Szemetesbunker. Kétszemélyes.
Általában félig tele. Belül sosem próbálta, ferde tetején viszont ketten elférnek kényelmesen. Felmászni könnyű, fiúnak főleg. Lánynak is, ha olyan. Hanna olyan. Ha akarja.
Máskor meg csak kelleti magát, nyafog, mint a lányok, általában.
A szomszédban is van egy bunker. Ikerlakás, ikerszemetes. De ott nincs gyerek. Így az csak egy szeméttároló.
Hogy az övék miért bunker? Kicsi volt még, egyszer elaludt csak úgy, a nagyszobában, a fotelben. Azonnal mélyre süllyedt, az álom közepébe. Bombázók jöttek.
Kötelékben. Találatot kapott a ház, és lángolt, égett körülöttük minden. De nem a saját lakásukban voltak, hanem a szomszédban. Az ikerben. Abban a szobában, ahova sohasem tette be a lábát.
Húsvétkor átmentek locsolkodni apával, Jerfiné akkor is csak a konyhában ültette le
őket. Tükörlakás, tükörkonyha. Mint az övék, csak minden fordítva. Másik irányból nyílik,
másik irányból látszik a két udvart elválasztó kerítés mellett álló diófa is. Távolibbnak tűnik,
csak egy diófa a drótkerítés mögött. Más onnan minden. Nem tudja megmondani, miért. De a
szobába még bekukkantani sem tudott. Le volt sötételve az ajtó.
Álmában mégis pontosan látott mindent. Ahogy lángra kapnak a bútorok, a
perzsaszőnyeg mintái. Ott van anya és apa, Hanna meg ő, nagyapa is velük van, és csak az
udvar felé tudnak menekülni, aminek a közepén ott egy betontető, alatta bunker. Oda
húzódnak mind, közben vadászrepülőkről lőnek. És ők lapulnak lenn, a sötétben.
Sokáig tartott az álom. Aztán felébredt vagy felébresztették, mindegy. Sokáig nem is
tudott felébredni igazán. Mindig összerezzent, és félve húzódott apához, ha a magasból
repülőzúgást hallott. A fehér felhőcsíkot is, amit a repülők hagytak maguk után, úgy bámulta
mindig, mint akit megigéztek.
Szóval, bunker. Mi lenne más.
Hogy is lehetne egy szeméttárolón játszani? Lakni, vagy csak lógni rajta? Vetődni át a
túloldalra, a partizánok vagy a csejenek közé?
Egy szeméttárolóról nem lehet. Bunkerről, leshelyről igen. Még ha magasabb is a föld
szintjénél, de ág takarja, majdnem súrolja. Egy álcázott bunker ilyen. Na és ferde tetejű, amin
feküdni, ülni egyaránt lehet. Hason kémlelni a Kanyon felé, a sziú törzsek mozgolódnak-e.
Néha egy füstjel elég: Máskor a meredek széléig kell kúszni, hogy életjelet fogjon az őrszem.
Ilyen ez. Nem egy Sziget, de ez van. Kanyon. Itt, a száraz tartományban, ez jutott. De
a mélyén ott a forrás. És a diófa él. Susog, mint a nádas. Zuhog, mint a vízesés. Tombol, mint
a hullámhegyek. Ha jobb felől ülsz, tiéd a ménes is. Ha bal felől, a vigvamokra látsz, és érzed
a füstszagot, bármit is vegyít vele a szél.
A szél. Bárhonnan fúj, ismerős. Ha a vigvamok felől, élettel teli. Kiáltásokkal,
gyerekricsajjal, nevetéssel. Tukácsolással, a gyöngyösök miatt. Gyöngyösök élnek a
vigvamok körül. Ha Jerfiné felől fúj, akkor hideg. Északi áramlásokkal halászhajó érkezik,
heringet hoz meg makrélát, és már a hajón bekonzerveli. Kemény, konzerv szél az északi.
Csak a déli zavart. Nem tudja, mit akar.
Szeret vagy nem szeret. Nem tudja eldönteni.
Ilyen ez. A szerelem. Ha bekonzervelik. Nem tudod jól kibontani. És ott marad a
doboz, ami mehet a szemétbe. Jerfinénél annyi a konzervdoboz, hogy mindjárt betelik. A
szemetes.
Náluk csak a ház telik. A családdoboz. Sohasem tudni, mi lesz. Veszekedés vagy
sóhajtozás, vagy csak takarítás, megint.
Már vártalak. Nem gondoltam, hogy ilyen soká jössz. Nem a várakozás rossz. Egy
őrszem ne panaszkodjon, figyeljen. Hanem az izgalom. Nem tudok neki parancsolni, mindig
magával ragad. De most már itt vagy. És figyelsz.
A vigvamok felől fehér füst száll fel, indulunk. Vár a Kanyon. Megmutatom a keleti
lejárót, onnan szépen leereszkedünk a forrás felé. A csipkebozótnál kétfelé válunk, és
bekerítjük őket. A bodzák közt fedezékben lehet haladni. Fegyvert nem használunk. Csak
fülelünk.
Éjfélkor szállnak le a víztükörre. Csak a szárnycsapásokat hallod.
Egy órát fürödnek. Aztán repülnek tovább.
Magunkkal visszük a hangot. Tartós, nem kell konzerválni.
Aztán újra jövünk. Ha te is akarod, Csutak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése