Puskás Pálma: Mi leszel, ha nagy leszel?

Hányszor hallottam már ezt a kérdést! Kérdezik otthon, az iskolában, az utcán, a boltban és a játszótéren. Ahelyett, hogy azt kérdeznék:
– Hogy hívják a babáidat?
– Melyik a kedvenc búvóhelyed? 
– Hány lépés körbejárni a házatokat? 

Amíg kicsi voltam, könnyű dolgom volt. Mindent elhittek nekem.  

Elég volt annyit mondanom: „Tanító leszek!”, és utána békén hagytak a kérdéseikkel. Anyukám szája olyankor fülig ért, apukám pedig elégedetten bólogatott az újság mögül.
– Követi az anyja példáját! – csapta össze kezét örömében Etelka mamám is.
Pedig nekem eszem ágában sincs anyu kitaposott ösvényén haladni. Dehogy akarok egész nap bezárva ácsorogni egy tanteremben! Ki bír abban a süvítő hangzavarban létezni, nemhogy tanítani?
– Többé nem akarok tanító lenni! – közöltem, amikor nagyobb lettem, és már nem akartam hazudni. Fagyos arcokkal találtam magam szemben.

Erre kikerestem a szótárból a foglalkozások listáját, és onnantól kezdve minden nap más akartam lenni.
– Táncos leszek – lejtettem egy piruettet Endre nagybácsim tiszteletére.
– Tengerbiológus leszek – mondtam, miközben kiraktam apu elé a kagylógyűjteményemet.
– Akkor térképész leszek – duzzogtam anyunak, amikor a héten már harmadszorra figyelmeztetett, hogy ne ábrándozzak nagyokat, mert szerinte a magyar tenger nem is igazi tenger, és reménytelen sors vár a hazai kutatókra. Éhhalál! – fenyegetett mutatóujjával.
– Akkor előbb felfedező leszek, és majd jól felfedezek egy tengert itt a közelben – vágtam rá.
– Majd megbánod – legyintett lemondóan anyukám.
– Mondj már valamit, Jenő! – morogta apunak, de ő csak azt felelte:
– Higgadj le, előbb vagy utóbb kinövi. 
Erre anyu paprikavörös fejjel szónokolni kezdett, és estig abba sem hagyta. 

Nem értem, anyuék miért aggodalmaskodnak ennyit a jövőmön. Én közben már rég eldöntöttem, hogy író leszek. Mert az írók bármik lehetnek. Ha akarom, feltaláló leszek, aki feltalálja a mindenízű banánt, ha akarom, én leszek az első ember, aki eljut a világegyetem szélére, és kilép belőle. Csak papírra kell vetnem, ami kipattan a fejemből, és máris valóság lesz. 

Egyáltalán nem fogok éhen halni, mert annyi gondolat kavarog a fejemben, hogy bármikor, bármit megírok, és a rengeteg fizetségem csak egy égig érő bőröndben fér majd el. Írok verseket a gyerekeknek, amiket anyu majd fel tud olvasni nekik irodalomórán. Írok tudósításokat, amiket a napilapok közölnek, és apu büszkén mutogathatja a szomszéd Marikának: az én fiam milyen nagyszerű tollforgató!

Írok meséket, mert azok nélkül semmi értelme nincs az életnek. De írok majd gyászjelentést is, mert a halál is az életnek a része.  

Postázok levelet külföldre, miután megtanultam az összes létező nyelvet. Írok védőbeszédet, hogy senki se kerüljön ártatlanul börtönbe. 

És végül minden egyes rokonomnak és szomszédomnak küldök egy levelet, aki valaha megkérdezte tőlem: „Mi leszel, ha nagy leszel?” És ennyi áll majd az üzenetben:
„És te mi voltál, amikor gyerek voltál?”

Puskás Pálma illusztrációja

 

Czeiner-Szücs Anita: Csíz!

Mosolyogni, tessék! – rikácsolja a fotós a kamera mögül. De én csak állok a fal előtt, meg az osztálytársaim mellett, és azon tanakodom, minek mosolyogjak a múltból a jövőbe? 

Somolyogni szeretek, bazsalyogni is, sőt, a huncut vigyor meg a hahota a két kedvenc hábetűs szavam. Mosolyogni viszont mindig felszólításra kell… Tessék, kimondom, azt nem szeretem.  

Ne tessék engem arra kérni, hogy mosolyogjak! Fogok, ha jó lesz a kedvem, például ha kidobózunk, vagy kakaós palacsintát csomagol uzsonnára anya.  

Vallja be, hogy tudja, ez erőltetés, és maga sem akar erőltetett fotót készíteni. Azt mondja, mutassuk meg, milyen jó gyerekek vagyunk… Én nem akarom ezt eljátszani. Jó gyerek vagyok akkor is, ha nem látszanak ki a fogaim. Vagy maga szerint nem?

Egyébként is: hogyha mosolygok, egyenes lesz a szám íve. Ha valaki rám néz, nem is hiszi el, hogy mosolygok. Látja? Nem látja? Na, látja!  

A mosolyom a szívemben lakik. Saját kulcsot kapott hozzá. Akkor dugja ki onnan az orrát, amikor neki tetszik. Hopp, már vonalazza is a számat, ránevet a csízre, a kamera pont elkapta.

Illusztráció: Izsay Alexandra

 

Miklya Zsolt: Fő a hatóság

Anya azt mondta, legyek megbízható.
És megbízott, hogy menjek át a boltba.
De előbb felírta egy cetlire, hogy 
    3 liter tej, 
    2 kiló kenyér
    2 teavaj
    1 papírzsebkendő, százas. 
És adott egy ötezrest.
A boltos néni elég megbízható volt,
pontosan adott vissza. 
Anya megdicsért, és nekem adta az aprót.

                            *

A megbízhatóság fő erény. 
Ezt meg apa mondta.
Pedig a kenyér nem fő,
hanem már ki van sütve.
(De azért még van remény.)

                             * 

Hatóságosat játszottunk egész nap.
Építettünk Somával egy várost
kockákból meg dobozokból.
Volt benne rendőrség, tűzoltóság,
megbízhatóság meg mentők.
A megbízhatóság szirénázott 
a leghangosabban.
Akkor anya azt mondta, elég volt.
Pedig megígérte, hogy ő is játszik.
Tessék! Így bízzon egy felnőttben 
az ember, aki csak szirénázik,
mikor rá lenne éppen szükség.

                            * 

Már csak az óvó néni van hátra.
De őt meg elkapta a nátha,
és nem jött egy hétig óvodába.
Különben a fél ovi hiányzott,
még Boti is, pedig ő megígérte,
hogy elhozza a kindereit, de hiába,
nem tehet róla ilyen rossz időbe,
hogy szüksége van otthon
egy kiló papírzsebkendőre.

(Megjegyzem, 
új barátokra leltem 
az összevont csoportban.
Játszottunk hatóságost,
betegest, orvosságost,
Viki meg megígérte,
beteg lesz ő is a jövő hétre.)
 

Agócs Írisz illusztrációja

 

 

Smelka Sándor: Mi a szerelem?

Anya azt mondja, szerelmes apába, és megpuszilja.
Én is megpuszilom Zsófit, az uncsitesómat, de nem vagyok szerelmes belé.
Apa azt mondja, szerelmes anyába, és mindig megdicséri a főztjét, még akkor is, ha sós.
Nagyinak is megdicsérjük a főztjét, ha sós, akkor is. Mégsem vagyunk szerelmesek nagyiba.
Anya azt mondja, szerelmes apába, és mikor azt hiszi, nem látjuk, orrba pöcköli őt, persze csak játékosan, hogy ne fájjon.
Öcsémet is orrba pöckölöm, mikor nem látják, mégsem vagyok szerelmes belé. (Jó, az néha fáj neki.)
Apa azt mondja, szerelmes anyába, és kézen fogva sétálnak az utcán.
Apa engem is kézen fog, mégsem szerelmes belém.
Anya azt mondja, szerelmes apába, és végignézi azt a filmet is, ami csak apának tetszik.
Sanyi bátyja kedvéért is végignézünk filmeket, mégsem szerelmes Sanyi bátyjába senki.
Apa és anya szerelmes egymásba, és néha csak ülnek egymás mellett, anélkül, hogy beszélnének.
Magda néni (a bébiszitterünk) mellett is csak némán ülünk öcsémmel, annyira unalmas, mégsem vagyunk szerelmesek Magda nénibe.
Apa és anya szerelmesek egymásba. És ha kérdem tőlük, mi a szerelem, csak a vállukat vonogatják, mint minden felnőtt.

Dudás Győző illusztrációja

Lackfi János: Meg vagyok áldva

Mondták már rám, hogy átokfajzat meg égetnivaló, 
hogy na, velem aztán jól meg vannak áldva,
hogy a szobámban áldatlan állapotok vannak.
A Misi anyukája viszont áldott állapotban van
a nagy pocakjával, mert hát nem terhes senkinek,
alig várják, hogy kibújjon a tesó.
Nagyi mondta, vigyázzak a számra,
mert az ember szava lehet áldás meg átok.
Ha elküldök valakit az anyukájába,
tényleg visszatörpül csecsemőnek.
Ha azt kívánom, nőjön szemölcs az orrára,
csupa ragya lesz.
Ha rámondom, fulladjon meg, aki nem ad csokit,
máris nem kap levegőt, aztán viszik temetni.
Nem mindegy, kicsim, mit kívánsz, mondja nagyika,
csak olyat kívánj másnak, 
amit magadnak is kívánnál,
örömöt, gazdagságot, békét, jóságot,
mert a rossz olyan, mint a bumeráng, 
visszatérül ahhoz is, aki másra küldi.
Kipróbáltam, és tényleg működik.
A kopasz szomszédbácsinak dús hajat 
kívántam, hát annyi nőtt neki,
átkúszott a kerítésen. 
A bottal botorkáló néninek
jó egészséget, 
így aztán elhajította a botját, 
futni kezdett, berohant egy stadionba,
és megnyerte az aranyérmet.
A bömbölő kisgyereknek
gigászi adag fagyit, 
a fülén is az jön ki.
Misinek még több kistesót,
erre az anyukája pocakjából egy egész
ovis csoport ugrott ki, ott ugráltak
mind nevetve a trambulinjukban.
Az egymást vörös fejjel püfölőknek
békét, mire egymásba karolnak,
és máris legjobb barátok lettek.
A kertben izzadtan fát vágó fickót
begyorsítom, 
csak úgy ég a keze alatt a munka, 
egy-kettőre ott magasodik
a hatalmas fakupac.
A hajléktalan felveszi az arany öltönyét,
beül a Cabriójába, és elhajt a fogorvoshoz,
hogy szép porcelánt tetessen 
a foghíjas szájába.
Csodásan szórakozom,
de a szüleim meg a tanárok
fejüket csóválják,
mi lesz így ebből a gyerekből,
folyton csak képzelődik.
 

Illusztráció: Klesitz Piroska

 

Csányi Szilvia: Örülj, hogy jön a nagypapa

    Amikor még messze laktunk, a nagypapám a sok átszállás miatt ritkán tudott meglátogatni minket, és nem viselte jól, hogy minden buszra sokat kellett várnia. Olyankor reggelente anyu bejelentette, hogy „ma jön a nagypapa”, én meg nagyon örültem. Most, hogy közel lakunk egymáshoz, szerencsére sokszor jön, én pedig még mindig ugyanúgy örülök.

    Azért jó, hogy jön a nagypapa, mert ő sosem kérdezi, hogy vagyok, neki elég rám néznie és máris tudja a választ. Ha úgy látja, hogy jól vagyok, megveregeti a vállam és azt mondja: „Gyere, menjünk, sétáljunk egyet!” Viszont, ha azt olvassa le az arcomról, hogy nem vagyok jól, akkor megsimogatja a fejem és azt mondja: „Gyere, játszunk valamit, te választhatsz!” A lényeg, hogy nekem mindig jó. Nagyapa azt mondja, neki is egyformán jó a séta és a játék, de a doktor bácsi szerint a séta jobb. Azért szeretek a nagypapámmal sétálni, mert mindig szép ruhát vesz fel, nyakkendőt köt és megígérte, hogy majd engem is megtanít nyakkendőt kötni, ha nagyobb leszek. Régebben lakkcipőt is felvett a sétához, de most már olyat hord, amit „belehuppanósnak” hív. Nekem is olyan van, mert nehezen tudom bekötni a cipőfűzőm. Nagypapa azt mondja: ő is. Szerintem csak azért mondja, hogy megvigasztaljon, amiért nekem még nem sikerül.

    Az én nagypapám imád olvasni, főleg a sportújságot. Azt gyanítom, hogy nagyapa régen, amikor még dolgozott, adatgyűjtő volt, mert mindig azt mondja, azért olvassa a sportújságot, hogy adatot gyűjtsön a totóhoz. A totózóba is együtt megyünk, hetente egyszer, amikor nagypapa hoz el a suliból. Úgy köszön a totózós néninek, hogy „Kezicsókolom”, én meg úgy, hogy „Szia!”, mert nekem megengedte a néni, és én egyébként sem értem, hogy mit jelent a „kezi”.  

    Az én nagypapám olyan okos, hogy mindent el tud magyarázni nekem, amit a tévében látok, de nem értek. Ráadásul a vetélkedőkben az összes kérdésre tudja a választ, mindig gyorsabban mondja, mint a versenyzők.  

    Anyuék azt mondják, nagyapa kész ezermester. Megjavítja a redőnyt, a rádiót, a porszívót, a szárítót. Azért gondolom, hogy tényleg ezermester, mert saját szerszámos táskája van, amit magával hoz, ha javítanivaló akad, de haza is viszi magával, mert nem akarja, hogy elkallódjon belőle valami. Apu szerszámait nem szokta használni, mert szerinte azok csak trendi kacatok.

    Az én nagypapám olyan sportos, hogy bármilyen sportra meg tud tanítani. Tőle tanultam sakkozni, pingpongozni és az öregfiúk focimeccsére is el szokott vinni, ahol igazából öreg bácsik játszanak.

    Az én nagypapám olyan büszke rám, hogy amikor megkapjuk a bizonyítványt a suliban, át kell vinnem hozzá, hogy minden szomszédnak bemutathassa: az ő kisunokája egy zseni.

    Nagypapával akkor is jó együtt lenni, ha igazából nem csinálunk semmit, csak ülünk. Mindig eszébe jut valamilyen vicces történet régről, amikor még “ifjú legény” volt. Azt mondja, nemsokára én is ifjú legény leszek, és nagyon remélem, hogy velem is annyi érdekes dolog fog történni, mint vele. Addig is, mindig nagyon örülök, hogy jön a nagypapám.

Bódi Kati illusztrációja

Csányi Szilvia: Örülj, hogy jön a nagymama

     Amikor még messze laktunk, a nagyi a sok átszállás miatt ritkán tudott meglátogatni minket, és nem viselte jól, hogy minden buszra sokat kellett várnia. Olyankor reggelente anyu bejelentette, hogy „ma jön a nagymama”, én meg nagyon örültem. Most, hogy közel lakunk egymáshoz, szerencsére sokszor jön, én pedig még mindig ugyanúgy örülök.

    Azért jó, hogy jön a nagyi, mert meglocsolja anya virágait, de nem mondja el neki, anya meg büszke, hogy még egy sem száradt ki. Nagyi csokit tesz az íróasztalomra, bár előtte kicsit leszid a kupi miatt. Kivasalja apa ingeit, mert szerinte sokkal szórakoztatóbb úgy sorozatot nézni, hogy közben vasal, ráadásul így anyunak is több ideje marad felkészülni a másnapi megbeszéléseire. 

    Az én nagymamám nagyon felkészült, mert akármikor elhoz a suliból, mindig van a táskájában keksz és alma, papírzsepi és baracklé. Anyu mérges, ha cukros italt iszom, de nagyi szerint majd úgyis leugrálom. 

    A nagyim igazán ügyes kezű, mert minden ruhát meg tud javítani, ha véletlenül beakadok valamibe és elszakad, ráadásul olyan gyorsan megvarrja, hogy mire anyu hazajön a munkából, észre sem veszi.
Azt gyanítom, hogy a nagyi konyhatündér. Térül-fordul, sürög-forog a konyhában és az összes kedvencemet elkészíti. Még rántott párizsit is csinál, ami anyu szerint borzalmas menza kaja. 

    Az én nagymamám olyan almás pitét süt, amilyet én szeretek: sok almát és kevés pitét tesz bele. Sosem használja anyu robotgépeit, de mondjuk anyu sem, mert sokáig tart elpakolni. Nagyi szerint felesleges fakszni. 

    Az én nagymamám olyan tehetségesen csinálja meg a hajam, mint egy fodrász. Mindig megmutatom neki a videót, hogy tudja, hogyan kell fésülni a hajam, de csak legyint, mert ő ezt magától is tudja. És tényleg. A többiek mindig elámulnak, hogy milyen klassz a frizurám.

    Az én nagymamám olyan, mint egy orvos, csak kevésbé ijesztő. Ha elesem, neki mutatom meg a sebet, mert nem aggódja túl, mint anyu, csak megsimogatja a fejem és főz igazi kakaót, mert az minden bajra gyógyír. Ha nagyon beteg vagyok, ül az ágyam mellett,  felolvas, és ágyba hozza az ebédet.

    Az én nagymamám olyan ügyes, mint egy jelmeztervező. Minden farsangra szuper jelmezt gyárt nekem és nem mondja, hogy butaság, csak kérdezget, hogy ki is az a Wednesday. 

    Nagyinak van még egy szuper szokása: amikor évente egyszer Hévízre megy, mert szerinte ki kell áztatnia sajgó tagjait, küld nekem képeslapot. Soha senki mástól nem kapok képeslapot, úgyhogy mindig kiteszem a hűtőre, hogy mindenki lássa, nekem ilyenem is van. A régieket meg eltettem a fiók aljára, és amíg nagyi Hévízen van, és nem jön hozzánk látogatóba, a képeslapokat nézegetem, hogy ne hiányozzon annyira.

Szóval én ezért örülök mindig, hogy jön a nagymamám.

Bódi Kati illusztrációja

Majoros Nóra: A lány, akivel mindig történik valami (részlet)

     Éva négyéves volt, amikor megsejtette, hogy a betűk minden bizonnyal jók valamire. Hűs, nyári délután volt, az eső kipikopogott a papír-írószer és könyvesbolt bejárata fölötti ponyvatetőn. Pont úgy, ahogy az írógép betűi csapódtak a fehér papírra, amikor Kisapa, a nevelőapja esténként dolgozott. A kislány a bolt ablakában ült, kifelé nézelődött az esőáztatta szegedi utcára. Amíg az anyukája vásárolni ment, a könyvesboltot nagyapára és persze Évára bízta.
    Egy vevő lépett a boltba, csilingelt az ajtó fölé akasztott csengő. Éva felkapta a fejét, és alaposan megnézte a férfit. Magas volt, egy kicsit lehajtotta a fejét, ahogy belépett, mintha megszokta volna, hogy mindenhol fennakad.
    – Jó napot, Lipót úr –, aztán meglátta a kislányt, és szigorú arca mosolyra húzódott –, és kegyednek is, Évike kisasszony!
A kislány duzzogva elfordította a fejét.
    – Csókolom – mormolta, mert nagyapa megharagudott, ha nem viselkedett udvariasan a vevőkkel, de magában hozzátette: – Senki sem hívhat Évikének, akinek nem engedem meg!
    A vevő azonban nem foglalkozott tovább a kislánnyal. Nagyapához lépett, beszélt egy kicsit az időjárásról, a kenyér áráról, aztán egy szót mondott, ami úgy hangzott, mint egy varázsige:
    – Kosztolányi…
    Éva úgy látta, nagyapa először körbe-körbe forgatja a csuklóját, mintha nagy varázslatra készülne, majd az ujjpercek halk roppanásával ökölbe zárja a markát, orrára illeszti a szemüvegét, hintázik egyet a balról a jobb lábára, majd odalép egy polchoz, a tengernyi könyv közül egy határozott mozdulattal leemel egyet, és átnyújtja a vevőnek. A vevő elégedetten biccent, mintha beteljesedett volna a furcsa szó, a koszoslányi vagy kosztoslányi, a kislány nem emlékezett pontosan. A vevő kiment, köszönt – viszlát, Évike kisasszony! –, ám a bolt levegőjében tovább rezgett a gyanú, hogy itt valami olyan történt, amit csak a felnőttek érthetnek.
    Éva elhatározta, hogy megfigyeli még egyszer, alaposabban, mi lehet a titok. Nem kellett sokáig várni, csingling, bejött a következő vevő.
    – Köszön – jegyezte meg magában Éva. – Fecseg. Most jön a jelszó.
    – Móra… – mondta a nő áhítattal.
Nagyapa újrakezdte a különös szertartást.
    – Csuklóforgatás – a kislány számolta a lépéseket. – Ujjroppanás. Szemüveg. Hintázás.
Nagyapa most egy másik polchoz lépett, és magabiztosan leemelt egy kötetet. A vevő jól megnézte, belelapozott, aztán fizetett, köszönt, csingling, kiment.
Újra csilingelt a csengő, ezúttal az anyukája és friss kifli illata lépett be az ajtón. 
    – Itt a lehetőség! – gondolta Éva, felállt, lesimította a szoknyáját, és fürkész tekintettel végignézett a polcokon. Magasabbnak tűntek, mint az emeletes házak a belvárosban. Éva megforgatta a csuklóját, aztán összezárta a markát. Hintázott előre-hátra, és halkan elsuttogta a szavakat:
    – Koszos lány, itt az óra, mosakodj meg, kicsi Dóra! – duruzsolta, aztán pörgött is, majd odaperdült az egyik polchoz, és leemelt egy könyvet. Odavitte az anyukájának, és átadta, ahogy nagyapától látta.
    – Tessék parancsolni, hölgyem. Ezt tetszett keresni?
    – Hm. Sütemények az ünnepi asztalra, ötven könnyen elkészíthető recept – olvasta el a könyv címét anya, aztán elnevette magát. – Pontosan erre van szükségem! Honnan tudtad?
    – Nagyapától láttam, hogy csinálja – felelte Éva, aztán elgondolkodva Lipót bácsihoz fordult. – Honnan tudtad, melyik könyvet kérte a bácsi? Azt mondta, koszos lány, és azon nyomban megtaláltad a könyvet.         Meg a néniét is, aki valami órás könyvet keresett.
Nagyapa összevonta a szemöldökét.
    – Micsoda szemfüles gyerek vagy te! No, ha már ilyen jól kifigyelted, elárulom neked a titkot. Úgy hívják, ábécé.
    – Ábécé – ismételte a szót Éva, hogy el ne felejtse.
    – Ez a betűk sorrendje. Ennek megfelelően rendezem el a polcokon a könyveket, így mindig tudom, melyiket hol keressem. Kosztolányi Dezső egy író, a neve K-val kezdődik. Az előrébb van, mint az M, amivel meg Móra Ferenc neve kezdődik. Ezért van Kosztolányi ott, Móra meg amott.
    Éva elhallgatott és a gondolataiba zárkózott. Betűk. Ábécé… Úgy hangzott, mint az abrakadabra, meg a csiribú-csiribá. Vagy az apacuka. Mondogatta magában, ábécé, ábécé. Még akkor is mondogatta, amikor már az ágyban feküdt, és kipikopogtak Kisapa írógépén a betűk.
    – Tudnom kell az ábécét – határozta el, aztán magához ölelte az alvómaciját, a fülére húzta Pimpit, a kispárnáját, és álomba zuhant.

A teljes szöveg a Móra Kiadó gondozásában 2026.04.07-én megjelent azonos című kötetben olvasható. 

Radnóti Blanka illusztrációja

 

Nagy Izabella: Én egészen másmilyen felnőtt volnék

 „A felnőtt azt csinál, amit akar, a gyereknek pedig azt kell csinálnia, amit a felnőtt akar.”
Janikovszky Éva: Ha én felnőtt volnék

Ha én felnőtt volnék,
egy csomó mindent máshogyan csinálnék.
Ha esne az eső, kimennék Sárikával az udvarra,
és ott addig tapicskolnánk a pocsolyában,
amíg mindenünk el nem ázna.
És megengedném Pistikének, hogy a szépen festett
fehér falra
hangyahadsereget rajzoljon zsírkrétával.
Hogy a túróscsuszára cukrot szórjon.

Ha én felnőtt volnék,
a házunk tele lenne kiscicákkal, és lenne benne
egy csüngőhasú malac is,
aki elfoglalja a kutyaházat,
röfög, ha valaki érkezik,
és megdicsérnénk érte.
Nem szólnék Lizusra, ha egy nap
zöld temperával befestené
a kiskutya sárga szőrét
tetőtől talpig.

Azt sem mondanám, edd meg a zöldbabfőzeléket,
pedig az tele van ehetetlen zöldbabszárral.
Jaj, hát én, ha felnőtt volnék,
nem mondanám, hogy ideje aludni,
amikor a legérdekesebbet olvasod,
vagy hogy nem lesz belőled semmise,
ha nem csinálod meg a matekházit,
vagy hogy hívd már meg a szülinapi zsúrra
a Lalit is, akit mindenki utál,
vagy hogy most már igazán elég a legózásból,
a meggyevésből,
a hógolyózásból
vagy épp a Balatonban fürdésből,
én biztosan sose mondanám,
ha felnőtt volnék,
hogy ne nézz több mesét,
ne igyál kólát üvegből,
ne szaladgálj már annyit, fiam,
biztosan azt se mondanám,
hogy na, most már elég, háromig számolok.

Én nem értem a felnőtteket,
miért eszik meg a brokkolit,
miért fekszenek le időben,
miért nem esznek túrós palacsintát reggelire,
miért beszélgetnek folyton a jövőről.

Bárcsak itt lenne velem Rozika mama,
és megkérdezhetném.

Zelei Marcell illusztrációja

 

Szabó Zelmira: Vetkőznek az őszi libák, öltöznek az angyalok

Lili néni papsajtot, bábakalácsot, békalencsét visz a piacra. Kacaghatnak rajta az ángyók, kománék, nanók! Amikor panaszuk van egy gyermekre, úgyis hozzá fordulnak segítségért. Lili néni mindenféle eljárást tud rosszaság ellen. Nyelvöltögetésre papsajt, hajhúzogatásra bábakalács, bakalódásra békalencse ökörnyállal.
    Magam is átalestem egy ilyenfajta gyermekbetegségen: a láthatatlanságot kezdtem tanulmányozni. Nem érdekelt más az iskolából, csak az, hogyan tűnjek el onnan.
    Meg is tanultam az Ábécéből az Abrakadabrát, meg is tanultam számolni tizenháromig. De a leghatásosabbnak az bizonyult, hogy iskolába menet letértem jobbra egy sikátorba, és bemásztam egy rozoga kerítésen. Hogyan gyakoroljam azt a néhány órányi láthatatlanságot? Végigkóstoltam a ringlószilvákat, a császárkörtéket, a kecskecsecsű szőlőket. 
    A szüleim úgy tettek, mintha nem vették volna észre, mennyire láthatatlan vagyok. Nem akar tanulni – mondta Édesanyám ángyóknak, kománéknak, nanóknak. Ők pedig rámolvasták: rossz vagyok, erre gyógyírt pedig csak Lili néni tud. 
    Volt Lili néninek egy fekete macskája, egy gúnárja és sok-sok libája.
    Hányszor megkergettük őket! Rohantunk utánuk, ordítottunk, a tolltartó kattogott a táskánkban, locsogtak a pocsolyák. Aztán lemaradtunk, a libák messze jártak, csak fehér felhő gomolygott a dombtetőn. Reggel olyan volt a falu, mintha ezer meg ezer párnát bontottak volna fel az éjszaka.
Egy nap a szüleim a kezembe nyomtak egy zsákot: hozzam el a párnatollat Lili nénitől. 
    Én, pont én? Én, aki megkergettem a libáit, Lili banyának csúfoltam, gágogni szoktam a háta mögött? 
    – Én? – kérdeztem bambán.
    A jóestét elmotyogtam, az üzenetet eldadogtam. Lili néni tépte a tollut, a macska hancúrozott benne.
    (– Lili banyának a macskája valamikor fehér volt, mire kitanulta a boszorkatudományt, megfeketedett – meséli Zsuzsa ángyom a buszmegállóban.)
    – Ej, te rossz cicus! Annyiszor megkergetted a libáimat! – A cica összekuporodott az ölemben.
    – Hallod, hogy csúfolódik velem? Azt mondja nekem ba-nyauu! Ba-nyauu! – A cica kissé belémkapaszkodott. De nehéz! Kácc, bolond macska! Né, még meg is karmolt!
    – Jól van na, nem haragszom. Gyertek, kaptok egy kis libatejet, macskamézet, aszaltszilvát is. 
    Soha ilyen finomat nem ettem! Lili néni megboszorkányolt, gondoltam magamban. 
    (– Lili banya kertjében van egy szilvafa, aki arról eszik, annak teljesül egy kívánsága – jut eszébe Kukora bapónak a pálinkafőzdében, miközben a cibrét őrizzük.)
    Ettem az aszaltszilvát, de nem tudtam, mi legyen az az egyetlen kívánság. Szárnyakat szerettem volna én is, de hátha igaz, amit a faluban mondanak? 
    (– Lili banya libái mind gyerekek voltak, mint te, és azt szerették volna, hogy szárnyaik legyenek. Aki abból a szilvából eszik, jól gondolja meg, hogy mit kíván! – folytatja Kukora bapó.)
    Amikor tollseprűért kellett Lili banyához menni, magamtól mentem. Hátha megint megkínál! Tollseprűket bogoztunk, felvittük a padlásra száradni. Majd jött a libatej, a macskaméz, az aszaltszilva.
    Besötétedett, Lili néni magára terítette gyapjúkendőjét, hogy hazakísérjen. Mendegéltünk, ő az égboltról mesélt nekem, a hegyen épült városról, amelynek csak a fényei látszanak. Azt mondta, ott is olyan gyerekek élnek, mint én, csak épp szárnyaik vannak. Félálomban éreztem még számban az aszaltszilva ízét, tudtam már, mi az egyetlen kívánságom. Kéményseprő akarok lenni! Kérek Lili nénitől egy tollseprűt, seperni a kerekvilág kormát.
    Hát nem elaludtam?! Nem is reggeliztem, szaladtam, ahogy csak bírtam! Késő. Lili néni mind elvitte a tolluseprűt a piacra, és eladta az angyaloknak.
    – És én, és én? – kérdeztem kétségbeesetten. A többiek most kapaszkodnak az égigérő létrán, pucolják ki az égigérő kéményt. Söpörnék én is kormot, ha volna tollseprűm, bánatot meg gondot. De csak itt kaparászok egy libatollal. Ennyi maradt a létra tövében, azt próbálgatom.

Szabó-Szemenyei Eszter illusztrációja

A szöveget szerkesztette: Miklya Zsolt

Dávid Ádám: Kire ütött ez a limerik?

Volt egy hölgy, Janikovszky Éva.
Tudta jól: amikor kilép a
gyerek a lakásból,
a sok új hatástól
valakire üthet itt még ma.

Szabó Imola Julianna illusztrációja

Égigérő szófüzér

Te is tudod, hogy vannak könyvek, amiket ugyanúgy szeret a nagyi, az anyukád és a kistesód. 
Hogy te is pont azt érzed, amit réges-régen ők, amikor a szomszéd néni már megint azt kéri: felelj szépen, ha kérdeznek. 
Kicsit toporogsz, végül belekezdesz: akár hiszed, akár nem, az úgy volt, hogy velem mindig történik valami…

Innen pedig csak beszélsz és beszélsz és beszélsz.
 
Például a tacskóikrekről, akik annyira egyformák, hogy még a gazdáik sem tudják melyik Bertalan és melyik Barnabás. Meg arról az öreg házról, aminek a belső udvarán egyszer csak égig ér a fű és mindenki málnaszörpöt iszik szalmaszállal. És nem felejtkezel meg szomorú Amálkáról meg a fura szemüveges bácsiról, aki igazából cvikkedlit hordott. 

Amikor pedig a szomszéd néni a nagymamádra mosolyog és megkérdezi, vajon kire ütött ez a gyerek, a nagymama visszamosolyog és azt mondja, nem tudom, de örülök, hogy fiú/lány. 
Te pedig azt érzed: jó nekem!
 
Innen hipp-hopp már óvodás vagy, egy szempillantással később meg már iskolás és azon kapod magad, hogy lassan érdekelni kezd a Naplóm, sőt már nem is neked olvasnak, hanem te olvasol Janikovszkyt. 

Fenti böngészős szövegünkben bizonyára több ismerős és kedves könyvcímre bukkantál, amiből sejted, a soron következő Cimbora írások a Mosolyrend lovagjához, a 20. század kiemelkedő gyerekirodalmi szerzőjéhez és szerkesztőjéhez, Janikovszky Évához kapcsolódnak majd. És nem tévedsz! 

Bódi Kati illusztrációja

A szerző születésének 100. évfordulója alkalmából elővettük, újraolvastuk és tovább/át/össze/megírtuk a saját mosolyszövegeinket. 

Hogy mi került a lemez kortárs oldalára? Hamarosan megtudjátok!

Várnak együtt ünnepelni s mosolyogni:

a szerkesztők - Nagy Izabella és Várfalvy Emőke

Műhelyablak-búcsú

                                        
                                        A Műhelyablak búcsúzik,
                                        a műhely működik tovább.
                                        Míg mozgolódik a tavasz,
                                        cinke, rigó sem ostobább,
                                        hogy elhullajtsa énekét.
                                        A tavasz életre szavaz,
                                        s mindent megtesz az álomért.

Takács Viktória illusztrációja

Köszönet az írásaikkal, rajzaikkal megmutatkozóknak, köszönet az olvasóknak, a hozzánk ellátogatóknak. 
Búcsúznak a Műhelyablak 3. projektjének szerkesztői. 
Átadjuk a stafétát, bízva a tavasz erejében. 

Áldásokkal
Takács Viktória és Miklya Zsolt 

Szabó Zelmira: Egy sárga selyemcérna meg egy ezüst

Szabó Zelmira illusztrációi

Egyszer volt, hol nem volt, szürke hátú kis pók volt.
Bánatszürke nagykabátban, homályszürke nadrágjában dolgozott a fáskamra 
szögletében. A vetélő koppan, a fonál meg surran egy hatalmas szövőszéken. 
Rámköszön – én a porszemek táncát figyelem a küszöbön – egy reggelen.
Ő Petók:

Jó napot.
Világgá megyek, búcsúzom.
Én voltam a legnagyobb mester
a szövésben,
a fonásban, hímzésben, kötésben.
Próbáltam szárnyakat kötni egyszer:
Hagytam volna a sok szita-mintát,
spárgát, cérnát, a masinériát – hadd vesszen!
Mert én, Petók,
ki nem láttam eddig csak szitát és posztót,
a selymek szépébe szerelmes lettem!
Pedig mi sem történt volna,
ha szomszédom megmarad barna,
szőrös hernyó, öt pár láb – 
aki egyetlen rozsdás tűvel varrja, varrja
nagy barna zokniját.

        – Mit csinálsz, szomszéd? Ejsze zoknit foltozol?
        – Nem.
        – Hát?
        – Zsákot varrok. Né! Már kész is van.
        – Mit csinálsz vele?
        – Belebújok. Né. Már bele is bújtam!
        – Most mit csinálsz? Bevarrod belülről? Hihi-haha-hehe-hihi!
        – Igen! Már be is varrtam.
        – És most...
        – Kérlek, ne zavarj, most alszom egyet.
        – És most...
        – Sssst... álmodom... selyemcérnát... rímelem a mintát.
        – Hímezed.
        – Kék selyemcérna. Vörös. Sárga selyemcérna. Selyemszárnyak suttogása... 
        illatiram, sziromsurranás... lassan lepkedni, pillanni.
        – Milyen zavaros álmok! Kék selyemcérna nincs is. Vörös sincs. Sárga, 
        nevetséges! Van hamuszürke, porszürke, deszkaszürke, alkonyszürke, 
        egérszürke. És pókhálószürke, de ezt csak én tudom.

Hát vártam, álltam, bámulásztam – képzelheted,
így töltöttem izgalomban...úgy két hetet.
A horkolásból szöszmösz lett, szusszanás,
és ha jól látok, ha nem egyéb, ha nem más – 
TÜNDÉRLEPKE!
Csoda! Sziromsurranás, illatiram, lenge!

        – Nos, jó reggelt! Én vagyok Lenke, a lepke.
        – Jó reggelt, habár... találkoztunk mi már... Én vagyok a takács, Petók. 
        Nem emlékszel... Nem emlékszik rám a kisasszony?
        – Ó, valóban? Találkoztunk? Kissé sokat aludtam, még bágyadt vagyok... 
        valami nagyon szépet álmodtam...
        – Sárga selyemcérnát?
        – És kéket meg vöröset. Hatalmas selymeket hímeztem álmomban.
        – Valóban szép köntöse van a kisasszonynak!
        – Hiszen ezek a szárnyaim...
        – És honnan vannak ezek a cérnák? Én is kipróbálnám... a hímzést.

Ezek az álmaink – mondta ő –,
a legelső, amik vagyunk:
hasunkban a gombolyagunk,
onnan tekerjük a cérnát, naponta
szövünk selymet, posztót, vásznat ontva
garmadával.

        – Egyszóval, bújjak egy zsákba és aludjak.
        – Én ezt tettem...
        – Rágcsáljak esetleg ribizlilevelet, málnalevelet, szederlevelet?
        – Nem tudom, hogy segít-e.
        – Akkor szövök egy hatalmas zsákot.

Hát szőttem egy szürke posztót,
erőset, feszeset, nem foszlót,
belecsavarodtam tetőtől-talpig.
Abban ültem szombattól szombatig,
márciustól áprilisig, májusig, júniusig,
júliustól augusztusig.
Szeptemberben szepegésre-szipogásra ébredek,
Ősz apó gubbaszt mellettem,
sír,
nagy sár lett a könnyeitől,
leszipogta a szilvát levelestől
a fáról.
Mert a zsákja elvesztődött,
és nincs, amiben elszállíthatná a vándormadarakat.

        – Mi lesz most a vándormadarakkal?
        – Neked adom a háló-zsákom.
        – De hát nincs szükséged rá?
        – Nincs... nem esett jó alvás benne. Minden porcikám sajog. És fogadni 
        merek, hogy a szárnyam sem ütközik.
        – Hahaha! Miért is ütközne?
        – Ne nevess ki, Ősz apó, de nagyon szerettem volna. Nem is magamért... 
        Azt a selyemruhás kisasszonyt, azt a tündért szerettem volna megkeresni.
        – Lenkét, a lepkét?
        – Ő is így csinálta. Neki sikerült. Olyan gyönyörű volt! A ruhám is ugyanaz 
        a bánatszürke nagykabát és homályszürke nadrág maradt... Még ha szárnyam 
        nőtt volna, akkor is egy fakó kis moly lennék. Lenke rám se nézne.
        – Kis Petók, akkor nem bánod?
        A madaraknak adod a zsákod?
        Ez a hajszálam a tied: nézd, ezüst.
        Szőhetsz belőle szőnyeget,
        s mint a füst,
        ellebeghetsz.

Így mondta.
És ezt adta:
Ezüsthajszál!
Hajszol a vágy: indulok, megyek:
az utolsó szálakat bogozom.
Nem akasztanak el hangyabolyok, hegyek,
repülőszőnyegen utazom.
„Ökörnyál” –
súgnak össze mögöttem
a sárguló gazok.

A kis pók megvárta az első kedvező szellőt, s egy vörös szőlőlevél mögött 
ő is elrugaszkodott. Integettem.
Ősz apó novemberben búcsúzott. Már csak maradékot cipelt: egy-két fénykévét. 
Mondta, hogy látta a lepkét dideregni egy deres kökénybokor tövén, és hogy 
a kis Petók épp akkor ért oda, s kabátja galambszürke szárnyaival betakarta.

        Szerkesztette: Miklya Zsolt 

Bank Eszter Katalin versei

  

Radnóti Blanka illusztrációja

 

                                        Zöldségzabáló Szörnyeteg
                                        
                                        Ó, minden gyermek réme, te
                                        Zöldségzabáló Szörnyeteg,
                                        ki az apróságok elől
                                        eleszed a zöldségeket!
                                        
                                        Hová tűnt a paradicsom,
                                        póréhagyma, répa, retek?
                                        Te etted meg gonosztevő!
                                        Mutogat rád minden gyerek.
                                        
                                        Kata, Sára úgy kesereg!
                                        Nincs a kamrában csak csoki;
                                        még egy paprika sem maradt,
                                        sem cukkini, sem egy ubi.
                                        
                                        Na megállj csak, gaz szörnyeteg!
                                        Kibabrálok én majd veled;
                                        kiskertembe zöldség helyett
                                        csokoládéfát ültetek.
                                        
                                        Kicsit azért szomorkodok,
                                        tányéromon nem lesz sali;
                                        de legalább a kertembe
                                        nem vonz többé ez a csali.
                                        
                                        És nem kell, hogy aggódj értem,
                                        mivel tömöm meg a hasam;
                                        nagy sóhajok közepette
                                        a csokira vetem magam.
                                        
                                        
                                        Árulkodós 

                                        Én nem akarok árulkodni,
                                        de láttam ám,
                                        hogy a Réka a Petinek
                                        pofont adott,
                                        
                                        és azt sem fogom elmondani,
                                        de jól tudom,
                                        hogy a Peti a Rékába
                                        belerúgott.
                                        
                                        És amit senki sem tud, csak én,
                                        de ez a legnagyobb titok:
                                        hogy Peti szerelmes Rékába,
                                        a Petibe pedig én vagyok.


            Szerkesztette: Miklya Zsolt

Csányi Szilvia: A lajhár és a kakaós csiga

 

Török Szilvia illusztrációja

 

Egy forró nyári napon Leó és Ludvig, a két lajhár egy hatalmas fa ágain pihentek. Bármilyen mozdulattól nagyon elfáradtak volna, ezért inkább lustán hevertek. Pont ezt szerették: az édes semmittevést, azt is lehetőleg lassan. 
    Rendkívül felháborodtak tehát, amikor egy csapat kiránduló ült le a fájuk alá uzsonnázni, ezzel megzavarva nyugalmukat. A felháborodás náluk azt jelentette, hogy Leó felemelte a fejét, és unott hangon így szólt: 
    – Ludvig, elhiszed ezt?
    Ludvig válasza egy elnyújtott sóhaj volt. Órák teltek el, a kirándulók már rég elmentek, amikor Leó úgy érezte, eljött az a heti egy alkalom, amikor élete kockáztatásával lemászik a fáról. Ludvig annyira aggódott érte, hogy még a fejét is odafordította, hadd lássa, ahogy barátja lefelé halad. A fa törzse mellett a fűben Leó észrevett egy kakaós csigát, amit az egyik kiránduló felejtett ott. Annyira megtetszett neki a fura alakja és édes illata, hogy minden erejét latba vetve nekilátott falatozni. 
    Ismét órák teltek el, amikor Ludvig megdöbbenésére Leó egyszer csak felszaladt a fára.
    – Hát te? Csak holnapra vártalak vissza – nézett kérdőn barátjára.
    – Hát visszamásztam. Semmi extra. Ja, lent ettem valami kakaósat. Finom volt. Miért kérdezed? – hadarta Leó.

Miklya Zsolt: Óriásséta

  

Takács Viktória illusztrációja

 

                                        Mért görnyedsz óriás?
                                        Beállt a hátam.
                                        Azért sétálok kinőtt kabátban.
                                        Legalább kilóg, libben az ingem.
                                        Bár a libbenést nem adják ingyen.
                                        Bezzeg, amikor fiatal voltam,
                                        Szegedről Berlinig elgyalogoltam.
                                        Mit nekem Kárpátok zordon sok bérce!
                                        Mit nekem Érchegység csillámló érce!
                                        Óriáslábammal csúcsokat léptem,
                                        egyik völgyből a másikat értem.
                                        Ittam a felhő sűrű tejéből,
                                        darutól kértem tollat fejékül.
                                        Már csak a darvak árnyékát látom,
                                        az is kiszárad, emlék a tájon,
                                        ahol még gyerekként tavakat jártam,
                                        s Tiszából Dunába raktam a lábam.
                                        Azóta libben rajtam az ingem, 
                                        mert a libbenést nem adják ingyen,
                                        szél járja ma is, kinőtt kabátban
                                        könnyebb a séta, beállt a hátam.
 

Kasza Eszter: A balerina cipője

  

Fodor Veronika illusztrációja

 

Léna nagymamája balerina volt fiatal korában. Amikor kecsesen kinyújtotta a karját, a folyók táncra perdültek, amikor egy lábon forgott, a szelek szárnyra keltek, amikor a feje búbjáig lendítette a lábát, még a hegyek is megdördültek. A hírneve messze földről vonzotta a nézőket és a csodálókat a fellépéseire.
    Amikor Léna hétéves lett és balettozni kezdett, a nagymama mosolyogva fogadta a hírt. A vitrinhez lépett, kiemelt belőle egy pár balettcipőt, és odafordult a kislányhoz.
    – Hosszú útra léptél. Egy balerinának rengeteget kell gyakorolnia ahhoz, hogy a mozgása kecses legyen, a lába fürge és a teste hajlékony. Tessék, vedd magadhoz a tánccipőmet, és ha jól használod, szerencsét hoz.
    Léna megölelte a nagymamáját. Az ajándékot nagy becsben tartotta a polcán, és arról álmodott, hogy egyszer az ő tánca is olyan varázslatos lesz, mint a mamáé volt.
    Az első versenyére Léna éppen belenőtt a cipellőbe. Az aranyszállal átszőtt lábbeliből még egy szikra is kipattant az előadása közben. A zsűri első hellyel díjazta a táncát, és Léna biztos volt benne, hogy varázslat segítette a győzelemhez.
    – Mondtam én, hogy varázscipő! – mesélte lelkesen a titkot egyik barátnőjének, amit Zóra, egy másik balerina is meghallott. 
    A lány régóta vágyott az első helyre, és irigyen figyelte, ahogy a zsűri Lénát dicsérte.
    – Ez a lány egy szemernyit sem jobb nálam – dühöngött. –  Ugyan, mi szüksége van egy ilyen mesés tárgyra annak, akibe semmi tehetség nem szorult?
    Amikor a verseny után már csak ketten voltak a színházi öltözőben, és Léna kiszaladt a mosdóba, Zóra ellopta a cipőt. Amint Léna rájött, hogy mi történt, kétségbeesve szaladt a rivális balerina után. A kapuban érte utol.
    – Kérlek, add vissza a cipőmet! – kiáltott utána.
    – Nem tudom, miről beszélsz – torpant meg Zóra.
    – Tudom, hogy te raktad el!
    – Lopással gyanúsítasz? Hogy merészeled? – visította a lány, majd sértődötten elviharzott. Léna lerogyott a lépcsőre, és elsírta magát.
    – Hogy fogom visszaszerezni? Nélküle nem tudok táncolni! 
    Éppen a szemét törölgette szipogva, amikor halkan megzörrentek felette a falevelek. Mintha suttogást is hallott volna. Léna körbenézett, de senkit sem látott a színház körül.
    – Ne sírj, te lány! – súgta a hang. – Szélnek hívnak. Gyere el hozzám Szélfokra, hátha segíthetünk a bajodon.

Diana Soto: Repülünk

  

Maros Krisztina illusztrációja

 

                                    ha apa fekszik
                                    csendben kell lennem
                                    nehogy elfelejtsem
                                    beteg
                                    
                                    ilyenkor anya
                                    halkan vágja a 
                                    tányért a pulthoz
                                    gyere
                                    
                                    mondja, magához ölel
                                    és elmúlik minden
                                    félelem, bánat
                                    fülünk

                                    hozzászokik a csendhez
                                    s mikor apa
                                    végre elalszik
                                    repülünk

 

        Szerkesztette: Miklya Zsolt

Tükör-díj Lackfi Jánosnak

 

Raffay Zsófia fotója

 

Nagy örömmel köszöntjük Lackfi Jánost, akinek írói-költői munkásságát Kossuth-díjjal ismerték el nemzeti ünnepünkön. Külön öröm, hogy János közénk is tartozik, hiszen az Író Cimborák alapításától kezdve velünk van a blogon. Végtelenbe nyúló meséje az ÍC első mesebejegyzése.

Köszöntjük őt az általa fordított Yvon Givert-versgondolattal, amely nyomán megajánljuk neki a Tükör-díjat. Mint a Kossuth-díj széljáró kiegészítőjét:

                        Cipődet merítsd teli szélfúvással
                        úgy át tudsz kelni a tükrön 

                                                Yvon Givert – Lackfi János fordítása