2026. november 17., kedd

Diana Soto: Apa szeretett

 

Takács Viktória

Apa csak ül, sóhajt,
hosszan mondja az ó-kat:
óóóó, jaj – a lábam,
óóóó, jaj – a hátam.

Várjál fiam, apád fáradt.

Dolgozik és robotol,
bár sosem láttam robotot,
pedig akkor lenne gombja,
kikapcsolna apa gondja.

Bárcsak, apád ifjú volna...

Naphosszat csak üldögél ő,
fel sem jön, bár ott a lépcső,
korlátja van, azon a kar
kapaszkodhat, s felér hamar.

Várjál fiam, apád akar…

Akar… akar… de mit akar?
Nem olvas, és nem is szaval.
Ágyban fekszik,
hebeg, habog.

Már ajándékot sem kapok!

Apa csak… apa?
Mi van veled?
Nem simogat már a kezed,
nem lehetek többet veled?

Várjál fiam, apád szeret.

Apa…

Apa nem ül.
Nem is sóhajt.
Nem mondja hosszan az ó-kat.
Nem dolgozik.
Nem robotol.
Nem olvas.
Nem is dalol.
Nem fogja már a kezemet.
De tudom, hogy nagyon szeretett.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

2026. november 14., szombat

Korsós Éva: A pillanat

 

Németh Anna

Eltelt még három másodperc. A fülledt, feszült hangulatú öltözőben Levrena kitartóan bámulta maga előtt a semmit. A körülötte levő hat lány visszafojtott kuncogása, tekintetük cinkos, összetartozó villanásai tűkként függtek a levegőben körülötte. További két másodpercnyi időverejték vonszolta magát, sunyi lomhasággal végig az egykor fehér falakon, majd tompa koszrétegként ült meg rajtuk. 
– Nah mi van?..No cap mid-bitch? – köpte felé a szavakat Hareza.
– Ugyan már.. hagyd.. fanum tax. – bökte Tina oldalba Harezát.
Ebben a pillanatban Lev hirtelen felállt és egyetlen ruganyos mozdulattal Hareza felé lendült.
– bocs… – mondta kissé rekedten de érthetően. Ezután, alig változtatva irányt elment mellette, belépett a mosdóba és becsukta az ajtót. 
Az ajtó túloldalán szinte varázsütésként tört ki a röhögés. Lev úgy szorította a kilincset, hogy teljesen begörcsölt a jobb tenyere. A nyivákoló poénkodás morajából itt-ott szófoszlányok villantak fel. „ …osztolom..is…no fuzz…al mindfuck…skibidi „
Az öltöző ajtón két rövid ám igen határozott kopogás hallatszott. A lányok elcsendesedtek majd kimentek a jobb oldali ajtón a terembe. Hareza maradt utoljára. Háromszor megismételte a kopogást a mosdó zárt ajtaján, visszanyelt egy feltörő kis röhögést és a többiek után ment.
Lev kijött a kezét masszírozva, magára ráncigálta fehér pólóját, fekete, bő gatyáját,és  belelépett könnyű vászoncipőjébe. Valahonnan mélyről feltört belőle egy érzés, hogy undorral leköpje Reza pedánsan összehajtogatott fekete-fehér kapucnis Nike felsőjét és New Balance alsóját. Ehelyett kiment a terembe. A többiek már elkezdtek bemelegíteni. Lev megállt az ajtóban és türelmesen várt. Jó volt őket hátulról nézni, ahogy védtelenül hajlongnak és nyújtanak anélkül, hogy észrevennék őt. Vajon mi lenne, ha egyszerűen…
Egy alig hallható torokköszörülés gurult végig a termen. A Mester átható tekintete rászegeződött, alig láthatóan bólintott neki. Lev mélyen meghajolt, két tenyerét összetapasztva a mellkasa magasságában. Négy lépést tett, megállt leghátul, megismételte a meghajlást, ezúttal bal tenyerét ferdén jobb öklére támasztva maga előtt. Elkezdte a nyak és váll körzéseket. 
Bemelegítés után egy rövid formával kezdtek: három egyenes ütés, két védés fenn, két ütés, két védés lenn.
A mester hangja teljesen betöltötte a termet. 
– Fókuszálj! A lényeg a pillanat, az erőkifejtés és az elengedés között, ez fá-tyin-ná tud fejlődni később. Lazulj el! Szedd össze az állásod, nyújtsd ki az izompólyáid…Nem, lentről, mindig lentről, gyökérből indíts! Húzd fel …Nem úgy! Legyen kirobbanó az indít…Az indítás a legfontosabb. Hagyd, hogy a hullám végigmenjen rajtad és állítsd meg a végpontban! A végpont…
– Gemma, mi ez a fókusz nélküli össze-vissza nyaklás?!
– Tina, ne táncolj!..ne is légy merev! A merev dolgok törnek, légy stabil és hajlékony.
– Reza, ne akarj ütni! Az ütés, az csak a következmény, a lényeg, hogy létrehozd a körülményeket. A robbanás pillanatában a teljes kiüresedést.
– Márk, nem vagy robot! Különböztesd a lazaságot és az ernyedtséget.
– Lavrena, engedd le a vállaid! Húzd ki magad.. Nah akkor húsz ismétlés és húsz saját tempó. Horen számolj. A mester sóhajtott, kiment. Mikor visszatért még mindenki a sorozatot ismételte. Kissé feljebb vette a légkondit, elégedetten nyugtázva, hogy a fehér pólókon és szürke gyakorló ruhákon levő verejtékfoltok mérete jelentősen megnőtt. Átvette a számolást.
– yi, er, san, sii, wu, liu… – Mint mondtam, a lényeg a tudat lecsendesítése. Alapoktól indulunk. – Odasétált Levhez és egy A4-es papírlapot tartott elé kinyújtott kezében majd bólintott.  
– Üsd meg!
Amint kimondta egy visszafogott, várakozóan torok-csiklandó röhögéshullám keletkezett a lányok torkában. Mindössze Hareza mert megengedni magának egy icipici lenéző mosolyt. Lev ránézett a papírra és pontosan tudta, hogy át kellene szakítania. Meg azt is tudta, hogy a ”kellene” szart sem ér és nem hozzáállás.
Levegőt vesz, kifújja. Vesz még egyet, struktúra összerak, tófelszín elképzel. Üt. Ezt az idióta tükörsima tudati baromságot egyedül tóként tudja elképzelni. Most csillogó lett a tó. Az ő tava volt. 
– Újra! Csípőből! Fókuszálj!
A papír észrevétlen eleganciával lebbent el Lev ökle elöl. Egyetlen leheletnyi gyűrődés sem keletkezett rajta. A Mester ráncolta a homlokát, majd odatartotta a papírt Márk elé. Határozott csattanás hallatszott, a lapon cikázó gyűrődés jelent meg. 
– Reza, nem rossz…nem rossz, szép ütés, erős is …de nem jön át az energia. Energia nélkül nincs semmi!
– Lev, újra! Figyelj!.. Pillangó és hegy. – Az utolsó két szót halkan, nyugodtan mondta.
Amint Lev becsukta a szemét megjelent előtte a hegy. Egy mozdíthatatlan, szürke, pattintott oldalú, végtelen súlyú és acél erősségű tömeg, amely gyökeret eresztett a lábain keresztül. A gyökerek izmos kígyókként nyúltak le a föld legforrongóbb, láng színű magma mélyébe. Mielőtt a tekergő kígyók leértek volna, fényes meleg bőrükön egy leheletnyi türkiz csillanás villant fel. A villanó csillám végigfutott a sikló, kanyargó gyökereken s a pillanat megfoghatatlan hullám- részecskévé változása közben széttárta szárnyait. A türkíz-azúr szárnytenger futótűzként terjedt a hegy leg-csúcsáig. Majd egyetlen kifújt levegő ritmusára szerte libbentek a lepkék. 
Az eltűnés és a megérkezés tűpontos volt és egy olyan helyen történt ahol

Nincs idő és nincs tér,
Nincs kék és nincs láng,
Nincs hang és nincs édes,
Nincs érdes és nincs vágy,
Nincs lágy és nincs kemény,
Nincs víz és nincs sós,
Nincs gondolat és nincs születés,
Nincs ölelés és nincs elengedés,
Csak a csend és a semmi. 
De a csend elnémul és a semmi megszűnik. Ám mielőtt teljesen megszűnne, a semmi bekebelezi a mindent és ebben az időtlen, tértelen ajándék mozdulatban egy vékony papírlap robbanásszerűen szétszakad. 
Lev kinyitotta a szemét. A Mester elmosolyodott. 
– Mester, legközelebb tégla lesz? – poénkodott Horen.
– Hát persze, te fogod kezdeni – válaszolt a Mester.
– …és a legalsót kell széttörnöd és lehet, hogy az a tégla vissza is üt… – jegyezte meg Lev félhangosan.
Horen és a Mester összenéztek és hatalmas hahotába törtek ki, ami felszabadítóan visszhangzott az egész dojo-n keresztül. Nyújtottak, felálltak, meghajoltak, majd csináltak három leborulást a gyönyörűen faragott Buddha szobrok előtt. 
Az öltözőben verejték-szag és nyugalom honolt. A lányok tekintete elmélyülten Apple kütyüik képernyőjére tapadt. Zuhanyoztak, öltöztek, kiszállingóztak. Lev-et édesanyja már várta kinn a kocsiban. 
– Szia kicsim, - ölelte meg. Milyen volt az edzés? – kérdezte kíváncsian.
– Elment.” – vont vállat Lev és kibámult az ablakon. 
A Toyota hangtalanul elindult majd azonnal elnyelte a város tülkölő, kavargó-kígyózó gépkocsi rengetege. A szmogos, 27 fokos levegőben az egyik visszapillantó tükrön, egy élénk, fekete-narancs színű lepke pihent meg. De lehet, hogy ez a nap-éj pillangó csak Levrena lelkében létezett.

Szerkesztette: Németh Eszter

2026. november 12., csütörtök

Nagy Izabella: Hajnali szél

 

Klesitz Piroska

Klesitz Piroska

Az ég tündérszoknyakék

libben a szél

viszi a nagy szőrkupacot

még túl sötét a kis udvar 

lebben a szél

ugrásra kész a kiskutya 

ugatja a kelő napot

szisszen a szél

rőt hajamba ér lágy kezed

indul a holnap, az udvar

utcai fény lesi

a tündérszoknyakék eget.

2026. november 10., kedd

Várfalvy Emőke: Az ozorai várfoglalók

 

Török Szilvia illusztrációja


Ozora várában olyan meleg volt, hogy a várfalak is izzadtak.

– Pfűűű! – sóhajtott a déli torony.
– Ajj! – nyögött az északi torony.

– Háááá! – ásított a várkapu.


A rózsakert virágai halkan jajgattak. A mennyezeti gerendákról lógó szárított levendulacsokrok egykedvűen zizegtek az erőtlen szellőben. Esterházy gróf írógépén minden órában kísérteties fájdalommal nyikordult meg a k billentyű.

2026. november 7., szombat

Gertheis Veronika: Kánikula-álom

 

Nagy Eszter


Hallgat a rigó és hallgat a kabóca,

a tornác hűs kövén szundikál a macska.

Nyugágy nyekken. Karfán csésze koccan.

Csak a szél, csak a szél dalol hangosabban.


A lombok ablakán bekacsintó ég,

mint a mesében, tündérszoknyakék.

Nyújtózom, kócolok bárányfelhőbundát,

csak a szél, csak a szél hajtja tovább nyáját.


Pillám rezzen. Hintázik az álom.

Nyílik az égbolt, rögtön be is zárom.

Manózöld, tündérkék árnyak kergetőznek,

csak a szél, csak a szél táncoltatja őket.

2026. november 5., csütörtök

Dobó Dorottya: Egy szörny lakik a padláson

 

Godina Eszter

Panni már egészen kicsi kora óta utálta az ijesztő dolgokat.

Apa még listát is írt arról, hogy mi mindentől fél, mert azt mondta, ennyi mindent nem lehet megjegyezni: az égzengéstől a nyári viharban, a radiátor zörgésétől a téli hidegben, a hűtő zúgásától az éjszakai csendben és attól a pillanattól, amikor egyszer csak leáll a zúgás. A mumustól az ágy alatt, a szörnytől a pincében, a kísértettől a falakban, a boszorkánytól a lépcső alatt, a gonosz törpéktől a hátsó kertben, a faágak sziluettjétől, a pislákoló fényektől, a sötéttől, a tűztől, a tenger hullámaitól, attól, hogy olyan gyorsan biciklizzen, ahogy a szomszéd Peti szokott, attól, hogy Peti elüti a biciklijével és attól is, hogy a többi gyerek kicsúfolja, mert mindentől fél. 
Pedig nem is félt mindentől, nagyon is sok dolgot szeretett, de azokról még senki nem írt listát. 
Például szerette nézni, ahogy a tejföl végigcsurog a túrógombócon, vagy beleszagolni a szobába reggel, mikor anya munkába készülődött, meg azt, amikor este apa hazaért és ő örömében olyan nagyot ugrott, hogy a nyakában kötött ki. De legfőképpen a varázssálat szerette, amit keresztmamától kapott, hogy megvédje őt minden gonoszságtól. Ha veszély közeledett, olyankor szorosan magára tekerte, és láthatatlanná vált a gonosz lények előtt.
Persze pont akkor nem volt nála, amikor apa nyitva felejtette a padlásajtót, és lehajtva hagyta a létrát. Panni megrökönyödve állt az ég felé magasodó fokok előtt, és csak ekkor jött rá, hogy mindeddig megfeledkezett a padlásról. Pedig mennyi félnivaló lehet odafenn. A hideg, a kosz, az ott élő rémséges vadállatok, meg még ki tudja, mi minden. Óvatosan megérintette a fagerendát, a legalsó fokra lépett, és a keze mintha magától mozgott volna, egyre magasabb léceket markolt, mígnem azon kapta magát, hogy talpa a poros padlón koppan, mögötte pedig becsukódik az ajtó.

– Van itt valaki? – kérdezte félénken, és beljebb lopakodott. Meglepetten látta, hogy csupa ismerős tárgy vette körül. A falnak támasztva állt a kiságy rácsa, amit már sokszor látott a családi fotókon, mellette egy hinta, amibe már sehogy sem sikerült belepasszíroznia magát és egy nagy doboznyi babaruha. Úgy megörült a sok kincsnek, hogy még remegni is elfelejtett. Kíváncsian nyúlt a sarokban álló lezárt doboz felé, hogy kinyissa. Fölé hajolt, és mintha a leszörnyűbb rémálma vált volna valóra: egy félelmetes teremtés nézett rá vissza. Egy borzalmas szörny, akinek csüngött a szőr a pofáján, koszos karmai között egy kopott plüssnyulat szorított, miközben ostoba ábrázattal meredt Pannira. Hatalmas ordítás tört ki belőlük, nem is tudni, melyikük kezdett rá előbb, csak úgy zengett a padlás, ahogy kórusban visítottak. Panni lecsapta a doboz tetejét, és rémülten tépte fel a biztonságba vezető ajtót. Kicsin múlott, hogy sietségében le nem esett a létráról.

– Anya, anya egy szörny van odafent! – kiáltotta. – Ott lakik a padláson, ocsmány szőrös feje van és hatalma füle. Mindannyiunkat meg akar enni, anya azonnal el kell költöznünk – hadarta anya után loholva a kamrából a konyhába, a konyhából a fürdőszobába, a fürdőszobából a teraszra, anya pedig nevetgélt, sóhajtozott, nagyokat legyintett, és egyre csak azt hajtogatta, hogy ugyan már, Pannikám, szörnyek nem léteznek.

– Már pedig én láttam! – dobbantott. De senki nem hitt neki.

Elhatározta, hogy levadássza a szörnyet. Ehhez segítségre volt szüksége, ezért elment az egyetlen emberhez, aki csinált már ilyet, és akiről tudta, hogy hisz neki.

– Egy szőrös rémség? És egy dobozban bujkált? Hmm... – ingatta a fejét keresztmama. – Ez úgy hangzik, mint egy grimballusz.

– Igen, az volt! Egy grimballusz – bólogatott lelkesen Panni. – Hogy tudom őt legyőzni?

– Óvatosnak kell lenned, mert a grimballusz szereti a felfordulást. Varázslatra lesz szükséged.

– Ahogy sejtettem – vágta rá Panni.

– Megvan még a sálad?

– Meg, de az nem elég. Hiába nem lát, kiszagolja, hogy ott vagyok.

– Ez igaz. Nézzük, mi van még itt – mormogta keresztmama a szoba végében álló hatalmas, háromajtós szekrényéhez sétálva, ami nyikorogva tárult fel. Egy tényérnyi kis faládikót és egy spriccelős tetejű flakont vett ki, majd eltűnt a konyhában. Mikor visszatért, átlátszó folyadék csillogott benne.

– Tessék, ezekre szükséged lesz – mondta.

Panni kíváncsian emelte fel a ládikó tetejét.

– Gombok? – nézett csodálkozva keresztmamára a százféle apró színes vacakra bámulva. Ennél azért nagyobb segítségre számított. Hogy győzzön le egy félelmetes szörnyet egy marék leszakadt gombbal?

– Nem-nem. Ezek bénító bombák. Akit megdobsz vele, az mozdulatlanná dermed. Ez pedig – folytatta keresztmama felemelve a palackot – az igazság forrásának vize. Akire ráfröccsen, az csakis az igazat tudja majd mondani.

– Hűha – álmélkodott Panni.

– De óvatosnak kell lenned – folytatta keresztmama, és úgy emelte a magasba a mutatóujját, ahogy a szomszéd bácsi szokta, mikor mérges. Panni már tudta, hogy ilyenkor mindig valami rossz dolog következik. – Nem használhatod ám őket akárhogy. Tudod, hogy a sál csak akkor működik, ha nem érsz hozzá senkihez, aki nem lát téged.

– Tudom – felelte.

– A többi varázslatnak is vannak szabályai. A bénító bombát csak olyasvalakire vetheted be, aki bántani akar téged. Ha ártatlan személyre dobod rá, visszafelé fog hatni, és te magad bénulsz meg. Az igazságforrás vizét pedig csak olyanra spriccelheted rá, akinek te magad is mindig az igazat mondtad. Úgyhogy jól gondold meg, ki ellen használod. Ha már valaha becsaptad azt, akire ráfújod, akkor a forrás téged is be fog csapni, és semmi sem lesz igaz abból, amit a másik mond.

Panni boldogan szaladt haza a varázstárgyakkal. A bénító bombákat a zsebébe szórta, a vizespalackot egy madzaggal magára kötötte, a sálat pedig a vállára terítette. Alig várta, hogy elbánjon a szörnnyel, még a keze sem remegett, ahogy egyre feljebb rakta a létrán.

A grimballusz épp egy régi matracon ugrált, és közben gumicukrot evett, amikor rátörte az ajtót.

– Fel a kezekkel, varázslat van nálam! – kiáltotta egyik kezében a flakont, a másikban pedig néhány bénító bombát szorongatva.

– Ne bánts! – felelte könyörgő hangon a grimballusz.

Panni más fogadtatásra számított, és hirtelen nem is tudta, mit feleljen.

– Kérlek, ne bánts, ronda szörny! – szólt ismét a szőrös rémség.

– Te engem nevezel szörnynek? – rikkantotta Panni.

– Igen, te csupaszbőrű fenevad!

– Hogy lennék szörny? Én itt élek lent a szüleimmel. És sosem bántottalak téged.

– Én pedig itt élek fent. És én sem bántottalak téged, mégis a képembe ordítottál, most pedig varázstárgyakat fogsz rám.

Panni lejjebb engedte a kezét, és elgondolkodott. Lehetséges volna, hogy tényleg ő a szörny kettőjük közül?

– Nem akarom, hogy félj tőlem. Én csak egy egyszerű lány vagyok.

– Én meg csak egy egyszerű grimballusz vagyok.

– Akkor szörnyek helyett hívhatnánk egymást barátoknak is? – kérdezte Panni.

– Az nagyon jó lenne – felelte, és hogy ezt megünnepeljék, együtt folytatták az ugrálást a matracon.

Panni nagyon jól érezte magát a grimballusszal.

– Eljössz velem az oviba? – kérdezte, de az rémülten válaszolt.

– Mi van, ha a többi gyerek is megijed tőlem? Nem akarom, hogy ők is szörnynek nézzenek.

– Nem lesz baj, itt a sálam – felelte Panni, és a magasba emelte a varázstárgyat. A sarokból egy széket tolt a bejárathoz, és az ajtófélfa két oldalára erősítette a sálat.

– Így ni – mondta, mikor végzett. – Mikor ezen átsétálsz, láthatatlanná válasz, és amikor visszajössz, újra látszani fogsz.

– Na és te?

– Rám fordítva hat, mert én lent lakom. Így amikor lent vagyunk, vagy amikor oviba megyünk, olyankor te leszel az én láthatatlan barátom, amikor pedig itt vagyunk fenn, olyankor én leszek a tiéd.

A grimballusznak ez nagyon tetszett, és azonnal le is szaladtak a földszintre, hogy elújságolják anyának és apának, akik egy árva szőrszálat sem vettek észre a láthatatlan grimballuszból. Ettől kezdve mindenhová elkísérte Pannit, és az ijesztő dolgok már nem is tűntek olyan rémségesnek, mikor ketten néztek velük szembe.

Szerkesztette: Németh Eszter

2026. november 3., kedd

Dér Adrienn: A rettegett bübürém

 

Czérna Tamara

A levélkupacok alatt lakozó bübüktől mindenki rettegett. Nem mintha olyan félelmetesek lettek volna – ezt senki sem tudhatta –, hanem minden egyes léptük alatt megreccsentek a száraz ágak, 
ropogtak a lehullott levelek. De a ketteseknél és a hármasoknál is. Ám nem is ez volt bennük az igazán félelmetes! Hanem hogy minden lépésnél köszöntek.
A csendből.
Váratlanul.
A gyanútlan áldozataikra.
És ha belegondolsz, a békés, csendes erdőben neszező léptek és a váratlan köszönések, olyasvalakitől, akit nem is látsz, nagyon is ijesztőek tudnak lenni.
Pontosan erre számítottak a bübük. És kimondottan élvezték ezt a játékot. Meg kimondatlanul is, ha már itt tartunk.
Főrémünk, a bübü csendben kushadt a levélkupac alatt, egy arra tévedőre várva. De azt sem bánta, ha az illető direkt járt ott, neki az ugyanolyan jó volt. Gondosan tartalékolta a lépéseit, 
hiszen vaklármára csak nem pazarolhatta el őket! Mindegyik előtt erőt szippantott a levelekből, a bübük ugyanis abból töltődtek. Minél szárazabbak és ropogósabbak voltak a levelek, 
annál jobb, mert ettől az ő hangjuk is karcosabban hangzott. Mint amikor körömmel végigkaristolod a táblát. Na, ugye hogy ijesztő? Én megmondtam!
A bübü most is épp ezt tette: várt, mélyeket lélegezve. És amikor meghallotta a reccsenést, ő aztán nem ijedt meg! Elvigyorodott, kajánul, mint aki készül valamire. Készült is! Ki akart ugyanis próbálni 
egy új köszönésmódot, amit nemrég talált ki. Na jó, valójában az erdőben találta meg, készen, de készen állt arra, hogy tesztelje.
Kivárta, amíg az áldozat pontosan 3,14 lépésnyire nincs tőle.
Négy láb, hűhű, ez aztán jó móka lesz!
Így gondolta ezt a medve is, aki lelkesen trappolt a bübü körül, arra várva, hogy az előbújjon. Ezúttal ő fogja ráhozni a frászt, amiért múltkor elkergette azt a két gyereket, akikre órákat várt. 
A gyerekek nem érdekelték különösebben, a lakoma viszont, amivel hétvégente kijártak az erdőbe, már annál inkább. De aztán jött ez a bübü, és… Pf!, fújtatott a medve. Elijesztette őket a köszönésével! 
A gyerekek meg persze vitték a kaját is. A medve akkor esküdött bosszút. Most pedig: az ő lépése következett.

Csak ez a bübü lépne már végre ki, a bucka alól.
És a bübü lépett. Végre!
De a medve tudta, hogy ez egy többlépéses játszma. Így hát várt tovább, toporogva, türelmes-türelmetlenül.
A bübü pedig:
Lép…
Lép…
– Cső! – bődült el a bübü hangosat köszönve, bele egyenesen a medve arcába.
A medve nem számított rá, hogy így csőbe húzzák.
Azóta se szabadult ki onnan.

Szerkesztette: Németh Eszter

2026. október 31., szombat

Nagy Izabella: Lütyike sétálni indul

 

Kovács Réka


Még nem kel a nap, még nem vörös, se nem piros, se nem rózsaszín

Álmában még nem szól a szamár, majd később tátja ki száját

Hangosan mondja, hogy i-áááá

Még a trombitavirágok sem narancsok, csendben várakoznak

A farkaspók még nem bújt el a nappali fény elől

Lütyike ezt szereti

Felkelti Zsürkét és a Költőt

A NagyMedvét és Lolkát, a két fiút

Belesompolyog zakózsebükbe, és kuncsorog

Hihihi-hehehe-hahaha, álmotok meleg párnákban hagyjátok

Gyerünk a kaptatóra, a vadászleshez, a kilátóba

Induljunk hajnalhasadás-sétánkra

Mindig csak egyszer nyárvégi hajnalon

Még álmos a szem és álmos a fül és álmos a lépdelés

Lütyike a zsebben dudorász

Víg napok jőnek, víg a sás, vígan hajladoz.

 

Kovács Réka

 

2026. október 29., csütörtök

Várfalvy Emőke: Mesébe lépni szabad!

 

Jaskó Emőke


Fűre lépni szabad,

csőbe húzni tilos,

lépcsőn szalad,

fűzője piros,

fokról fokra

forróbb az emelet,

forog a csigavonal,

vezeti tenyered,

talpad teper,

szíved szúr,

Csodaország lent vár,

tudod jól, 

te felfelé futsz mégis,

agárnyi vágta,

csak tovább, kövess

a Manógyárba!

Szerkesztette: Miklya Zsolt

2026. október 27., kedd

Bank Eszter Katalin: Beköszönünk

Kovács Réka



Kovács Réka


Dezső a főlépcsőn ücsörgött, amikor rátaláltam. Ücsörgött, és szipogott.

Pici ormánya lefelé kunkorodott, de apró gombszemében megcsillant a remény, ahogy felpillantott rám.
Talán nem hitte, hogy embert lát errefelé, éppen ma. Én sem hittem, hogy pont egy zsebegénybe botlok bele, amikor a padlásfeljárót keresem.

Honnan tudtam, hogy zsebegény? Ott volt mindjárt a zsebe. Az éppen akkora volt, amelybe egy világlátásra vágyó gyerek belefér. Mondjuk, a Tanika. Szóval ott ült Dezső, a zsebegény, és egy szál gyerek sem volt égen-földön, akit beleültethetett volna az erszényébe. Érthető, hogy szomorkodott szegény. Én éppen egy hangyányit nagyobb voltam a zsebbe férő méretnél. Tanakodtam, mi legyen. Hát mégsem hagyhatom egyszál egyedül, szomorkodva a főlépcsőn.

Felajánlottam a kincseimet vigasztalásul: egy csodaszép, kék üveggolyót, tíz darab gemkapcsot, egy leszakadt madzagvéget, és egy megrágott kiflicsücsköt. Köszönte szépen, és mind megette a csodaszép, kék üveggolyót, a gemkapcsokat, a madzagvéget, egyedül a kiflicsücsköt nem, azt zsebrevágta. Az még jó lehet egy amolyan zsebbevaló gyereknek.

Mellé ültem hát a főlépcsőre, és várni kezdtünk. Együtt várni mindig jobb, mint egyedül. Tik-tak, tik-tak, potyogtak a másodpercek, koppantak a percek, dobbantak az órák.

Aztán nagy sokára hangokat hallottunk. Először csak zümmögést, aztán duruzsolást, aztán beszélgetést, végül nevetgélést. Még ajtócsapódást is.

Összenéztünk. Hát megjöttek!

Lesz itt mese, móka, kacagás, na meg körteevés. Még az is lehet, hogy Tanikát is magukkal hozták. Akkor meg lesz világlátás is.

Na, mire vársz?

Uccu neki, vesd el magad, és itt lehetsz te is mindjárt velünk, a főlépcsőnél.

 

Szerkesztette: Németh Eszter 

2026. október 24., szombat

András Adél: Amikor Soha focizni ment

 

Takács Viktória

 Marika néni mindig csoszogott, de ma még hangosabban klaffogott a papucsa, mint máskor. Marika néni még a nyári szünetben is kardigánt viselt. Péterke anyukája mesélte, hogy már akkor is  a házban lakott, amikor ő volt kicsi. Az jó régen lehetett, mert az anyukák nagyon öregek, húsz évnél is idősebbek. Marika néni állandóan csomagot cipelt. Kis csomagot, nagy csomagot, kövér csomagot, sovány csomagot és mindenféle titkos csomagot. Szatyorban. Volt, hogy kék, volt, hogy piros, de egyszer még zöld szatyorban is. A mostani csomagja nagyobb volt, mint eddig bármikor.
Marika néni a harmadikon lakott. Ez azért baj, mert a harmadik  a legfelső emelet, a lift pedig már régen kipurcant. Péterke anyukája szerint, amikor ő kislány volt, még be lehetett húzni a liftajtót, és zsumm, fel az emeletre. Aztán le.
Marika néni a piacról jött. Ezt onnan lehet tudni, hogy ha találkozott a lépcsőházban egy felnőttel rögtön rákezdte: „Szia, drágám, épp a piacról jövök. Jaj, de egyedül vagyok. Elfáradtam, és félek, hogy soha nem érek fel.” Ilyenkor elvették tőle a szatyrot, és felvitték a harmadikra. Marika néni ment utánuk üres kézzel, és panaszkodott: „Ó, drágám, köszönöm. Jaj, de egyedül vagyok. Elfáradtam, és félek, hogy soha nem érek fel.” De mindig felért. Aztán sütit sütött. Ezt onnan lehet tudni, hogy a finom illat kibújt az ajtó alatt. Talán vaníliás pitét sütött. Talán muffint. Nem tudja senki, mert sosem kínált meg belőle senkit.
Marika néni ma is ott állt a lépcső alján: „Jaj, de egyedül vagyok. Elfáradtam, és félek, hogy soha nem érek fel.” De egy felnőtt sem járt arra. „Jaj, de egyedül vagyok…” – kezdte újra hangosabban. Sehol senki. Vagy mégis? Péterke épp hazafelé indult. Nem volt senki az udvaron, aki kapura rúgott volna vele.
– Csókolom, Marika néni.
Marika néni felemelte a szatyrot, és rálépett az első lépcsőfokra:
– Jaj, de egyedül vagyok. Elfáradtam, és félek, hogy soha nem érek fel.
Péterke vidáman ugrált előtte. Mire Marika néni hármat lépett, Péterke felszaladt két emeletet, aztán egyet vissza.
– Én is egyedül vagyok. Bence a Balatonra ment, Anna pedig nem akar kijönni, mert meleg van, és az udvaron nincs klíma.
– Egyedül vagyok. Elfáradtam, és félek, hogy soha nem érek fel – sóhajtott Marika néni.
– Jövő héten én is elutazom. Táborba. Nehéz az a csomag? Szólnék anyának, de épp ebédet főz.
– Elfáradtam, és félek, hogy soha nem érek fel – válaszolt Marika néni.
– Hú, jó nehéz lehet az a szatyor. Meg sem tudnám emelni. De az almát fel tudom vinni.
Marika néni kivette a zacskó almát, és Péterke kezébe nyomta.
–  Félek, hogy soha nem érek fel – mondta újra.
–  Tessék ideadni a kulcsot, felszaladok, és kinyitom az ajtót –  ajánlotta Péterke. Most lassabban futott. Nehéz volt az alma.
–  Soha nem érek fel – nyögött nagyot Marika néni.
De azért csak ment tovább. Péterke fütyörészve várta.
–  Felértem…  –  mondta meglepődve Marika néni.
– Hát … – álldogált kardigánját igazgatva az ajtóban –  nem vártam vendéget, de ha már feljöttél,  gyere be.
Letette a titokzatos szatyrot az asztalra. Lisztet, tojást, tejet és vaníliát varázsolt elő belőle, majd megkérte Péterkét, hogy keverje össze a tésztát.
–  Csokis vagy meggyes legyen?
Péterke a csokisra szavazott.  Amíg sült a süti, Péterke elmesélte, hogyan nyerték meg az iskolai bajnokságot. Azt is, hogy három gólt lőtt. Igaz, egyiket lesből, de Marika néni úgysem tudta, mi az a les.
Hamarosan finom vanília illat lengte be a házat.
–  Holnap is tetszik menni a piacra? –  kérdezte Péterke, miután három muffint is megevett, csak hogy ellenőrizze, mindegyik finomra sült-e.
Marika néni megsimogatta a fejét, és adott neki egy csomag langyos muffint.
Péterke elindult, hogy megkeresse a focilabdáját. A lépcsőfordulónál azonban megtorpant, halk nyöszörgést hallott. Óvatosan közelebb lépett. A lépcsőn egy hatalmas Soha ült. Nem krétával vagy tollal írt: ez egy igazi szó volt. Amikor Péterke megpiszkálta a cipője orrával, Soha rámordult:
–  Soha nem mondták neked, hogy nem illik másokra lépni? He?
Péterke elkapta a lábát, és lábujjhegyen lépett tovább. Épp egy Félek mellé. Félek olyan picire húzta össze magát, hogy csak az „f” és a”k” betű látszott ki belőle.
–  Félek, hogy rám taposol. Menj innen, kérlek –  suttogta.
Péterke vigyázva kerülte ki, nehogy valamelyik betűjére rálépjen.
A lépcsőforduló után egy Elfáradtam pihent. Hosszasan nyújtózkodott, az „á” betűje hatalmasat ásított.
– Elfáradtam, nem megyek tovább. Nem ülsz le mellém?
Péterke leült egy percre, megsimogatta Elfáradtam lekonyuló ékezetét, majd továbbment. A következő lépcsőfokon Egyedül álldogált. Saját árnyékát keresgélte, de mivel nem találta, unalmában összekuszálta a betűit.
– Ügyeled egy kicsit a betűimet, Péterke? Nem fogadnak szót.
Egyedül próbálta helyükre rakni a betűit, de akárhogy forgatta őket, csak egyedül maradt.
– Jaj, de jó, hogy leértem! – sóhajtott fel Péterke, azzal belelépett egy tócsába.
– Hüpp. Hüpp-hüpp.
Egy hatalmas Jaj zokogott a sarokban, könnyei végigfolytak a lépcsőn.
– Hát téged mi lelt?
– Jaj nekem, jaj, nekem! Egyedül vagyok és félek.
– Dehát itt vagyok én is, – ölelte át Péterke. – Nem kell félned, megvédelek. Látod, milyen magas vagyok?
Péterke ugyan mindig a tornasor végén állt, de egy Jaj mellett igazi óriásnak tűnt.
– Szereted a csokis muffint?
Buta kérdés volt, mindenki szereti a csokis muffint.
Miközben nézte, ahogy Jaj felfalja a muffint, Péterkének eszébe jutott valami. Megfordult, és visszaindult a lépcsőn. Egyedül ugyanott árválkodott. Még szomorúbb volt, mint korábban, mert rájött, hogy a Lügyede szónak semmi értelme.
– Ez egyedül az enyém? – nézett nagy szemekkel a muffinra.
Péterke bólintott.
Ezután Elfáradtam következett.
– Elfáradtam – nézett rá szemrehányóan.
Péterke segített neki felülni.
– Fáradtam.
Péterke kezébe nyomta a muffint.
– Adtam.
Elfáradtamnak annyira ízlett a süti, hogy repetát is kért. A második süti után megrázta az ékezetét, majd egyszer csak felpattant, és énekelni kezdett:
– Elfáradtam
Fáradtam
Adtam
Tam-tam...
Tam-ta-tam-taram…  
Épphogy táncra nem perdült. Péterke is dudorászva haladt tovább.
Soha még mindig morcosan gubbasztott.
– Kérsz egy muffint? – kérdezte tőle.
– Soha nem eszem édességet – fordult el Soha.
– Csokis.
– Soha nem … a csoki egészséges?
– Hogyne, növényből készült.
 Soha akkorára tátotta az „o” betűjét, hogy egy hammra bekapta a muffint.
– Soha nem ettem ilyen jót! – sóhajtott. – És soha nem volt egy ilyen jó barátom.
– Egy? – vakarta meg a fejét Péterke. – Lehet az több is. Gyere velem!
Soha vidáman gurult mellette. Félek, Elfáradtam, Egyedül és Jaj is csatlakozott hozzájuk.
– Focizzunk? – kérdezte Péterke.
Jaj annyira megörült az ötletnek, hogy dalra fakadt: „Jaj, de jó a habos sütemény.” Péterke folytatta „Mogyoró van az ő tetején.” A „lépesméznél” már minden szó egy mondatként énekelt. Ugráltak és táncoltak, perdültek és fordultak, hogy az öreg lépcső csak úgy jajgatott alattuk.
Amikor az utolsó szó is elcsendesedett, kimentek az udvarra.  A nap már az első gólnál elaludt, de a muffin kitartott a meccs végéig.

Másnap Marika néni lila szatyorral érkezett haza. Még sosem volt nála lila szatyor. Péterke a kapu előtt rugdosta a kavicsokat. Kivette a szatyorból a meggyes zacskót, és elindult felfelé. Marika néni megköszönte, nagyot sóhajtott, majd rákezdte szokásos mondókáját:
– Ajj … lügyede …  madárfalet …
– Madárfalet, az meg micsoda?
– Magam sem tudom.
 – Talán madárfalat, veréb muffin – nevetett Péterke.
Marika néni megcsóválta a fejét. Érezte, hogy valami nincs rendben, nem ezt akarta mondani.
– Ajj… lügyede …  madárfalet … ohas … réke… – próbálta újra. – Hogy a csavarodott nyelvű, táncoslábú, daloló fittyfene egye meg! Hová tűntek a szavaim?
De hiába kereste, nem találta őket. A szavak már nem feküdtek ott, ahol tegnap.
– Góóól!!! – hallatszott az udvar felől.
Péterke kikukucskált a korlát mögül:
– Tetszik jönni? Segítek kimagozni a meggyet.
– Megyek már, csak …
– Ne féljen, Marika néni, nem fog elfáradni, és soha nem lesz egyedül.
 Marika néni megvonta a vállát, felemelte a szatyrot, és elindult felfelé. Ugyanannyi lépcsőfok vezetett a harmadikra, mint tegnap. Mégis úgy tűnt, mintha hamarabb elfogyott volna.

 

Szerkeszetette: Németh Eszter 

2026. október 22., csütörtök

Várfalvy Emőke: Naplépcsőház

 

Kalas Zsuzsa


Laknak-e a lépcsőházban

hétfők s velük keddek,

vagy a szerdával közösen

naptárban rekedtek,

csütörtököt mondtak,

ami, te is tudod, vétek,

főleg, ha mindenki tudja,

legjobb nap a péntek,

mert szombaton nem kel korán

e lépcsőházban senki,

vasárnap meg nem kell 

– hurrá! – 

főzeléket enni. 

 

Szerkesztette: Miklya Zsolt

2026. október 20., kedd

Miklya Zsolt: Kákabél, Galoppmadár

Bódi Kati


Kákabél
Matt Harvey nyomán

Egy kákabélű kutya kuporog.
A kaka beszorul.
Kutyafog csikorog.
A kákabélű hiába guggol.
(Hogy mi lesz vele,
mindjárt kiderül.)
Csak guggol,
                       guggol,
                                     guggol
                                                  és guggol.
Talán csak gyakorol.
És végre sikerül.
Egy kákabélű kutya kupacol.


Galoppmadár


Atlétatestű agár szimatol.
A távolban két őzfül megremeg.
Agancs villan, és már nincsen sehol.
A gazda szól: Marad.
                                      Póráz feszes.
Atlétatest sosem volt rajtra vár.
Aztán kienged.
                           Lazít.
                                     Nyújt.
                                                Üget.
Csak álomban lehet galoppmadár.
De nem csinál belőle nagy ügyet.
Átsétál réten,
                         úton,
                                   képeken.
Áthajlik térden,
                            árkon,
                                        verssoron.
S míg tündérszoknya lóg a kék egen,
körötte mennyi fénygalopprokon.
Atlétatestű bőre megremeg.
Tappancsa lép,
                           a gazda szól.
                                                  Marad.

Szerkesztette: Nagy Izabella 

2026. október 17., szombat

Gertheis Veronika: Őzike és a Nyuszi reggelije

Gyovai Kati



Őzike az árokban heverészett. Szájából fűszál lógott ki, unottan rágcsálta a végét. Még élvezte a rét hajnali hűvösét, de tudta, hogy hamarosan feljebb ér a nap, és ugyanolyan forróság lesz, mint tegnap. Meg tegnapelőtt. És azelőtt.
Nyuszit várta. Régi jóbarátok voltak, még kölyökkorukból ismerték egymást. Az őz, amikor tehette, kilátogatott hozzá az erdő szélére. Most azonban hiába várt rá.
– Talán még alszik – gondolta először.
Kicsit várt. Aztán halkan dobbantott néhányat a patájával. Üregi barátjának minden bizonnyal hallania kellett a jelzést. De nem felelt. Őzike barátságosan vakkantott néhányat, ám erre sem érkezett válasz.
– Úgyis korán jöttem – vonta meg a vállát. – Még egy kis időt adok neki.
Az őz tovább kuksolt a fűben. Csak két kikandikáló, legyezgető füle árulta el rejtekhelyét. A mezőn rovarok zsongtak a virágok körül, az erdőből madarak csivitelése és patadobbanások hallatszódtak. Az állatok, növények élvezték a hűs, friss reggelt,  mielőtt a hőség eléri őket. A nap egyre feljebb kapaszkodott az égen.
Őzikén úrrá lett a türelmetlenség, és közelebb lopakodott a nyúlüreghez.
– Mi van, ha azért alszik olyan mélyen, mert tegnap véletlenül belakmározott macskagyökérből, és az nyomta el ennyire? Vagy, ha mérges bogyót evett, amitől egész éjjel fájt a gyomra, és hajnalban tudott csak elaludni? – aggódott a barátjáért.
Lehajolt az üreghez, és vékony orrát bedugta a lyukba. Szaglászott, mint egy vadászkutya, de az még őzszimattal is világos volt, hogy Nyuszi nincs otthon.
– Jaj, mi történhetett? – riadt meg hirtelen.
Mivel gyakorlott volt a veszélyhelyzetek felismerésében, gondolatai máris a lehetséges forgatókönyv körül jártak. Lehet, hogy a nyúl elfelejtkezett róla, és a reggeli találkozóról, és éppen ma ment el meglátogatni a túlsó domb tövében élő nénikéjét. Ez elég szomorú lett volna. De még ennél is rosszabb, ha Nyuszinak az éjjel megfájdult a foga, és reggel orvoshoz kellett sietnie. Ez esetben viszont biztosan hagyott volna üzenetet.
Vagy már az éjszaka sem volt itthon? Este, hazafelé akkora gödörbe esett, hogy azóta se tudott kikecmeregni belőle? Vagy összetalálkozott a borzzal, aki úgy szóval tartotta, hogy végül nála aludt, hogy ne éjnek éjjelén kelljen hazaugrálnia? És mi van, ha nem a borzzal, hanem – jaj, rettenet! – a rókával találkozott össze? Vagy, ha a nap első sugaraival vadász érkezett, és fürge lábú vadászkutya kaparása ébresztette a nyulat legédesebb álmából. Ezekre a gondolatokra az őz már teljes testében reszketett.
A dombtetőről lefelé kanyargó ösvényről lépteket hallott. Emberi lépteket. Éppen háttal ült nekik. Az emberek megálltak. Füle hegyén érezte, hogy őt figyelik. Szíve összeszorult. A közeli erdő fáit vizslatta, hogy hol tud a leggyorsabban eltűnni közöttük. Amikor megtalálta a menekülőutat, teljes erőből nekirugaszkodott, és néhány hatalmas ugrással a sűrűbe vetette magát.
– Vadász, vadász! – rikoltozta közben, részben a többiek tájékoztatására, részben, hogy erőteljes hangjával elijessze az embereket.
Nem sikerült. Nem vadászok, egyszerű túrázók voltak, akik csodálkozva figyelték az őzet. Eszükben sem volt megriasztani, éppen azért álltak meg az úton, hogy ne zavarják meg a reggeli pihenését.
Őzike az ismerős erdei csapásig száguldott, ahol megtorpant, hogy kifújja magát. A szíve még mindig a torkában dobogott. Ahogy ott álldogált, remegő lábán egy puha mancs simogatását érezte.
– Mi történt, Őzi? – kérdezte a nyúl.
Mert, hogy ő volt az. Egy nagy csomó répát szorongatott a másik mancsában.
– Hol voltál? – fakadt ki az őz. – Téged vártalak az üregnél, már azt hittem, róka vitt el, azért nem vagy otthon, de aztán vadászok jöttek az úton, és elfutottam…
– Ó, te! – sóhajtott Nyuszi. – Ha tudtam volna, hogy ennyire izgulsz majd, jobban sietek. De csak friss répát akartam hozni reggelire. Gondoltam, neked is jól esne ebben a nagy szárazságban!
Az őz megkönnyebbülten adott  orrpuszit a barátjának.
– Azt hiszem, egy kicsit túlaggódtam a dolgot… – vallotta be halkan. – Még az is eszembe jutott, hogy talán elfelejtetted a találkozónkat.
– A Kerek erdőben mindenféle megtörténhet, de abban biztos lehetsz, hogy soha nem felejtkezem el rólad. Mert a barátom vagy, és fontos vagy nekem – ölelte át Nyuszi Őzike nyakát.
– Olyan biztos ez, mint az, hogy roppanós répát fogunk reggelizni! – rikkantotta aztán.
A nyúl két lapulevelet kerített és szépen elrendezte rajta a répákat, mint valami tányéron. A zöldség olyan friss, hersegős volt, hogy azon versenyeztek, ki tudja hangosabban ropogtatni.
Belakmároztak,  az éhség sem borzolta a kedélyüket, Őzike is megnyugodott. Így, hogy a barátja is vele volt, az előbb még olyan rémisztő erdő most újra barátságos helynek érződött. Arra gondolt, hogy legközelebb, inkább tesz valamit, mielőtt belelovalná magát a legrosszabb ötletekbe. Például kifaggatja a bokrok között repkedő madarakat, hogy láttak-e valamit, vagy hagy egy üzenetet és elmegy megkeresni. Nyuszival együtt visszamerészkedett a mezőre, és mivel embernek már nyoma sem volt, az utolsó árnyékos szegletben még fogócskáztak egyet, mielőtt visszatértek hűsölni a föld alá, és az erdő mélyére.

 Szerkesztette: Németh Eszter 

2026. október 15., csütörtök

Miklya Zsolt: Főlépcső fiai

Dézsi Sada


Az elsőről Ede, nekünk csak Edu,

a másodikról Mária, nekünk csak Mara,

a harmadikról Hanna, nekünk csak Hani,

a negyedikről Nándor, nekünk csak Nandu,

az ötödikről Ödön, nekünk csak Öde,

a hatodikról Hugó, nekünk csak Hugi,

a hetedikről Hilda, nekünk csak Hila,

a nyolcadikról Nyék, nekünk csak Nyomi, 

a kilencedikről Karola, nekünk csak Káró,

a tizedikről Tóbiás, nekünk csak Tobi,

lift helyett lépcső, nekünk csak trapi,

így trappolnak, le-föl, föl-le, Főlépcső Fiai.



Lázár Ervin: Ödönke és a tízemeletes című meséje nyomán

szerk.:Nagy Iza