tyúktojás, a színe pedig zellerzöld. Kalamajka kifúrja magát a párnák alól, zsebéből madzagot vesz elő, egyik végét ráköti az ágy lábára, másik végét rádobja a szomszéd csillagra, ami tele van kosszal. A madzag olyan vékony, hogy rálépni szinte lehetetlen, de Kalamajkát ez nem zavarja. Ő rálép, végigsétál rajta, és helyet foglal a szomszéd csillagon. Lassan s megfontoltan, mondhatni szakértelemmel, zsebéből söprűt, lapátot meg vödröt vesz elő, és munkához lát. Körbe paskolja a csillagot, s attól a kosz, voálá, beleesik a vödörbe. A csillag örül, hiszen újra sárga.
Kalamajka sámlit vesz elő a zsebéből, távcsövet, bögre kakaót, és miközben a kakaót szürcsöli, kedvenc bolygóját, a Kék Bolygót vizsgálja. Vizsgálja rajta a törlőrongyot, ahogy a koszt egy legyintéssel leszedi a mesekönyvek tetejéről. Vizsgálja a szappanhabot, ahogy a koszos talpakat tisztára mossa. És vizsgálja a titokzatos gépet, amit, ha egyszer bekapcsolnak, hangosan búg és koszt szív.
– Hé, mi az ott? – és Kalamajka távcsövében közel hajol a Kék Bolygóhoz, hogy tisztán lássa azt, amit még sosem látott.
– Köszönöm, hogy ezzel a különleges vízzel, ami a szemedből érkezik, lepucolod a füvet – suttogja Kalamajka, mert a suttogás könnyen meghallható ilyen távolságból.
A fiú rázza a fejét, és a szeméből ettől még jobban csöpög a víz. Kék víz. Csöpög a fűre, csöpög az útra, csöpög a kettétört fakardra.
– Akkor köszönöm, hogy ezzel a különleges vízzel, ami a szemedből érkezik, lepucolod az utat – sóhajt Kalamajka, mert a sóhaj könnyen meghallható ilyen távolságból.
A fiú megint rázza a fejét, és a szeméből ettől még jobban csöpög a víz. Kék víz. Csöpög a fűre, csöpög az útra, csöpög a kettétört fakardra.
Kalamajka most már nagyon kíváncsi, ezért madzagot vesz elő, egyik végét a sámlihoz köti, másik végét a Kék Bolygóra dobja. A madzag olyan vékony, hogy rálépni szinte lehetetlen, de őt ez nem zavarja. Ő rálép, végigsétál rajta, és helyet foglal a fiú mellett, az út szélén, a fűben.
– Ebben a vízben nincs szappanhab – szólal meg Kalamajka, csendben, magában, mert a csend könnyen meghallható ilyen távolságból.
A fiú észreveszi Kalamajkát, és csöppet sem csodálkozik a tyúktojásméretén, zellerzöld színén.
– A fakardom… − szólal meg halkan, de a többit inkább lenyeli.
Kalamajka a fakardot nézi, majd a fiút, újra a fakardot és újra a fiút, és minden kertelés nélkül megállapítja.
– A fakardod… eltört.
A fiú bólogat, s Kalamajka folytatja.
– A fakardod eltört, és így nincs mivel játszanod.
A fiú bólogat, s Kalamajka folytatja.
– A fakardod eltört, nincs mivel játszanod, és ezért víz csöpög a szemedből.
A fiú most nem bólogat, csak néz. Nézi Kalamajkát, ahogy a zsebében kotorászik, és abból a zsebből egy csipet kosz kerül elő. Nézi, ahogy Kalamajka a koszt a vizes útra szórja. Nézi, ahogy a víz a kosszal összekeveredik, s végül nézi, ahogy Kalamajka fogja a kettétört fakardot, s megkeni azzal a vizes kosszal vagy koszos vízzel, és attól a fakard már nincs is kettétörve. A fakard újra fakard.
A fiú szeméből még mindig csöpög a víz, de az már nem kék, hanem… sárga. Nem azért, mert az a víz citromból van. Azt már nem. Nem azért, mert világít. Ő soha. Nem azért, mert a nap rásüt. Képtelenség. Azért sárga, mert... de te biztosan tudod már, hogy miért. Mondd meg inkább te.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése