 |
| (c) Zelei Marcell |
(Hodaya emlékére)
– Anya, mesélj nekem!
– Jaj, látod, hogy mennyi dolgom van! Szalad a lakás! Még ki kell teregessek, toronyban állnak a mosatlan edények, aztán meg kell locsoljam a mirtuszt! Nézd, hogy elszomorodott! Jó, ha a holnapot megéli! És még sehogy se állok a holnapi diáimmal, amik az értekezletre kellenek! Nagy lány vagy, olvass magadnak!
– De anya, kérlek!
– Kicsikém, mondtam már, hogy nem megy! Sajnálom!
– Csak egy kicsit! Kérlek!
– Na jó, öt perc, és nem több!
– Ez az! Ide fekszel mellém?
– Kismókus, jól vagy? Hadd fogjam meg a homlokodat: Jéghideg!
– Anya, nem vagyok lázas!
– De akkor meg mi ez a kedvességhullám? Valamit titkolsz! Nem csináltál házit, ugye?
– Dehogynem!
– Akkor a környezetdoga! Ez lesz az! Egyes lett?!
– Még ki se javították! Márti néni beteg!
– Ja, tényleg! Bántottak? Vagy valami fiú? Szerelmes vagy?
– Anya, ne izélj már! Nincs semmi!
– Biztos?
– Biztos! Nem mesélsz?
– De. Nézzük, mik vannak a könyvespolcon! Mit szólsz ehhez, Egy kutya négy élete?
– Uncsi és szomorú!
– Harry Potter?
– Már mindegyiket százszor olvastam!
– Nyam és Trikó?
– Anya, az dedósoknak való!
– Szerintem a múltkori rész egész jó volt, amikor...
– Anya!
– Akkor legyen egy magyar népmese, melyik is? Ez jó lesz: Az élet vize. Élt egyszer egy szegény ember, akinek volt egy fia...
– Ezt már kívülről fújom, nem lehetne valami mást?
– Neked semmi se jó! Jó éjt!
– Ne! Kérlek maradj! Kapcsold le a lámpát, és mesélj fejből!
– És Kifli bekapta az egyiket! Tényleg, hol van Kifli?
– Itt dorombol a lábamon!
– Cuki! Akkor mesélsz?
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egy foltos macska, úgy hívták Kifli... Sajnálom nem megy! A sok teendő itt kavarog a fejemben, először is...
– Akkor mesélek én! Egyszer volt, hol nem volt, volt egy foltos macska, úgy hívták Leo.
– Leo, mint az oroszlán? Mint a gyerekkorom kedvenc jégkréme? „Hello Leó! Télen, nyáron csakis Leó!”
– Anya, ne énekelj! És ne trollkodj bele a mesémbe!
– Bocsánat!
– Akkor folytatom. Leo, a foltos macska fején a fekete bundafolt olyan volt, mint Zorro álarca. Így Leo alapból tök félelmetes is lehetett volna, főleg a nagy zöld szemével, de nem volt az. Például az orra miatt, ami, mint egy apró rózsaszín cukorka világított az arca közepén. Leo egy vad ragadozó és egy bolyhos házi kedvenc keveréke volt minden tekintetben. Mellén a szőr hófehér volt, de háta meg párducfekete, ahogy a farka is sötéten feketéllett, lábai viszont fehéren villantak, már azon ritka alkalmakkor, amikor használta. Mert általában csak kinyúlt a kemence mellett, és ott szendergett.
– De jó neki! Legszívesebben én is ezt csinálnám ezekben a novemberi mínuszokban.
– De ahol Leo élt, tök nem voltak mínuszok, mert egy sivatagi faluban lakott. Ott csak este hűlt le valamennyire, amúgy meg nappal olyan forróság volt, mint Cipruson. Tudod, ahol idén nyáron voltunk.
– Hát legszívesebben kinyúlnék most is ott, a tengerparton, és napoznék!
– Anya én meg mesélnék! Szóval annyira elviselhetetlen volt a meleg, hogy még Leo gazdája, Kászim se dugta ki az orrát. Ő is bent gubbasztott a házban Leóval. Kászim amúgy is egy magának való, mogorva öreg volt.
– Mint Csobánki a másodikról?
– Pontosan, csak nem volt annyira szőrös a füle!
– És lehet még egy kérdésem?
– Ha muszáj!
– Miért volt Kászimnak kemencéje, ha egy sivatagban élt?
– De anya, ez tök egyértelmű, mert ő volt a pék!
– Jól van na! Azért még nem kell leharapni rögtön a fejemet! Eddig ezt még nem mondtad, meg azt hittem, hogy a sivatagban úgy sütötték a kenyeret, hogy elásták egy gödörben a tésztát, és a Nap kiégette.
– Kászimnak kemencéje volt és kész, különben hol szendergett volna Kifli, azaz Leo! Ez az én mesém, ne szólj bele!
– Elnézést, megígérem. Ezentúl lakat a számon!
– Nagyon helyes! Kászim állati menő lepényeket sütött a kemencéjében! A legfinomabbakat a faluban! Mindenki tőle vette a péksütiket, kicsit, nagyot, sósat, édeset. Tök bírták a falusiak Kászimot, még akkor is, ha nem volt egy nagydumás! Egy hellónál többet soha nem hallottak tőle, max. a macskájával, Leóval látták duruzsolni. Elkönyvelték egy bogaras vénembernek. Bár annyira nem volt öreg, csak totál ősz volt szakálla és a haja, már akkor is, amikor a faluba költözött. De senki sem tudta pontosan, hány éves, és azt se, hogy honnan jött. Kászim nem beszélt róla, a falusiak meg nem faggatták, úgyse válaszolt volna. Anya, ugye nem alszol?!
– Csak egy kicsit, olyan jó hallgatni, ahogy mesélsz! Ez kéne mindenkinek, ha ideges, hogy valaki meséljen neki!
– Én mesélek neked, csak akkor figyelj, mert most kezdődik! Egy nap katonák érkezetek a faluba. Lóval, csillogó páncéllal, karddal, királyi zászlóval. Egyenesen a főtérre nyargaltak, a parancsnok ott elbődült, mint a diri a nagyudvaron, amikor bejelenteni valója van. A parancsnoknak is volt, üzenetet hozott a királytól. A falusiak összegyűltek a téren, kivéve Kászim. Elfelejtettek szólni neki, meg úgy se jött volna. Pedig a katonák pont miatta jöttek. A parancsnok a lóról letekintett a tömegre, aztán csak annyit kérdezett, hogy hol van Kászim. Falusiak vonogattak a vállukat, a parancsnok ettől tök pipa lett, mint a diri, ő is utálja, amikor ezt csinálják a felsősök. Én nem, anya, csak a többi felsős. Szóval a parancsnok is tök ideg lett, elbődült, hogy azonnal hozzák oda Kászimot. Már rohantak is a falusiak, és két perc múlva ott is volt az öreg a parancsnok előtt. Ekkor a parancsnok előhúzott egy tekercset a ruhájából, és felolvasta. A lényege az volt, hogy a király beteg, és szüksége van Kászimra, mert csak ő tudja meggyógyítani. A falusiaknak kikerekedett a szemük, de akkor döbbentek le igazán, amikor Kászim ahelyett, hogy megörült volna a megtiszteltetésnek, sarkon fordult, és elindult haza. A parancsnok még annál is jobban kiakadt, mint eddig, Kászim után kiáltott, hogy nem mehet sehova! Ezt nem teheti, főleg, mert ő a királyi mesemondó, és a meséi nélkül a király nem találja magát. Tudod, anya, ahogy mondtad, elszomorodott, mint egy mirtusz öntözés nélkül. A parancsnok Kászim után lovagolt, és az útját állta. Vagy jön, vagy a meséje jön vele, vagy…, a parancsnok elharapta a mondat végét, és fenyegetően kihúzta a kardját. A falusiak lesápadtak, és mérgesen meredtek Kászimra. Miatta van az egész, súgtak össze. Kérlek, mesélj, ráncigálta meg Kászim ruháját egy vöröshajú, szeplős kislány. Erre a falusiak is rázendítettek, Mesélj! Mesélj! Mesélj! Kászim szomorúan nézett le a kislányra. Nem tudok! sóhajtotta, aztán hangosabban is megismételte, de mivel a falusiak még ekkor se hagyták abba a kántálást, elordította magát: Hagyjátok abba! Nem tudok mesélni!
Na erre már a katonák és falusiak is elnémultak, és döbbenten meredtek az öregre. Kászim zavartan, leszegett fejjel bámulta a saruját, és kezét tördelte. Egy nap arra ébredtem, hogy nem találom a szavakat, magyarázta normál hangon, elszöktem az udvarból, azt hittem, itt soha nem találnak rám. Tévedtem.
A parancsnok elfintorodott. Azt ajánlom, hogy találd meg azokat az elveszett szavakat! – mondta rövid hallgatás után, és még hozzátette, holnap reggelig van időd! És utána megint jött a kardvillantásos rész. Kászim bólintott, hogy megértette, aztán sarkon fordult, utat tört magának a tömegben, és meg sem állt a házáig. A macskája, Leo a szokásához híven, bent, a kemence mellett szunyókált. Kászim leroskadt mellé, és a tenyerébe temette az arcát. Leó nagyot ásított, aztán felpúposította a hátát, és kinyújtóztatta a végtagjait, végül átmászott Kászim ölébe, háromszor körbe fordult, közben a farkával addig birizgálta az öreget, amíg az meg nem simogatta. Ekkor Leo egy szökkenéssel az ablakban termett, és onnan hátralesett Kászimra, majd kiugrott. Kászim utánasietett. Leó szaladt a fehér lábacskáin ki a kapun, Kászim meg utána. A fogócska végül a falu mellett emelkedő hegy tetején fejeződött be, ott végre utolérte Kászim a kandúrját. Csak addigra totál beesteledett. Kászim, aki amúgy is egy kicsit már vaksi volt, nem mert hazaindulni, mert a hegyi ösvények tök parák voltak, elég volt egy rossz lépés, és mindkettejüknek annyi lett volna. Kászim úgy döntött, ott töltik az éjszakát, aztán másnap lebotorkál Leóval, és megmondja a parancsnoknak, hogy hiába fenyegeti, zsarolja meg minden, attól ő még nem fog tudni mesélni, és tök sajnálja, de ez van. Kászim tüzet rakott, hogy ne fagyjanak halálra. Mert mint mondtam, a sivatagban éjszaka elég hideg tud lenni. Leo még így is remegett, be is kuporodott Kászim ölébe, és onnan nézték, hogy pattogzanak a kis piros izék a tűzből, amik olyan jól néznek ki egy csillagos éjszaka. Kászim tök ideg volt, hogy mi lesz másnap. Csak azon járt az agya, hogy mit meséljen. Végül belefáradt a gondolkodásba, és kidőlt, ahogy én szoktam matek témazáró előtti éjszakai magoláskor, és később ő is megébredt, csak ő nem arra, hogy a kicsorgó nyála eláztatta a kockás füzeteket, hanem hogy egy csillag az égről pont felé tart. Kezdetben akkora volt, mint egy szentjánosbogár, de ahogy közeledett, egyre nagyobb és fényesebb lett, már úgy száguldott a feje felé, mint egy elszabadult kosárlabda a hétfői edzéseken. Kupán is csapta volna, ha Leo fel nem ugrik, és be nem kapja. Vágom, anya, hogy most mit gondolsz. Kászim is csak meresztette a szemét, hogy ilyen nincs, hogy egy macska bekapjon egy csillagot. És a java még csak most jön! Ahogy Leo lenyelte a csillagot, átváltozott a vöröshajú szeplős kislánnyá. Tudod, anya, a falu főteréről. Csak most a kislány nem nyafizott meséért, hanem ő kezdett bele egybe:
Egyszer volt, hol nem volt, egy szegény ember, akinek volt egy vékonyka, törékeny fia. És az apa tök féltette a fiát, hogy mi lesz vele, de aztán pont az apa betegedett meg, a fia meg elindult, hogy megkeresse az élet vizét, hogy meggyógyítsa. Útra kelt, és így érkezett el az erdőbe. Ott talált egy fába szorult galambot, kiszabadította, és kapott a jótettért egy varázssípot tőle, és a madár még útba is igazította. Elmondta, hogy hol találja az élet vizét, a keresztútnál egyenesen kell menni, aztán a hegyen túl van egy ház, benne meg a boszorkány, aki az élet vizét őrzi. A fiú megköszönte az ajándékot, és követte a galamb utasításait, így hamarosan meg is találta a házikót. A banya már várta, azt mondta, hogy az élet vizét nem adják ingyen, két próbát kell kiállnia érte. De előtte pihizhet egy éjszakát. Másnap volt az első próba, hogy felkelt a fiú, el is mondta a banya, hogy mi az: Egy nap alatt el kell hordani a hegyet, a helyét szőlővel beültetni, utána hoznia a borból, ami abból készül, ha nem sikerül, akkor nyilván halál fia. Tök lehetetlen küldetés volt, de a fiúnak szerencsére ott volt a síp. Mondjuk erre csak este jött rá, de akkor megfújta. Erre a világ összes madara ott termett. Elhordták a hegyet, ültettek szőlőt, és készítettek bort. Másnap a banya nem hitt a szemének, hogy volt erre képes ez a csenevész fiú, mert nem vágta, hogy a madarak voltak. De be kellett ismernie, hogy az első próba pipa. Na, de majd a második, gondolta. A hegyen túl van egy erdő, vágd ki a fáit, szántsd fel a földet, vess rá búzát, és holnap hozz a belőle őrölt friss lisztből kenyeret, parancsolta. A fiú bólintott, aztán este megfújta a sípot, jöttek a madarak, és úgy tettek, ahogy kérte. Másnap a banya kénytelen volt elismerni, hogy a fiú kiállta a próbákat, és így muszáj volt adnia neki az élet vizéből. A fiú boldogan ment haza, de még nagyobb lett a boldogsága, amikor hazafele úton a galamb rászállt a vállára, és azt mondta, hogy hintsen rá az élet vizéből. A madár pár csepptől egy gyönyörű királylánnyá változott. A banya átkozta el, magyarázta, de most a fiú megtörte a varázst az élet vizével. A fiú hazaérve az apjához sietett, megitatta az élet vizéből, és az apja is pikk-pakk meggyógyult. Így már nem volt akadálya, hogy nagy lagzit csapjanak. Utána meg boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
Ezt a mesét mondta el a vöröshajú szeplős kislány. Kászim meg úgy hallgatta tátott szájjal, mint egy kisóvodás, és mikor vége lett, úgy is aludt el. Másnap reggel hiába kereste a kislányt, nem volt sehol, csak Leo dörgölőzött oda a lábához, és lesett rá éhesen. Kászim adott neki egy falat kenyeret, és már loholt a faluba, hogy időben visszaérjen. A főtéren a parancsnok már a kardját élezte. Kászim meghajolt előtte, aztán letelepedett a földre, és mesélni kezdett. A parancsnok eltette a fegyvert, ahogy a többi katona is, és odagyűltek, hogy jobban hallják a történetet, együtt hallgatták a falusiakkal és szurkoltak a fiúnak, fújjolták meg a boszorkány lehetetlen próbáit, és éljeneztek a végén, amikor a madár királylánnyá változott. A parancsnok a szemét törölgette, megköszönte a mesét, és boldogan vitte el a királynak, aki persze meggyógyult. Kászim pedig...
– Anya ébren vagy még? Anya?! Akkor itt a vége, fuss el véle! Gyere, Kifli, aludjunk mi is! Jó éjt, kicsi macskám! Jó éjt, édesanyám! Majd én vigyázok, hogy szépet álmodjatok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése