 |
| (c) Klesitz Piroska |
Úgy szeretnék írni rólad mindig,
mintha ismerne a világ apraja,
s én csak megemlíteném neved.
Szinte semmi más nem aggasztana.
Játszol. És nagy szemeiddel nézel,
sűrű szempillád rezzenéstelen,
lábad vége szép patába bújik,
koppan ütemre a macskaköveken.
Füled felém tekeredve figyel,
suttogok szerelmes butaságokat.
Hogy ha elindulnánk délnek még ma,
az volna ennél mulatságosabb!
Orfeusz. Neved mesébe illő,
persze én össze-vissza becézem,
nyakadba bújva, mintha értenéd
tekintetem, érintésem, beszédem.
Nem volt még pejló ily csoda. Ha volt is,
nem emlékeztet semmire alakod.
Sudár-hosszú lépteidben ringva
jelent adsz, nem múló pillanatot.
Nem vagy enyém. És én se a tied.
Egy legelésző ló a domboldalon.
Ácsorgok a kerítés túlvégén,
széppé teszed minden gondolatom.
 |
| (c) Klesitz Piroska |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése