Ami a szíveden…
Egyszer az egyik
barátom megharagudott rám, és azt mondta: „Fogj egy poharat, dobd el! Mit
tapasztalsz? Nyilván azt, hogy eltört, ami már nem ugyanaz, mint volt.”
Én ebbe nem
nyugodtam bele. Aztán bevillant. Ez a kis történet, amit mondott, nem volt
kötött, ezért folytattam. Leírtam, hogy én igenis megfognám a törött pohár
darabkáit, és összeragasztanám. Addig próbálkoznék, amíg nem sikerül. Aztán
vigyáznék már az én ’kakaós’ poharamra. Persze nem hagynám, hogy újra leessen.
Sőt nem is dobnám el. Hiszen ami egyszer jó volt, az megint lehetne nagyon jó.
Nyilván nem lesz már 100%-os, de én mindent megtennék azért a pohárért, mint a
barátságért.
Balla Zsófia 7.b
 |
| Balla Zsófia (7.b) illusztrációja |
Széchey Rita
Kintsugi
Iszonyú sokat gondolkodtam ezen a törött pohár dolgon,
annyit, hogy végül már Südi, a tesóm is azt mondta, hogy jaj, ne foglalkozzak
vele annyit. Hát én nem is foglalkoztam vele, de a fejem igen. Azt hiszem
azért, mert nekem az a barátság nagyon fontos.
Eszembe jutott, hogy anya mindig kidobja a repedt
poharat, azt mondja, hogy veszélyes, mert ha legközelebb iszik belőle valaki,
magától széttörik. Akkor nagyon szomorú lettem, mert arra gondoltam, lehet,
hogy ez azt jelenti, hogy a mi barátságunk is végleg széttörik, ha még egyszer
találkozunk? Milyen jó lenne, ha lenne valami, ami összeragasztaná, vagy
visszacsinálná az egészet, mintha nem is történt volna semmi, úgy, mint a
rajzfilmekben!
Arra gondoltam, milyen borzasztó, hogy az igazi
életben nincs olyan varázslat, ami teljesen helyrehozza azt a repedést.
Aztán rájöttem, hogy van. Egy olyan kiránduláson
jöttem rá, amire el se mentünk.
Egyik vasárnap apa kitalálta, hogy menjünk el a
Pilisbe, megnézni, hogy milyen az egri várrom, mert száz éve készült ott egy
film. Vagy ötven. Mindegy, valamikor borzasztó régen. Aztán esett az eső, és
nem tudtunk elmenni, és akkor azt mondták, hogy menjünk múzeumba, az is olyan,
hogy sétálunk, és szép dolgokat látunk. Hát szerintem egyáltalán nem olyan,
mint az erdőben, és azt gondoltam, hogy elolvasom legalább az üzijeimet, míg ők
az ősöreg edényeket nézik, amiben fogalmam sincs, mi a jó. De aztán mégis
odafigyeltem, mert elolvastam az egyik tablón, hogy van egy módszer, a
kintsugi, és rájöttem, hogy a japánok milyen jó fejek. Ők ugyanis nagyon
szeretik a porcelánjaikat, és azt csinálják, hogy arannyal foltozzák meg ott,
ahol elrepedt. Ezt egy szolgáló találta ki a shogunjának sok száz évvel
ezelőtt. Ettől olyan lesz a tál vagy a pohár, mondjuk, mintha arany faágak
lennének rajta, szóval, mintha direkt díszes lenne. És így náluk a javított
edény sokkal értékesebb, mint az új.
Akkor rájöttem, hogy ez a megoldás! Így kell
összeragasztani a barátságot is.
Aztán eszembe jutott, hogy az viszont baj, hogy olyan
arany nincs, ami erre jó lenne. És akkor eszembe jutott egy történet is, amit a
cserkésztáborban hallottam, és rájöttem, hogy van ilyen! És ez nem más, mint a
megbocsátás. És akkor az egész pont úgy működik, mint a japánok porcelánjai.
Mert ha van egy igaz barátság, és abban az egyik csinál valami hülyeséget, és
aztán bocsánatot kér, és a másik meg azt mondja, hogy oké, rendben, nem
haragszom, akkor az a barátság már sokkal értékesebb, mint volt, mert már
kibírt egy hülyeséget, nem igaz?
Szóval lehet, hogy igaza van a barátomnak, hogy a
törött barátság már soha nem lesz ugyanolyan, mint volt, én viszont már tudom,
hogy egy igazi kibékülés után még szebb és értékesebb lesz. Mint a japán
porcelánok.
Holnap odaadom neki azt a képeslapot, amit a múzeumban
vettem, és elmondom, hogy mire jó a kintsugi. Remélem, megérti…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése