Ami a szívemen…
Tökéletes döntés nem
létezik. De ezt persze én nem tudhatom. Sohasem tudtam. Csak azt tudom, hogy az
egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy reménykedünk, hogy nem bánjuk meg a
döntéseink következményeit. Döntés következmények nélkül pedig nem létezik.
Vándor
 |
| Szekeres Zsófia (8.b) illusztrációja |
Mészöly Ágnes
A teszt
Itt vannak az ablak
alatt. Megint. Minden este idejönnek, a vasútállomás felől, pontosan
háromnegyed hétkor. A feles vonattal érkeznek, leszállnak, átvágnak az állomás
előtti parkon, közben arról beszélgetnek, hogy ma megteszem-e. Kinézek-e az
ablakon, minthacsak véletlenül meghallottam volna, hogy a barátaim éppen arra
járnak. Kiugrok-e, ahogy éveken át tettem, csak úgy az ablakon, nem vacakolva
elkéredzkedéssel, ajtókkal, konvenciókkal.
Pedig ők is tudják, hogy a másfél méter másfél fényévnél is több
lett néhány hónap alatt.
Ahol a kitaposott ösvény eléri a főutat, átvágnak a négy sávon,
pedig csak száz métert kellene menniük a zebráig. De akkor nem tudnának elmenni
a házunk előtt. Inkább kockáztatják, hogy elüti őket valami hülye kamion, csak
azért, hogy nyugtom se legyen. Hogy egy nap se legyen, amikor nem hallom a
hangjukat, a lányok ostoba vihogását vagy az öngyújtó csattanását, amikor pont
az ablakom alatt állnak meg rágyújtani. Az üvegen és a behúzott sötétítőn
keresztül is érzem az olcsó dohányszagot, hiába lettek fővárosi diákok,
ugyanolyan csóringerek maradtak, mint amilyenek tavaly voltak.
Tavaly ilyenkor még én is velük lófráltam a parkban. Együtt
figyeltük az embereket, akik esténként visszatértek ebbe a porfészeknek is
koszos kisvárosba, amit a szülőföldünknek hívunk. Együtt tervezgettük, hogy
jövőre kiszabadulunk innen. Csak ő volt mindig feltűnően csendes. Hetekig
tartott, amíg kiszedtem belőle a titkát. Hogy ő nem mehet. Őt nem engedik. Neki
itt kell maradnia, nem hagyhatja egyedül a beteg anyját meg a nagyanyját.
Talán ezek a hetek voltak a legjobbak. Megértettem, milyen az,
amikor valaki rád bízza a legnagyobb titkait. Amikor először résnyire nyitja az
ajtót, aztán teljesen beenged az életébe.
Már akkor tudtam, hogy nem mehetek el. Nem hagyhatom itt a legjobb
barátomat. Senkivel nem osztottam meg a döntésemet, mert pontosan tudtam, hogy
senki nem támogatna benne, még ő sem.
Jól tudtam, mit kell elrontanom a teszteken, hogy esélyem se
legyen a fővárosba menni.
A tavasz és a nyár csodálatos volt. A többiek már az új életükre
készültek, tervezgettek, álmodoztak. Mi ketten kikoptunk mellőlük, egy idő után
más utakon jutottunk el ugyanonnan ugyanoda. Nem haragudtunk rájuk, egyszerűen
csak áthidalhatatlanná vált közöttünk a szakadék. Ha összefutottunk, úgy
tettünk, mintha még mindig összetartoznánk, de ahogy közeledett a szeptember,
úgy vált egyre nyilvánvalóbbá az ők és a mi különbsége.
Aztán egy augusztusi délelőttön valami történt. Ő sokkal vidámabb
és csillogóbb volt, mint addig bármikor. Kézen fogott, és addig rohant velem,
míg el nem fogyott belőlünk a levegő. És akkor elmondta, hogy mégis elmehet.
Hogy megváltozott minden. Hogy nem kell itt maradnia, hogy kapott egy utolsó-utáni
esélyt.
Csak azt sajnálja, hogy én nem mehetek vele.
Most is hallom a hangját. Megtorpan, pont az ablakom alatt, és
tüzet kér. Úgy tesz, minthacsak véletlenül. Minthacsak véletlenül épp ott.
Hangosan mond valamit, de nem időznek túl sokat egyhelyben. Csak egy pillanatot
adnak, hogy kinyissam az ablakot, és mondjak valami lényegtelen ostobaságot.
Aztán elindulnak. Ő talán sajnálja, hogy ma sem tettem meg, de nem
várhat sokáig. Indulnak tovább, együtt. Az ők és az én között nagyobb az űr,
mint két elképesztő sebességgel robogó, idegen galaxis között. És sokkal
hidegebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése