6. fejezet. Átváltozás

 

Hajdú D. András fotója

Világos van – aztán sötét. Nem látok – aztán látok. Most még rossz, most már jó. Most szomorú vagyok, de felvidulok. Minden változik körülöttünk, néha rosszabbra fordul, néha jobbra, ár-apályként hullámzik a világ. Ezúttal olyan alkotásokat gyűjtöttünk egy csokorba, amelyek a változásról, és az ebben rejlő csodáról szólnak. Megelevenedik a gyerekkori játékelefánt, telnek a napok, a napokkal együtt játszik és nő a gyerek. Egy kisfiút csúfolnak, de a furcsasága erővé változik, ami életet ment. Egy fa fává változik, egy lány fává. A sok változás mögött mégis, van, ami állandó. S hogy mi lehet ez? Kövesd alkotóinkat Afrikába, hogy felfedezhesd a titkot!

A témához tartozó fotókat összegyűjtve itt éritek el: Kukucs fotógaléria

Ajánlott életkor: 10-14 év

Hajdú D. András fotója

Részlet Hardi Richard naplójából:

„Lodja, 2024 június. Ugyanaz a kis ház, ugyanaz a szoba. Tavaly jártunk itt, és olyan, mintha semmi nem változna. Itt megállt az idő.
Persze, Kongóban gyakran érezzük, hogy semmi nem változik. Így pláne, ha éves távlatban ugyanoda érkezünk vissza: a házikó áll, az udvar felseperve, tiszta, a fák, növények hűségesen őrködnek. Van is min, hiszen ez a ház kb. százéves lehet, a metodista missziósok építették valamikor 1920-ban. Az pedig, hogy minden olyan érintetlen, a helyiek hűségét bizonyítja. Itt semmihez nem nyúlunk, de mindent őrzünk, hiszen Father John hagyta így, lehet, hogy holnap betoppan, és akkor várja a kész szoba. Közben Father John már régen átlépett a másvilágra, újak meg alig jönnek, akik igen, azok is csak látogatóba.”

Varázsút (Gaál Mici és Várfalvy Emőke alkotásai)

Gaál Mici illusztrációi

 

Várfalvy Emőke: Varázsút

Felettünk nagy kék tó lebeg,

égboltnak hívják a hegyek.

Benne tán láthatnám magam,

ha lenne egy varázsszavam.

 

De most nincs más, csak a kút,

hova pont fél nap az út,

s fél napig jövök majd vissza.

Az égbolt vize, mondd, tiszta?

Ha oda akarok menni,

elég-e papucsot venni,

s ha kifogy az ösvény végre,

sétálni fel, fel, az égbe?

Elérem azt a kék tavat,

hol inni bárkinek szabad,

rajta egy kis csapot nyitok ki,

amire azt írták: liloki. 

S ezután minden kisgyerek

tavunknál táncol és nevet.

Mesélik, egy fiú régről

friss vizet hozott az égből.

Szerkesztette: Bertóti Johanna

Lingala szavak:

liloki = varázslat, mágia

A csodatévő bot (Hanga Réka, Kertész Edina és Szabó Imola Julianna alkotásai)

 

Hanga Réka grafikája

Kertész Edina: A csodatévő bot

Volt egyszer egy hajóskapitány, aki a világ minden tengerét bejárta és ezer csodát látott. Járt a zöld Borneóban, ahol törpeelefántot látott, hallgatta a bálnák énekét Grönlandnál, úszott cápa elől Ausztrália partjainál. Ám minél messzebb járt a világban, annál szomorúbb lett a szíve. Maga sem tudta, mi bántja, de sem a repülőhalak, sem a partokon sütkérező fókák nem tudták többé felvidítani.
     Egy nap a hajót Afrika partjaihoz sodorta a vihar, és a legénység szétszéledt, hogy ennivalót és friss ivóvizet szerezzen. A hajóskapitányt egy folyó mellett érte az este. Leült a víz partjára, és nézte, ahogy a nap vörösen a vízbe bukik. Ekkor varázslatosan szép éneket hallott. A hang a folyó közepéről jött. A víz lassan szétnyílt, és egy vízitündér emelkedett ki belőle. Hosszú haja a vállára tapadt, karján egy fénylő kígyó pihent.
     – Miért bánkódsz, hajóskapitány? – kérdezte.
     A hajóskapitány térdre esett.
     – Bejártam a világot, mégis szomorú a szívem, bárhová is megyek. Segíts rajtam, vízitündér!

Mosás (Bertóti Johanna, Miklya Zsolt és Rácz Eszter Anna alkotásai)

Hajdú D. András fotója

 

          Miklya Zsolt: Ruhamosó asszony éneke

          Moccan a váll 

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az ujj

          Moccan a váll 

          és hajlik a hát

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az ujj

          Moccan a váll 

          és hajlik a hát

          és roppan a térd

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az ujj

          Moccan a váll 

          és hajlik a hát

          és roppan a térd

          és csobban a láb

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az ujj

          csak élni tanulj

          míg csobban a láb

          és roppan a térd

          és hajlik a hát

          és moccan a váll

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az asszony imája

          Szerkesztette: Nagy Izabella

Rácz Eszter Anna illusztrációja

Időcsónak (Hétvári Andrea, Klesitz Piroska és Korsós Éva alkotásai)

 

Hajdú D. András fotói

Korsós Éva grafikája

Hétvári Andrea: Időcsónak

Föld, föld, jádezöld.

Ég, ég, lávakék.

Lenn a földben, fenn az égen

elrepült egy páva rég.

Gyémánt ragyogás

fák közt kutat ás.

Lenn a vízben, fenn a légben

visszajár a csobbanás.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Klesitz Piroska illusztrációja

Forrás (Babarczy Myriam, Czeiner-Szücs Anita és Jankovics Emília alkotásai)

Hajdú D. András fotója

 

Czeiner-Szücs Anita: Libulu tükre

Nina és Zuwa kertje összeért. A két udvar határán majomkenyérfa emelkedett, vastag törzsének egyik oldala a kislány, a másik a kisfiú földjén tornyosult. Nagy ritkaságnak számított azon a vidéken egy ekkora famatuzsálem. A faluban úgy tartották, varázserővel bír, és Baobabnak nevezték el. Viháncolva kergetőztek körülötte a gyerekek. Amint felkelt a perzselő nap, első dolguk volt versenyt futni az égimeszelőig. Nina gyakran orra is esett a saját lábában, annyira hebehurgyán igyekezett. Zuwa, hogy a lánynak kedvezzen, sokszor azt játszotta, lassú, mint egy álmos légy.
     – Olyan jó, hogy te itt vagy és felvidítasz. Ha veled nevetek, elfelejtem a reggeli szidást – sütötte le a szemét a kislány.
     – Az én apám túl szigorú. Te vagy az egyetlen, aki velem kacag, az egyetlen, aki lát engem – nyílt meg a fiú, és azért, hogy mosolyogni lássa Ninát, öklével dobolt a mellkasán és majomhangokat adott ki: azt játszotta, ő a környék leghangosabb és legerősebb gorillája.
     – Elmondod, miért szidtak meg reggel? – kérdezte később Zuwa.
     – El… Megint nyitva felejtettem a csirkeól ajtaját, a kis tyúkocska elszökött, és amikor utána kaptam, még a tojásokat is kiejtettem a kezemből – szipogta.
     – Nem így akartad. Ez bárkivel előfordul.
     – De velem a szüleim szerint túl gyakran.
     – Ne aggódj, megkeresem veled a tojót, és minden jóra fordul – biztatta a kislányt Zuwa.
     Nina letörölte a könnyeit, és már szaladt is a barátja után. Végül együtt terelték vissza a csirkeólba a tyúkocskát aznap délelőtt, és máskor is, amikor az ólajtó véletlenül nyitva maradt.

5. fejezet: Mami Wata

 

Hajdú D. András fotója

Csipp, csepp, csöpög, locsog, csobog, folyik ömlik és esik, szitál, hullámzik, habzik, sodor és hűsít. Ez a víz, amely lehet forrás, patak, eső vagy éppen könnycsepp. Lehet, hogy egy kút mélyéről kell kinyerni, és olyan is előfordul, hogy elárasztja a falut, és menekülni kell előle. Hordhatjuk a vizet vödörben a fejünkön, és hordhatnak a folyó hullámai a hátukon. A víz éltető erő, és mindig körbelengi egy csipetnyi varázslat. Afrikában mami watának hívják a vízi szellemeket. Leginkább női szellemek, néha sellők. Néha veszélyesek, néha bölcsek, lehetnek kedvesek és segítőkészek, vagy éppen mérgesek.

A következő hetekben ők lesznek az idegenvezetőink, és a vizek világába kalauzolnak bennünket. Együtt énekelnek a ruhát mosó asszonyokkal, teljesítik a hajóskapitány kívánságát, vagy éppen elveszett szerelmünk nyomára lelhetünk. Ahogy a víz szellemei komolyak és fontosak, úgy az Író Cimborák is komolyabb témákat dolgoznak fel ebben a fejezetben, a szövegeket nagyobb gyerekeknek (és gyereklelkű felnőtteknek) ajánljuk.

A témához tartozó fotókat összegyűjtve itt éritek el: Kukucs fotógaléria

Ajánlott életkor: 10-14 év

Hajdú D. András fotója

Részlet Hardi Richard naplójából:

„Ma délután szép nagy vihar volt. A házainkban ilyenkor itt is, ott is nagy tócsák képződnek. A szél a szúnyoghálón keresztül, permet formában befújja az esőt a szobába. Ilyenkor le kell pakolni az asztalról, mert eláznak a dolgaim. Ez nálam igen körülményes mert nagy a bazár...
     Házaink nagy hibája, hogy a padló szintje a talaj szintje alá esik. Ezért ha nagy eső van, szépen befolyik a víz. Szóval én szereztem egy lapátot és elkezdtem árkot ásni, közben kiabáltam a szomszéd testvérnek: Dávid, gyere, mert árvíz van! Semmi válasz. Gondoltam, nincs itthon, mert nem válaszolt. Egy idő után benyitok hozzá, mert hozzá is ömlik be a víz. Hát a testvér az ágyon ül, és szemléli a dolgok folyását, nem hiába ő a házunk nagy filozófusa. No, ezen okulva kezdtem el a házamat kiásni, helyesebben körülárkolni. Jött segíteni a kis barátom is: a 6 éves Kosongo. Nagyon zsivány fickó, és persze állandóan kunyerál. Az iskoláját részben én fizetem, két naponta jön és kér radírt, ceruzát, füzetet, gatyát, krétát, biciklit. Nehéz ellenállni, mert mosolyogva rád néz és elolvadsz... Nos, ő segített, irtó lelkesen kapálta a földet. Utána meghívtam egy kis gyümölcsevésre. Később kérdeztem: mit kérsz még? Akkor sóhajtott egyet, sóvárgó szemekkel rám nézett, és suttogva mondta: kenyeret. Hej, kisember, úgy látszik kenyeret nem igen szoktál enni! Miközben két szelet kenyeret megkentem neki margarinnal, kicsit elgondolkodtam. Eszembe jutott egy történet, amit kisiskolás koromban olvastam: a szegény éhező gyerekek a gazdag nemes úrnál vajas kalácsot kapnak, és életükben először meleg kakaót isznak. Most én vagyok a gazdag nemes? Bizony gyorsan elfelejtjük, hogy körülöttünk az emberek naponta csak egyszer esznek, és kb. mindig ugyanazt.”

Afrikai hírmondó 2.

Újra jelentkezik az Afrikai hírmondó! Ezúttal arról olvashattok, hogyan készültek a projekt szövegei és grafikái. Eleinte rengeteg fotó és egy lingala-magyar szószedet állt az alkotók rendelkezésére, majd később a szövegek és képek ihlették a résztvevőket további művek elkészítésére. Diana Sotóval, Kiss Dorinával, Horváth-Dobó Dorottyával, Petrovits Olgával és Bódi Katival Hoványi Anna beszélgetett arról, ki hogyan élte meg a Kukucs! projekt alkotási folyamatát. Ha belepillantotok a beszélgetésbe, messzelátónk túlsó végén megláthatjátok a beszélgetőpartnerek kukucskáló szemét is!

Aki a túloldalon kukucskál: Hoványi Anna

Hoványi Anna: A Kukucs! projekt egy különleges alkotáslánc, ahol fotók inspirálnak szövegeket, szövegek illusztrációkat és fordítva. Meséljétek el, nektek honnan jött az ihlet: Hajdú D. András egyik fotója, esetleg az egyik alkotótársatok műve fogott meg titeket? 

Bódi Kati: Rendkívül inspiráló a fotós anyag, többet is választottam továbbdolgozásra. És volt olyan is, hogy kész szöveget kaptam, amikor az írói látásmódhoz kapcsolódtam a magam vizuális eszközeivel.

Kiss Dorina: Nálam az ihlet forrása kettős volt: a projekt elején alaposan átnéztem az összes fotót, amit András készített, később ehhez csatlakozott Varsányi Orsi vibráló, életkedvet sugárzó illusztrációja. Ahogy megláttam a lombos fát és az gyógyulásra váró emberek sorát, azonnal beugrott, hogy ez egy igazi trópusi váróterem. Elképzeltem, ahogy a helyi gyerekek ott kíváncsiskodnak, és már meg is volt a történet vázlata. (Váróterem a fa alatt)

Vihognak a srácok (Bank Eszter Katalin, Kneipp Virág Gerda, Korsós Karolina és Smelka Sándor alkotásai)

Kneipp Virág Gerda grafikája

 

Bank Eszter Katalin: Bújócska

mit látok a kamerán túl?

világot, mi elém tárul:

esőerdőt és szavannát,

Afrika egy kis darabját.

huncut szempár néz a képbe,

kíváncsiság van-e benne?

tükröződik, mint egy álom,

mosolya a kamerámon.

lubickol a vízben a nap,

mosóedényből lesz kalap;

lombok alatt sárga lepkék,

velük együtt kergetőznék.

sáros úton apró lábnyom,

kukucs – mondod, játszol, s játszom;

bújócskáznak fények, árnyak,

kukucs – mondom, látsz és látlak.

Szerkesztette: Dávid Ádám

Hajdú D. András fotója

Vajon milyen a zöld? (Várfalvy Emőke és Tuza Edit alkotásai)

Tuza Edit illusztrációja

 

Várfalvy Emőke: Vajon milyen a zöld?

A nagypapám azt mesélte, hogy vannak helyek a világon, ahol a falból folyik a víz. Tiszta és hideg. Vagy meleg. Vagy amilyet akarnak. Nem kell forralni, mielőtt megiszod vagy méregetni, hogy a kistesóidnak is jusson. Csak odamész a falhoz, a saját csapotokhoz, kinyitod és akár két pohárral is ihatsz. Megtöltetsz vele egy egész lavórt, sőt, akár egy akkor edényt is, amibe beleülhetsz. Az ilyen edényt a nagyapám szerint kádnak hívják és vannak helyek a világon, ahol mindenkinek van ilyen. És minden nap fürdenek benne. Csoda.
     Nálunk a víz nem csoda, Óriás hozza. Vagyis ő segít elhozni. A hátán hordja azokat, akiknek épp a vízhordás a dolga, viszi őket míg a Nap egészen magasról süt. Akkor megérkeznek a kúthoz, amibe nem vödröt lógatnak, a mi kutunk egy nagy közös csap egy hosszú cső végén, ami nagyon mélyen nyúlik le a földbe. Itt mindenki feltölti a saját kannáját. Óvatosan, hogy a lehető legkisebb levegőbuborék se maradjon a kannában. Aztán visszaülnek Óriás hátára és akkor érnek haza, mikor a Nap már aludni készül. Nagyon várjuk őket. 
     Én még sosem ültem Óriás hátán, de már messziről megismerem a hangját. Morog, de nem azért, mert mérges, hanem mert nálunk csak gyalogutak vannak, amiken ő nehezen jár. Néha el is akad. Olyankor prüszköl. Kínlódik, kiabál, míg a faluból anyák, apák, gyerekek oda nem szaladnak hozzá és tolják, míg újra járni tud. Nagypapa szerint minden a vezetőn múlik. Azon, aki Óriásnak megmutatja, merre kell mennie. A vezetőknél nem az a fontos, hogy milyen erősek, hanem az, hogy milyen okosak, türelmesek és óvatosak.

A bűvös távcső (Bank Eszter Katalin és Száraz Szofi alkotásai)

Száraz Szofi illusztrációja

Bank Eszter Katalin: A bűvös távcső

Bogi megpörgette a földgömböt. Szeretett játszani vele, nézte, ahogy forog, és amikor megállt, csukott szemmel rábökött egy pontra. Ilyenkor kibetűzte az ország, vagy a város nevét, és elképzelte, hogyan élnek ott az emberek. Néha anya vagy apa is beszállt a játékba, de most egyedül volt a szobájában.

A földgömb forgott, surr-surr-surr, Bogi pedig behunyta a szemét, és az ujját készenlétbe helyezte. Amikor megállt, bökött. Afrika egyik pontja volt az. A város neve azonban olyan apró volt, hogy szabad szemmel alig látta.

     Hol is lehet a nagyító, amivel a bogarakat szokta vizsgálni? Felnyitotta a kincsesládáját, de a nagyítót sehol sem lelte. Sebaj! Kezébe akadt a játéktávcsöve, Kukucs. Hátrébb lépett az íróasztalától, és belenézett. Kicsit állítgatta, kicsit tekergette, és amikor végre kiélesedett kép, alig akart hinni a szemének.

     Valaki integetett neki a földgömbről!

     Bogi megdörzsölte a szemét, és újra belepillantott a távcsőbe. Megint látta az integető alakot. Tekert még egyet a fókuszállító keréken. Aztán még egyet, és még egyet. Ekkor a földgömb növekedni és újra forogni kezdett. Bogi vele forgott, míg egyszer csak eltűnt a szoba, eltűnt az íróasztal, ő pedig egy poros földúton találta magát.

     Hétágra sütött a nap, de olyan erősen, hogy el kellett ernyőznie a szemét. Fülledt meleg csapta meg, mintha az uszodába lépett volna be. Az utat pálmák és zöldlombú fák szegélyezték, az ágak között színes madarak tollászkodtak.

     – Afrikában lennék? – csodálkozott, miközben leporolta a szédítő utazás közben bepiszkolódott ruháját. – Vajon hogyan fogok innen hazajutni? Hiszen nincs velem a földgömböm…

     Egy fiúcska méregette az út másik oldaláról egy bambuszrúdra támaszkodva. Bőre mint a tejcsokoládé, szeme meleg, barna.

     – Te integettél nekem? – kérdezte hunyorogva Bogi.

     A fiú bólintott.

     – Mbote! A nevem Amani. A tiéd?

     – Bogi. Kukucs hozott ide – mutatott a nyakában lógó távcsőre.

     – Liloki – suttogta áhítattal Amani. – Varázslat!

     – Hol vagyunk most?

     – Ez itt az otthonom, Mbuji-Mayi – mutatott körbe Amani a kezében tartott rúddal.

     – Azta, ilyen nevet még sosem hallottam! Te itt élsz? Megmutatod, hogyan telik itt egy nap?

Álomhatáron (Márialigeti Anna és Várfalvy Emőke alkotásai)

 

Márialigeti Anna grafikája

Várfalvy Emőke: Álomhatáron

Izzik az ég alja,

halljátok?, pirkadna, 

fű között fénysugár,

foltvarrott szemhatár,

bíborba, narancsba! –

szól a Nap parancsa,

öltözöm, itt vagyok,

álomszőtt illatok,

puha rongybarátok,

mese vár ma rátok,

édeskés ébredés,

játék, nem tévedés,

reggel elképzelem,

ilyen a végtelen.

Szerkesztette: Bertóti Johanna

Puszihegyek (Agócs Írisz, Dávid Ádám és Németh Eszter alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

     Németh Eszter: Puszilexikon

     Mama, mondd, a puszi hányféle?

     Ha most egyet az arcodra nyomok,

     az a csak úgy puszi?

     Van még vigaszpuszi, gyakori fajta.

     Jó éjt, jó reggelt puszik homlokra, arcra.

     Puszi a szádra, apától másképp, 

     puszi a szájra, az hány alfajta?

     Papa, mondd, hányféle puszit adsz?

     Anyának kedvest, nekünk szabadot?

     Kedveset, ragadóst, sörszagút,

     izzadt vizeset sport után,

     bátorságpuszit, nyuszipuszit, 

     mindegyik nagyinak másikat,

     senki nem látja anyu-puszit (pfúúúj!).

     A szemforgatós néniknek cuppanóst,

     levegőbe szállót. A bácsipuszi a tévében

     apa szerint buta politikusok puszija, 

     az állomásokon búcsúpuszikat, 

     kórházakban gyógypuszikat adnak.

     Templomkertben Júdás-puszi, 

     a kistiszi szerint, szerintem meg

     lopott puszik, mert a puszilózók 

     nem is házasok, vagy mással laknak.

     A puszi lehet nagy vagy kicsi.

     Rövid vagy hosszú, esetleg örök.

     Lehet kulcs vagy orvosság (fungola vagy kisi).

     Viharban harapós (koswa), 

     megbocsátásban néha sós,

     kulcslyukon át kuncogós.

     Az oviban kedves, néha tiltott.

     Szerkesztette: Miklya Zsolt

Aki lángot látni akar (Németh Eszter és Takács Viktória alkotásai)

Takács Viktória illusztrációja

 

Németh Eszter: Aki lángot látni akar

Habibi. Pöszkének tulajdonképpen fogalma sem volt arról, mit jelent a szó. Újdonsült kis barátnője mondta, nagyjából bármilyen helyzetben, csak más-más hangsúllyal.
     Habibi bármi lehetett, kérdés, válasz, kijelentés.
     A lehető leglehetetlenebb helyzetekben is alkalmazták, Pöszke is kísérletezett vele, de egy felnőtt se háborodott fel, mint egyébként más szitokszavak használatán.
     A felnőttek közül csak Maryre volt teljesen hatástalan minden kísérlet, ahogy a többi ovis kísérleteinek többsége is. Megrovóan a lányokra nézett, és nem reagált. Pöszkét ez roppantul bosszantotta, nagyon szerette volna tudni, mit csinál Mary, ha kijön a sodrából.
     Kamélia szomorú lett, Honamona mérges, Kobla pedig hangos, mint az óvó nénik általában. De Mary csak a fejét rázta, és elfordult.
     Pöszke új barátnőjének fekete copfjai voltak, és gyöngyöket viselt benne. A bőre is sötét volt, ez különösen tetszett Pöszkének, olyan volt, mint a frissen lakkozott diófa Papus műhelyében. Didi más tekintetben is különbözött az addig ismert gyerekektől, kézzel evett, bátran nemet mondott, ha épp nem volt kedve az aktuális feladathoz. Didi szeretett festeni, tulajdonképpen bármit szeretett, amihez a kezét használhatta és ragacsozhatott, vizezhetett. Pöszke boldogan játszott és sarazott vele. Minden olyan színes és vicces volt, mint a gyöngyök Didi hajában.

Űrhajósok (Lukács-Kis Panka és Radnóti Blanka alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Lukács-Kis Panka: Űrhajósok

     – Te! Pisti, láttad? – szaladt izgatottan Peti a barátjához. Még köszönni is elfelejtett ezen az álmos hétfő reggelen.
     – Nem! Mit? – válaszolt kicsit morcosan Pisti, mert éppen a kedvenc mágneses építőjátékával bíbelődött, ami sehogyan sem akart összeállni az Artemis II. űrhajóvá. Már legalább negyedórája ezen dolgozott, és most a barátja megzavarta.
     – Új gyerekek jöttek az oviba! – hadarta Peti a szokásos lendületével. – Gyere, nézd meg őket!
     – Nem akarom! Építek. Nem érdekelnek az új gyerekek!
     – Ketten vannak! Gyere már Pisti! – noszogatta barátját Peti.
     Pisti tovább folytatta az építést, de ahogy egyre nőtt az építmény, egy törött ormányú elefántra kezdett hasonlítani.
     – Szép elefánt – mondta Peti. Pisti elvörösödött.
     – Nem elefánt, hanem az Artemis II.
     Erre Peti megrántotta a vállát, és otthagyta a barátját.
     Pisti hallotta, amint egyre több gyerek érkezik a csoportba. Messziről megismerte Hajnit magas, vékony hangjáról, Ivánt kicsit akadozó beszédéről, Jojót lassú, mély dörmögéséről. Egyszerre csak fura, pattogó, gurgulázó hangra lett figyelmes. Nem akart odafigyelni rá, de annyira furcsa volt, hogy már csak azt vette észre, hogy az ajtót nézi, amelyben két egymáshoz nagyon hasonló, kerekfejű kisfiú álldogált és egy magas nénivel beszélt.

4. fejezet: Esőcsepp és gyertyaláng

 

Hajdú D. András fotója

Azt mondják, a gyerekek mindenütt ugyanolyanok. Szeretnek bújócskát játszani, pocsolyában tapicskolni, szívesen esznek tortát, lenyűgözik őket a hatalmas munkagépek, és mindegyiküket megnyugtatja egy anyapuszi. No, de mi történne, ha egy magyar óvodában hirtelen felbukkanna két akfrikai kisfiú? És mi lenne akkor, ha egy bűvös távcsőbe pillantva egy magyar kislány hirtelen egy kongói faluban találná magát, és ott kéne eltöltenie egy napot?

Afrikai utazásunk következő fejezetében olyan meséket és verseket gyűjtöttünk össze, amelyek gyerekszemmel mutatják meg a körülöttünk lévő világot, legyen az óvoda, iskola, falu, vagy éppen az erdőszélen egy kiadós, nyári zápor. Nézzetek bele a bűvös távcsőbe ti is, hátha megpillantjátok az Afrikában integető gyerekeket!

A témához tartozó fotókat összegyűjtve itt éritek el: Kukucs fotógaléria

Ajánlott életkor: 3–9 év

Hajdú D. András fotója

Részlet Hardi Richard naplójából:

„Lassan elhagytuk a várost, és elkezdődött a nagy utazás Kabinda felé. Az ég felhős volt, és féltünk, hogy bármikor eleredhet megint az eső. Hatalmas gázlókon keltünk át, a víz időnként ellepte a motorháztetőt, ilyenkor tanácsos volt becsukni az ablakokat, mert még az utastérbe is becsapott. De nem is ezek voltak az igazán nehéz helyek, hanem egyes laza, homokos részek, ahol a kerekek hatalmas mélyedéseket vájtak ki. Ebben kellett lavírozni, lehetőleg nagy lendülettel átevickélni négy kerékmeghajtással, mert ha megállsz, elsüllyedsz. Autóink jók voltak, így 20-30 km/ órás sebességgel haladtunk. Időnként teherautókat előztünk meg, ezek iszonyúan meg vannak rakva áruval és emberekkel. Nehezebb részeknél leszállítják az embereket, és az autó üresen megy át a homokon, így az emberek az út felét gyalog teszik meg. Az út kb. felénél utolértünk egy beragadt autót. Az emberek ásóval, lapáttal igyekeztek kiszabadítani. Próbáltuk kihúzni, de nejlonkötelünk mint a cérna szakadt el. A mögöttünk jövő teherautó sofőrje ekkor ért oda, és mondta, hogy fizessünk neki 100 dollárt, és akkor kihúzza. Mondtuk, hogy nem vagyunk hülyék, és ha tovább akar menni, húzza ki ingyen. Ki is húzta. és utána vidáman búcsút vett tőlünk.”

Imák csendes éjeken (Bódi Kati, Nagy Izabella és Szabó-Szemenyei Eszter alkotásai)

 

Szabó-Szemenyei Eszter grafikája

Nagy Izabella: Imák csendes éjeken

azt álmodtam

Te alkottad az eget

csillagokkal teleszórt fekete szemeket

az égbolt tiszta tükrét

hogy ha lemegy a nagy gömbölyű

vörösség

ne maradjunk árván

Nélküled 

csak szélfútta pálmafák hegye vagyunk

kitéve a zord nappalnak

azt álmodtam

Te alkottál engem

teleszórva sötét fellegekkel

az égbolt letűnt felhőivel

hogy ha becsukom a szemem

feketeség

áradjon miránk

mert az éj Veled igazán teljes

teleszórva csillagokkal

és álmodjuk

hogy Hozzád imádkozunk.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Bódi Kati illusztrációja

A varázsló születésnapja (Arthofer Márk és Halász Bálint alkotásai)

Arthofer Márk illusztrációja

Halász Bálint: A varázsló születésnapja

     – Nagypapa, mesélj Afrikáról!

     – Mit meséljek?

     – Tudod… amikor ott dolgoztál. Mint varázsló!

     – Varázsló?! Dehogy! Oftalmológus voltam. Szemeket gyógyítottam.

     – Oftalmi… micsoda? Az kimondhatatlan és nagyon uncsi! Varázsló voltál. Most meg nyugdíjas varázsló és nagypapa vagy. Gyerünk, mesélj! Afrikáról. Meg a varázslatról!

     – Úgy látom, nincs más választásom.

     – Nincs!

     – Lássuk csak… Meg is van! Élt egyszer Afrikában egy varázsló. Nem olyan, mint én, hanem igazi. Senki sem tudta, honnan jött, és hány éves volt.

     – Ha nem tudták, hány éves, akkor hogy ünnepelték a születésnapját? Az enyém március 8-án van!

     – Képzeld, az övé is pont akkor volt. És ahogy a tiedet, az övét is mindenki megünnepelte. Csakhogy az ő szülei az Ég és a Föld voltak. A gyerekei pedig a növények, az állatok és az emberek.

     – Az jó sok ajándék, nagypapa!

     – Neki az volt az ajándék, hogy együtt látta a családját. Az Ég mosolyogva borult föléjük, a Föld nagyot nyújtózott, hogy a varázsló minden gyereke elférjen rajta. Ott voltak a kicsi és nagy állatok: az elefántok lengették a fülüket, az oroszlánok borzolták a sörényüket, a zebrák játékosan nyargaltak.

     – A zsiráfokat ki ne felejtsd!

     – Hogy is felejteném! A zsiráfok magasra emelték a fejüket, és kecsesen hajlongtak. Ott volt minden állat, minden növény, és persze az emberek is.

     – Jó kis buli lehetett!

     – Az is volt. Egészen addig, amíg el nem kezdtek veszekedni.

Elili világa (Kátai Letti és Fricska Erika alkotásai)

 

Fricska Erika illusztrációja

Kátai Letti: Elili világa

Elili az utóbbi időben mindent elkövet, hogy elkerüljék. Morog, mint a legöregebb drótszőrű koca, mire a falubeli gyerekek elszaladnak tőle. Csak kishúgát, Matekát tűri meg maga mellett, s persze mama knokót, a nagymamájukat. De ők már megtanulták kezelni a lány szeszélyeit.
     Elili nem volt mindig ilyen. Még mondandóját is mindig dalba költöztette. Olyankor közelebb úsztak a felhők, nevetését visszadobták a hegyek, megcsiklandozva az emberek lelkét. Az asszonyok a nagymosások idején erre a ritmusra dörgölték-rázták a rikító ruhákat, virágos ingeket. A városba motorozó suhancok, egymást heccelve dudáltak Szép Elilinek. Aztán minden más lett. Először színtelenek lettek a szoknyák, aztán homályosak a völgyek, s végül feketék a folyók. Legalábbis Elilinek. Lassan elveszítette a látását. Mély sötétbarna szemei vizes kékké halványultak.
     Már csak árnyéka önmagának.  Mondják, a nevek sosem hazudnak, előbb vagy utóbb beteljesítik viselőjük sorsát. A neve „árnyékot” jelent.
     − Emlékszel, amikor…? – kérdené húga, de az árnyéklány hűvösen félbeszakítja:
     − Nem.
     Mateka hallgat pár pislogás erejéig, aztán újra próbálkozik:
     − Látod őket? Melyiküknek van kék arája?
     − Aurája! De most szaladj mama knokóhoz, vigyél neki kannát, mert még tejel a kecske – feleli szárazon a nővére.
     − Nem is látod… már azt se látod! – szúrja oda erre Mateka durcásan. Korábban Elili azt mesélte, hogy látja az emberek és az állatok körül lebegő energiafelhő színét. Akkor még nem volt ennyire vizeskék a szeme, s fakó a világ.
     − Eredj már! – rivall rá a kislányra.
     Később az árnyéklány hallja, hogy testvére pityereg. Ő is sírna, ha tudna ezekkel a rossz szemekkel. Ő hívja így, nem más. Persze tudja, hogy ha törik, ha szakad, most már énekelnie kell, hogy Mateka megnyugodjon.

Kéznyomok (Diana Soto, Gyovai Kati, Maros Krisztina, és Wéber Anikó alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Maros Krisztina grafikája

Diana Soto: Anya, nézd!

Nálunk a fák égig érnek,

virágukon kicsi méhek.

Barna sasok szárnyra kapnak,

kéklő pávák rikongatnak.

Nem is lehet nagyobb lárma,

mint cerkófok társasága.

Ágról ágra szökdécselnek

bivalyokról beszélgetnek.

Nézd, a folyó mindig siet,

kár, hogy nincsenek delfinek.

Krokodilok úsznak csendben,

jaj, nehogy majd megijesszen.

Vigyázz, anya, tüskés az ág,

kiszakítja lila ruhád.

Lépj egy nagyot, gödrös az út,

mindjárt elérjük a falut.

Nézd csak, anya, ott egy béka,

piros-sárga, mégis néma.

Olyan színes, mint a szoknyám,

vigyázz, anya, ne érj hozzá!

Az ott már a falu széle,

odaérünk majd éjfélre.

Gyere anya, add a kezed,

hadd legyek még egyszer szemed.

Szerkesztette: Nagy Izabella

A szivárványhártya harcosai (Dér Adrienn és Miklós Rita alkotásai)

 

Miklós Rita grafikája

Dér Adrienn: A szivárványhártya harcosai

A próbakeret várakozón pihent a kis asztalkán. A világ most sötét volt, de ő ilyenkor is színesnek látta. Ez csak Éjszaka, jóbarát. Nem úgy az, akivel napról napra meggyűlt a bajuk: a rettegett ellenség, a szürke Cataracta. Apróbakeret szerint csupán egy felfuvalkodott hólyag, aki túlságosan el volt telve magától. Megtámadott fiatalt, öreget, középkorút, nem válogatott. És szemre ment, a szemtelenje! Egész pontosan, a szembogárra.
     A szembogár az emberek szemében él, és a szentjánosbogárhoz hasonlatos, csak ő nem adja a fényt, hanem befogadja, azután pedig szétválogatja belőle a színeket, ettől látjuk olyan színesnek a világot. Cataracta eltökélte, hogy annyi szembogarat támad meg, ahányat csak tud. Az ő szemét ugyanis bántotta a fény, utálta a színeket. A formákat meg ormótlan pacákká mosta. Mi tagadás, szeretett mosni, csak épp tehetsége nem volt hozzá.
     Az emberek küzdöttek ellene, hiszen ki szeretne egyfolytában sötétben lenni? Szedtek D-vitamint, mert az a Napból jön. Ettek répát, mert azt szereti a szembogár. Ám akármivel próbálkoztak, nem használt. Végül rájöttek, hogy egyedül nem győzhetnek. Szinte már teljesen feladták, és beletörődtek abba, hogy hamarosan eltűnik előlük a világ szépsége, amikor hallottak az egyetlenről, akitől Cataracta retteg: a Doktorról! Nyakukba vették hát a világot, a gyereket… na jó, az öreget nem, csak ha nagyon muszáj volt. Őt inkább felrakták a bicikli csomagtartójára, úgy kerekeztek el vele a hőshöz, a szivárványhártya harcosához, vagyis a szemorvoshoz, akinek hű segítőtársa a próbakeret, de mindenki csak úgy emlegette: a SzuperSzemüveg. Aki meg nem bírt ellátogatni hozzá, azt a Doktor maga kereste fel.
     A SzuperSzemüveg büszkén idézte fel legutóbbi dicsőséges győzelmüket.

Manu és a fehér varázsló (Bank Eszter Katalin és Trombitás Réka alkotásai)

 

Trombitás Réka grafikája

Bank Eszter Katalin: A fehér varázsló

     Emmanuel nem emlékezett arra, amikor még élesek voltak a fények és a körvonalak. Még a családtagjai arcát sem bírta felidézni. Amióta csak az eszét tudta, jobb szemével sárgás-szürkés színű homályban látta a világot, a ballal pedig gyengén.

     Néztél már keresztül piszkos üvegen, vagy párás buszablakon? Akkor el tudod képzelni, hogyan láthatott Emmanuel. És úgy tűnt, hogy ez már nem is fog megváltozni.

Egy nap azonban érdekes dolog történt. Az a hír járta, hogy egy fehér varázsló érkezett a környékre, ahol ő és a családja élt.

     Emmanuel, akit a szülei egyszerűen csak Manunak becéztek, addig még sosem ismert ndokit, csak nganga mamát. Ha valaki megbetegedett a faluban, mindig őhozzá fordultak segítségért. Nganga mama először meghallgatta, mi a panasz, azután gyógyteát, kenőcsöt, vagy pakolást készített. Imát mondott, ha arra volt szükség, és néha még amulettet is adott. A kisfiúnak is volt egy ilyen amulettje, egy nyakba akasztható bőrzacskó gyógyfüvekkel.

     Amikor először vitték el nganga mamához, hogy gyógyítsa meg a látását, az anyó lemosta a szemét, majd borogatást rakott rá. Füstölőt hozott, megtisztította vele Manut, aztán hazaküldte. Néhány nap múlva újra fogadta, de amikor megvizsgálta, csak csóválta a fejét és hümmögött.

     – Szürkehályog. Láttam már ilyet.

Varázslat (Lukács-Kis Panka és Vajda Melinda alkotásai)

Vajda Melinda illusztrációja

 

Lukács-Kis Panka: Varázslat

Ling-a-la

ang-i-li

ing-a-la

lang-i-li

in-ga-la

angi-li

linga-la

inga-la

angi-ling

ang-ili

lingi-lang

langa-ling

lingalang

Szép mély hang zengte a szavakat. Öregnek és ismeretlennek tűnt, nem törzsbeli hangja volt.
      – Hallod a varázsigét? – kérdezte Zola mama. – A varázslódoktor meg fog gyógyítani, Sanza. Kis idő és látni is fogsz mindent, nem csak hallani.
     A hang egyre közelebb jött, a varázsigének hangzó mormogás a fülemből a fejembe, onnan a szívembe kúszott.

A legszebb bábu (András Adél és Erdősi Zsófia alkotásai)

Erdősi Zsófia illusztrációja

András Adél: A legszebb bábu

Nagypapa fabábut faragott Ashának. A kislány mindenhová magával vitte, alig engedte ki a kezéből. Most is csak addig tette le, amíg a fejére tekerte a lambát. Amíg a hosszú kendőt eligazította, hogy jól álljon rajta a korsó, Imani, Asha húga felkapta a bábut, és elfutott vele.
     – Olyan zoba vagy! – kiáltott rá dühösen Asha.
     – Te vagy a buta! Én találtam, az enyém. Vedd el, ha tudod!
     Asha a falak mentén tapogatózva a húga után lépegetett.
     – Megmondalak anyának!
     – Rajta, kit érdekel! – kacagott Imani.
     Asha a hang irányába indult, de mire utolérte volna testvérét, Imani elszaladt.
     – Elég a játékból, igyekezzetek vízért! – szólt rájuk anya, aki egy kis agyagedényben rizst főzött a kunyhó előtt.
     Imani visszaadta a bábut, aztán megfogta nővére kezét. Így vezette ki őt a faluból, a sűrű esőerdőn át a folyó felé. Mezítelen lábuk besüllyedt az agyagba a hepehupás úton. Az erdőben Imani félrehajtotta a széles levelű elefántfüveket nővére elől, miközben irányította őt:
     – Vigyázz, jobbra egy gödör; húzd be a fejed, itt sok az inda.
     Hosszú gyaloglás után hangosan zúgó folyóhoz érkeztek. A parton sokan voltak: vizet mertek, ruhát mostak, a gyerekek sikongva fürödtek a nagy melegben. Asha és Imani megtöltötték a korsókat, és már indultak is haza.
     – A babám! – kiáltott fel Asha, amikor rájött, hogy a bábut a parton felejtette.

Váróterem a fa alatt (Kiss Dorina és Varsányi Orsi alkotásai)

 

Varsányi Orsi illusztrációja

Kiss Dorina: Váróterem a fa alatt

Szomszéd tyúk a táskámon
Üldögéljen, nem bánom!
Ráérősen kukucskál,
Kávémban kecske turkál.
Ezerfelé figyelek,
Hogy lássalak titeket!
Álldogáltok fák között,
Lyukat metszek, kötözök.
Olyan gyors a mozdulat,
Győz a fény, a sor halad. 

(Richárd doktor)

A falunk nem arról híres, hogy itt van a világ közepe, hanem arról, hogy nálunk még a fák is úgy nőnek, hogy útban legyenek. Nem egyszerű megtalálni minket: kevesen akarnak ide jönni, és még kevesebben teszik meg. De egy nap megjelent egy férfi.
     Volt nála egy fehér doboz, körülbelül akkora, mint egy átlagos méretű aktatáska, csak vaskosabb. A közepén egy hatalmas vörös kereszt terpeszkedett, ami úgy ragyogott már messziről, mint neonreklám a sivatag közepén. A falu bölcse, aki már csak annyit látott, hogy a látogatónál van valami fehér, és az valószínűleg nem egy albínó oroszlán, azt mondta:
     – Ez egy fontos ember! Érzem. Lehet, hogy a csokoládégyártól jött, és karácsonyi szállítmányt hozott.

3. fejezet: Szemvarázsló

Hajdú D. András fotója

 

Történt egyszer Afrikában, egészen pontosan Kongóban, ahol az esőerdőket ezer folyó tagolja, a hegyek felé pedig a szavanna füve hullámzik, hogy egy távoli vidékről furcsa ember érkezett látogatóba. Más volt, mint az itteni emberek, bőre sápadt, mintha soha nem érte volna nap, és olyan nyelven beszélt, amelyről senki sem hallott, és amelyet senki sem értett. De ennél sokkal különlegesebb tulajdonsága is volt az idegennek: képes volt meggyógyítani az emberek szemét akkor is, ha elveszítették a látásukat. Hamarosan híre ment a nagy, fehér gyógyítónak, és messzi földről érkeztek a szembeteg emberek, hogy újra átélhessék a látás csodáját. Volt, aki napokat zötykölődött úttalan utakon az autójával, de a szegényebbek gyalog jöttek, és kerékpáron tolták, aki nem látott. A gyógyító pedig mindenkit megvizsgált, és akit csak tudott, meggyógyított.

A következő hetekben Dr. Hardi Richard kongói missziójáról olvashattok, hol egészen valóságos, hol mesés formában.

A témához tartozó fotókat összegyűjtve itt éritek el: Kukucs fotógaléria

Ajánlott életkor: 7-9 év

Részlet Hardi Richard naplójából:

„Közben berendezkedtem az egyik szobába, és elkezdődött a rendelés. A betegek háromnegyed része szemüvegproblémával jött. Hát igen, itt láttam csak igazán, milyen nagy szükségük van a falvakban az embereknek szemüvegre. Általában azt mondogatják: nem tudom a Bibliát olvasni! Hej, ti, akik szemüvegeket gyűjtögettetek otthon, tudjátok meg, nagy hasznát veszem most ezeknek!”

„Folytatom a rendelést:
– Doktor, venne egy élő majmot?
– Doktor, 0 méterre jól látok, de távolabb már nem.
– Doktor, 2 dekaméternél tovább nem tudok jól ellátni.
– Doktor, közelre jól látok, de 50 km távolságra már nem igen!
– Hány éves? – kérdezem.
– 1958 óta, éppen hogy kb 30 éves – válaszolja.”

Afrikai hírmondó 1.

Hosszú utat tetük meg Afrikában, sok csuda dolgot láttunk, de most le kell ülni egy szusszanásnyi időre, pihentetni lábat és szemet. Amíg egy majomkenyérfa árnyékában időzünk, kukucskáljunk be a kulisszák mögé! A lombkorona árnyékában a Kukucs! program szervezőivel: Bódi Katival, Horváth-Dobó Dorottyával, Kovács Réka Barbarával és Majoros Nórával Lipka Bori beszélget.

Lipka Bori: 
„Az afrikai kontinensre sajnos még nem jutottam el – bár, amilyen rosszul bírom a meleget, ez talán nem olyan nagy baj. Viszont az afrikai országok történelme, kultúrája, irodalma már régóta érdekel, a Moly.hu-n tíz éven keresztül vittem az afrikai irodalom megismerését célzó kihívásokat. Így nagyon hálás vagyok, amiért, ha csak közvetetten is, de kapcsolatba kerülhettem ezzel a varázslatos projekttel!”

Lipka Bori: Honnan indult a Kukucs! projekt? Kinek az ötlete volt? Hogy kerültetek kapcsolatba a misszióval, illetve Hajdú D. András fotóival?

Majoros Nóra: Andrással 2016 óta ismerjük egymást, Pannonhalmán dolgoztunk együtt egy fotókiállításon – én szervezőként, ő alkotóként. Ott ismertem meg a Cataracta fotósorozatot és Hardi Richard misszióját. András ötlete volt, hogy a témát valahogy be kéne mutatni gyerekeknek is, és mi kapva kaptunk a lehetőségen, hiszen az Író Cimborák alkotóközösség pont az ilyen kihívásokat szereti.

Lipka Bori: Mi volt a projekt, a közös alkotás menete?

Horváth-Dobó Dorottya: Az alkotásokat András fotói inspirálták, ezért az induláshoz kaptunk tőle egy rendkívül gazdag fotósorozatot a misszióról. Az írók és az illusztrátorok ezekből a fotókból választottak egyet, vagy akár többet is, amelyeket továbbgondolva megkezdték a munkát. A kész szövegekhez ezt követően illusztrációk, a grafikákhoz pedig szövegek készültek, így komplett alkotásláncok jöttek létre. Emellett a közös munka része az is, hogy egymás szövegeit elolvassuk és szerkesztjük, mert arra törekszünk, hogy az itt születő mesék és versek valóban irodalmi minőséget képviseljenek.

Ki a nagyobb varázsló? (Dénes Borbála, Majoros Nóra, Orosz Annabella és Váradi Emma alkotásai)

 

Váradi Emma fotogramja
Hajdú D. András fotóinak felhasználásával

Dénes Borbála fotogramja
Hajdú D. András fotóinak felhasználásával

Majoros Nóra: Ki a nagyobb varázsló?

Kongó szívében, az erdős szavannán, egy ősöreg baobab fa lombjában élt Afrika legnagyobb varázslója, Monzoto. Külsőre nem különbözött a többi embertől: bőre fekete volt, mint az éjszaka, szeme ragyogott, mint a reggel, haja és szakálla pedig csigákba göndörödött. Senki sem tudta, hány éves, hol fiatalnak látszott, hol öregnek, ahogy éppen kedve tartotta. Ha akart, szélvihart idézett, vizet fakasztott, és a tenyerében a legkeményebb követ is porrá morzsolta. A legfőbb varázslata mégis az volt, hogy bármilyen állat alakjában meg tudott jelenni. Így aztán az állatok éppúgy tisztelték és féltek tőle, mint az emberek. 

     Egy reggel, amikor Monzoto a kelő nappal együtt felébredt, meglátta a fa alatt gyülekező állatokat. Gyakran felkeresték, ha betegek voltak vagy igazságtalanság érte őket, de ennyien még sosem gyülekeztek egyszerre. Itt valami nagy dolognak kellett történnie! – gondolta a varázsló, felvette színes tollakból és falevelekből készült, ünnepi köntösét, majd egy ugrással a fa tövénél termett.

Látó szemek (Nagy Izabella, Petrovits Olga Zsuzsanna és Újlaki-Nagy Júlia alkotásai)

 

Petrovits Olga Zsuzsanna
illusztrációja

Újlaki-Nagy Júlia: Mesélsz Afrikásat?

Amíg anya friss ágyneműt húzott, Marci bepakolt a hátizsákjába. Gondosan végignézte a másnapi órarendet, és sorban betette a füzeteket, könyveket, a zsiráfos tolltartót és a szemüvegét. Miután anya elolvasta az esti mesét, megszámolták a paplanon legelésző zebrákat és antilopokat. Marci már jó laposakat pislogott, amikor apa is belépett egy jóéjtpuszira.
     – Apa, mesélsz egyet te is? – kérlelte Marci, és már egyáltalán nem volt álmos.
     – Jó, de csak egy rövidet! Milyen mesét szeretnél?
     – Afrikásat!
     – De szinte mindegyiket ismered már! No, legyen ez, talán még nem hallottad.
     Amint tudod, amikor nagyon fiatal voltam, önkénteseket kerestek, és valami csoda folytán engem is beválogattak abba a csapatba, amelyik elrepülhetett Afrikába, pontosabban Kongóba. Még ma is ott dolgozik egy magyar szemorvos, akivel akkor én is megismerkedtem.
     Egy nap egy különleges kisfiúval találkoztam, akinek Maitho volt a neve. A többiektől eltérően Maithónak fehér volt a bőre, szőke a haja és barnás-vöröses a szeme. Egy ritka, veleszületett betegség ez, amit albinizmusnak neveznek. Emiatt Maitho szeme már születése óta gyenge volt. Leginkább az erős napfény zavarta, de a gyors mozgást se tudta követni. Hát nem csoda, hogy a kisfiú naphosszat üldögélt a kunyhójukban, és nagyon egyedül érezte magát.

Az ügyetlen fiú (Dobó Dorottya és Török Szilvia alkotásai)

 

Török Szilvia illusztrációja

Dobó Dorottya: Az ügyetlen fiú

Makasi ki nem állhatta, hogy mindenki azt feltételezte róla, csak mert majom, szereti a banánt. A puha, nyálkás belsejű, gyomorfájdító banánt. Ő, a Kokamba dinasztia sarja, akinek ősei évezredeken át uralták a környék állatvilágát hegycsúcstól hegycsúcsig, át tavakon, folyókon, esőerdőkön és mocsárvidékeken. Jobban szerette a földimogyorót és a diót, amelyek maguk is keménységet és erőt sugároztak, és Makasinak meggyőződése volt, hogy ez azokra is igaz, akik fogyasztják őket.
     – Méghogy Kokamba dinasztia – rikkantotta a turákó, és nevetés közben majdnem lefordult a faágról. A dzsungel állatai hahotázásban törtek ki, és Makasi szégyenkezve foglalt helyet a hátsó sor legszélén, hogy onnan hallgassa a dzsungelben élő zsákmányállatok gyűlését.
     Az okapi ünnepélyesen megnyitotta a tanácsot, és sorra beszélték át a közösség legfontosabb ügyeit: tisztázták, ki melyik területen gyűjthet élelmet és beosztást készítettek, mikor kik őrjáratoznak, hogy figyelmeztessék a többieket a veszélyekre. Makasi épp egy hatalmas ásítás közepén járt, amikor a saját neve ütötte meg a fülét.
     – Makasit kell odaküldeni – rikkantotta a papagáj. – Ő elég kicsi ahhoz, hogy be tudjon épülni, és elég jelentéktelen ahhoz, hogy ne hiányozzon, amíg nincs velünk.

Dal három hangra (Bertóti Johanna és Bódi Kati alkotásai)

 

Bódi Kati grafikája

Bertóti Johanna: Dal három hangra

*

Gazdám, hallgasd

mekegésem!

Te, ki farkast

űzöl értem.

Adok tejet,

hű cimbora,

s futok veled 

akárhova.

**

Anyám, tőled 

kaptam napom.

Tüze győzhet.

Kövesd dalom!

Mert ahova

téged viszlek,

ott a csoda,

s égnek színek.

***

Szemem fénye,

drága kincsem!

Évről-évre

szürkébb minden.

Dúdolj utat,

arra megyek,

Vagyok nyugat.

Legyél kelet!

Szerkesztette: Nagy Izabella

Hajdú D. András fotói

Mind a leopárdok (Csányi Szilvia, Kasznár Anna, Németh Tibor és Miklya Zsolt alkotásai)

 

Németh Tibor illusztrációja

Csányi Szilvia: Mahari és a leopárd

Mahari egyszerűen nem tudott betelni új szemüvegével. Hardi doktor bácsi előre megmondta, hogy tökéletesen lát majd vele és teljesen másmilyennek fog tűnni minden, amit ismer, de nem hitte el neki. Később, amikor már pár napja viselte a szemüveget és kitágult a világ, egész nap úton volt, mert látni akarta kedvenc helyeit, ezúttal úgy igazán. Először a fák leveleire csodálkozott rá, aztán az azokon élő rengeteg apró bogárra. Mahari azelőtt nem volt túl jó vadász, íjával szívesebben célzott nagyobb állatokra, de sosem sikerült eltalálnia őket. Ezért már alig várta, hogy kipróbálhassa, ügyesebb lett-e a szemüvegtől.

     Óvatosan lopódzott az erdőben, aztán csendben, türelmesen várt, hátha felbukkan valami, amit zsákmányul ejthet. Hosszú órák teltek el így, mire a levelek furcsa susogására lett figyelmes. Nem hitt a szemének: egy leopárd sétált kecsesen egy kidőlt fa törzsén. Lassan célba vette a nagymacskát, izgalmában rálépett egy ágra, ami megreccsent, a leopárd pedig azonnal észrevette a kisfiút. Mivel a nyíl hegye továbbra is fenyegetőn meredt felé, kérlelőn nézett Maharira:

     – Ne bánts, kérlek! Ha életben hagysz, teljesítem három kívánságod.

     Mahari elgondolkodott. Olyanról hallott már, hogy egy aranyhal teljesítette a horgász kívánságait, de leopárdról még soha nem hallott ilyen történetet. Mivel különösen jó kedve volt a szemüveg miatt, úgy döntött, hogy elfogadja az ajánlatot.