Ami a szívemen…
A nevem Lili, és van egy tesóm. Mindig bajom volt vele,
mert elvette a legjobb barátomat. Mindig, mikor megyünk a suliba, a volt
barátommal, a tesóm barátjával és a tesómmal megyek. A volt barátom mindig vett
valamit, és velem nem is foglalkozott, meg se kínált, és sose tartott be
semmit. Ők együtt mind piszkálnak, hogy milyen ducdagi vagyok. Meg hogy olyan
kolond vagyok. Az is fáj nekik, ha megkérdezem, hogy hánykor megyünk haza, és
elkezdenek nyavalyogni, hogy úr isten, ott mondták el előtted, te annyira fúúú…
mindegy. És ha ő csinál valamit, vagy kap, akkor azt mondja, „így jártál”, ami
úgy felidegesít, és sose mondja azt, hogy légy szíves. A barátaimat is bántja
az egész banda. Ha én csinálok kakaót, akkor mindig valami baja van vele, de
bezzeg én 5 másodperc alatt (de tényleg, komolyan) felszippantom. És mindenre
azt mondja, úr isten! És mindig kér tőlem valamit, mert emeletes ágyunk van, és
én vagyok lent.
Lili
 |
| Fodor Zita (5.b) illusztrációja |
 |
| Fodor Lili (5.b) illusztrációja |
Ami a szívemen…
Miért
kell állandóan mindent megosztanom a testvéremmel? Mindig jön utánam, soha nem
hagy békén, aztán órán meg csak csodálkozik, ha nem tud valamit, és azt mondja,
hogy ez is az én hibám. Ha megyek a barátnőmhöz, ő is jön utánam, mindig csak
követ, mert alig vannak barátai. Már unom az egészet. Aztán még neki áll
feljebb, hogy bántom, vagy ha csúnyát mondok rá. Vagy ha bosszant.
Zita
 |
| Csenki Ágnes (8.a) illusztrációja |
Széchey
Rita
Muffin és Senorita
– Prrrrrrrrr!!! – prüszkölt Senorita, a gyönyörű
lipicai kanca, és nagyokat kapált a patájával a porban.
– Hrrrrrrr!!!! – tette hozzá, és dühösen nézett
oldalra, a nagy szemekkel bámészkodó gyerekek mellett unottan beszélgető
felnőttekre.
– Hű, de mérges egy jószág – mondta egy
sétapálcára támaszkodó bajszos úr.
– Pedig milyen szép sörénye van – tette hozzá
egy megennivaló virágokkal díszített kalapot viselő hölgy.
– Prrr – válaszolt halkan Senorita, és megvetően
elfordult tőlük. A szőke, csillogó szemű kisfiú miatt sajnálta ugyan, hogy
odébb kell mennie, de úgy érezte, nem képes tovább hallgatni ezeket a
butaságokat.
Először is, attól, hogy valakinek szép a
sörénye, miért ne lehetne mérges néha. Másodszor, ha egy ló prüszköl, az nem
jelenti azt, hogy mérges. Ha harap vagy sunyít, na, akkor tényleg nem tanácsos
a közelébe kerülni. De hogy prüszköl mérgében… nem láttak ezek még, legfeljebb
csak falovat – dohogott magában tovább. Az pedig, amit az a másik vékony uraság
mondott, hogy jó ötlet volt az Állatkert igazgatójától a lófélék közös karámját
kialakítani! Ha már szégyenszemre nincs sem elefántja, sem zsiráfja az új
Állatkertnek, hát legyen egy ilyen lófélés kifutója, hát az, prrrrrr –
gondolta.
Neki talán jó lenne, mondjuk azzal az urasággal
összezárva lenni, akit folyton helyreigazított, hogy miért nem neveli már meg a
rendetlen gyerekeit? Miért rendetlenség az, hogy valaki felmászik a kerítésre,
hogy őt jobban lássa? Hogy egy kicsit veszélyes, az igaz. A nyakába is vette az
apja, és az, hogy ettől sáros lett a felöltője, neki meg lesodródott egy gomb a
cipőjéről, az meg miért az öltönyös úr gondja? Szóval ő talán szívesen élne
együtt egy ilyen… egy ilyen… máásmilyennel?!
És hogy azért nagyszerű ez a közös karám, mert hogy
ő meg Muffin teljesen ugyanolyan. Hogy ő, azzal az alacsony, nevetséges
kinézetű haflingi kislóval egyforma lenne? Még jó, hogy nem Szaffiról, a
zebralóról, erről a furcsa szerzetről mondják ezt!
Sötétedés előtt egy órával, amikor már alig
látszik belőlük valami, talán hasonlít Muffinra. De akkor is csak úgy, ha ő
mérföldekkel hátrébb áll, és kisebbnek látszik, és akkor is legfeljebb a
sziluettjük. Az… talán… tényleg egyféle forma. De csak ha nagyon engedékeny.
Mert neki sokkal, de sokkal nemesebb vonalú a homloka, és hóka-hold is van
rajta. Muffinnak meg csak egy szabálytalan csillag, nem is csillag, csak egy
paca, azt is eltakarja az a nagy, kócos szőke sörénye.
Én Senorita vagyok, a lipicai szépség, prüszkölt
még este is, a zabot rágva sértődötten, fogalmam sincs, miért hasonlít engem
bárki is ehhez az esetlen, durva szőrű mamlaszhoz. Jójó, az nem igaz, hogy nem
esetlen, csak más a mozgása, merthogy valójában kisló, de az a foltos,
karamellszínű szőre tényleg durva, és... jójó, nem is mamlasz, csak lassú, vagy
ahogy Lóri, a gondozó mondja mindig, olyan megfontolt, de... akkor sem hasonlít
rám!
És holnap szombat, tehát megint azzal fogják
kezdeni a délutánt, hogy egyforma fejdísszel feldíszítik őket, körbevezetik a
kifutóban, és megmutatják, hogy nézzék, a csüd mérete, a hát vonala, a fejforma
mind, mind egyforma… kizárólag a színük és a méretük különbözteti meg őket… na,
persze…
Éjjel izgatott szaladgálásra riadt fel nyugtalan
álmából. Emberek jöttek be gyors léptekkel, vizet hoztak, bejött András, a
doktor is, összeráncolt szemöldökkel hallgatózott Muffin mellén egy ideig,
aztán a durva szőrű mamlaszt kivezették az istállóból, és egy lószállítóra
tették.
Senorita kicsit szégyellte magát, de alig tudott
elfojtani egy elégedett nyihogást. Muffin tényleg köhögött már néhány napja, de
nem lehet beteg komolyan, gondolta, hiszen olyan erős szervezete van, mindig is
ezt mondták. Egy kis pihenés, és már itt is lesz. Nem mintha nagyon várta volna
a pillanatot, amikor visszajön, de azért rosszat nyilván nem kívánt neki.
Most viszont szabadság! Csak ő van itt, mindenki
rá figyel, és senki nem fogja azt mondani, hogy ugyanolyanok, és csak ő
játszhat majd Fényessel, a musztánggal, aki eredetileg is az ő barátja volt, de
mostanában Muffin mindig elhívta futni egyet, őt meg otthagyták magára. Jójó,
talán tényleg ők hasonlítanak jobban, de akkor is.
A napok gyorsan teltek. Senorita élvezte a
figyelmet, Fényesét, és azt is, hogy most nem hasonlítják senkihez, csak
csodálják, a szép járását, fejtartását, arany színben játszó szőrét. A
legnagyobb sikert azonban nem is a futásával, vagy szabályos ügetésével, hanem
akkor aratta, amikor egy kisfiút megvédett a helyreutasítástól. Kicsi fiú volt,
és Senorita már egy ideje figyelte, ahogy egyszer a rúd alatt, összehúzott
nyakkal, aztán a rúd felett ágaskodva próbálta szemmel követni a futását. Végül
megunta, és ahogy a kisfiúk általában, ő is fölmászott a kerítésre. Az apukája
megfogta a karját, és tartotta, hogy le ne essen. De megint ugyanaz történt, mint
a múltkor, egy hosszú kalapos uraság nagy hangon magyarázni kezdett nekik
valamit, és egy tábla felé mutogatott haragos tekintettel.
Senorita abbahagyta a bemutató futást, és
odagaloppozott hozzájuk. Ránevetett a kisfiúra, megcsipkedte az ajkával kedvesen
a kobakját, aztán egy hirtelen mozdulattal lekapta a mérges úr elegáns
cilinderét, és a feje egyetlen mozdulatával elhajította, mint egy
papírsárkányt. Mindenki nevetett, az úr pedig még mérgesebben, mint eddig,
futott a kalapja után.
Senorita még éjszaka is a kisfiú hálás, ragyogó,
szemét látta maga előtt.
És a legnagyobb csodálkozására szerette volna
elmondani a történteket Muffinnak. Tényleg, mi lehet vele? Na, nem azért,
mintha hiányozna, de már nagyon sok reggeli itatás eltelt azóta, hogy nem
látta!
***
Muffin ezalatt az állatkórház kertjében
lábadozott, minden nap kiengedték a futtatóba, ott élvezte a napsütést, azt,
hogy újra van étvágya, hogy nem kell már meginnia azt rémes ízű, és borzalmas
szagú vizet, amit András diktált bele minden reggel aggodalmas arccal. Bár
sokkal erősebb lett tőle minden alkalommal, az is igaz, és attól a valamitől
újra volt erő a lábaiban, és a torka sem fájt már, a levegő is újra édes és
sűrű volt, amit beszívott, nem olyan semmilyen, gyenge, mint addig.
Most éppen feküdt a fűben, és ahogy fektében
megmozdult, egyszerre valami puhát érzett meg a lába mellett. Odanézett, hát
egy kiskutya feküdt az oldalához simulva, és boldog farkcsóválással fogadta,
hogy észrevették. Muffin látott már kutyát, de ez a jószág valamiért furcsa
volt. Megbökdöste a fejét ismerkedésképpen, mire a kiskutya bizonytalanul
fölállt, és Muffin akkor látta meg, miért szokatlan: hogy csak három lába van,
az egyik mellső lába helyén kötés éktelenkedik.
A derék kis huflingi szíve összeszorult, és úgy fordult,
hogy a kiskutya újra mellé huppanhasson, és érje a nap is. Az elértette a
szándékát, és boldogan hozzásimult.
Hogy, hogy nem, néhány nap elteltével aztán már
egész gyógyuló sereglet vette körül Muffint, amikor a délutáni napfényben
sütkérezett. A háromlábú kiskutya mellett egy bekötött hátú apró malac, és egy
törött lábú szarvasgida is melléjük szegődött, a hét végére pedig egy félénk,
bekötött szárnyú bagoly is csatlakozott hozzájuk. Igaz, hogy ő csak akkor
merészkedett a közelükbe, amikor Muffin a fa mellett állt, és akkor is csak a
faágról hunyorgott feléjük, de ilyenkor, amikor a ló odahajtotta a fejét a
bagolyhoz, az ráhajtotta a csőrét a ló sörényére.
– Elveszed a kenyerem – nevetett rá egyik nap
András. Átpártolnak Muffin doktorhoz a pácienseim – mondta, és még jobban
nevetett. – Na, csak így tovább, kedves kolléga – veregette meg a ló nyakát.
Meghallgatta a tüdejét, aztán elégedetten
megpaskolta a szügyét.
– Meggyógyult, kedves lódoktor úr. Nincs
akadálya, hogy felvegyem önt asszisztensnek magam mellé…
Muffin felnyerített, büszke és boldog volt, hogy
végre észrevették, amit ő már régóta sejtett: a betegek valamiért gyorsabban
gyógyulnak, ha ő a közelükben van. Hogy ez miért és miként történt,
természetesen senki sem tudta. De hogy történt, abban most, hogy Senorita
nélkül is kipróbálhatta magát, már teljesen biztos volt.
Tényleg, döbben rá, mi lehet Senoritával? Eszébe
jutott a ló nemes járása, vidám nyerítése, és a napok, amikor vég nélküli
versenyfutásokat rendeztek négyesben Fényessel és Szaffival. Először gondolt
arra a gyógyulása óta, hogy visszavágyik a lófélék karámjába… De ott nincsenek
betegek, akiket gyógyíthatna…
***
A következő tavaszon új táblát szögeltek az
állatkerti kisegítők a Lófélék karámja
felirat mellé, és új hirdetés jelent meg a Pesti Hírlapban is:
Világszenzáció!
Miss
Olive Sands féle lovasterápia a Fővárosi Állat és Növénykertben. Egészséges és
beteg gyermekek, egészséges és beteg állatok számára kiváló lehetőség!
A
terápiát adja Muffin, a híres gyógyító huflingi kisló, és Senorita, a
gyermekbarát lipicai szépség.
Világszenzáció!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése