 |
| Illusztráció: Lahara |
Nagyanyám imádta a lovakat. Családi hagyomány volt nálunk, hogy éjjelente körbejártuk az istállót, a konyhát, segítettünk ebben-abban, elvégzetlen munkákban. Meggyógyítottuk a beteg állatokat, inni adtunk a szomjazóknak, ha a ház embergazdái erről megfeledkeztek.
Emlékszem az első napra, amikor már nagyobbacska gyermekként a szüleimmel tarthattam egy éjszakai körútra, és először hagyhattam el a padlódeszkák alatti otthonunkat. Hirtelen hogy megnőtt a tér! Kitágult minden, ahogy a gyertyáink fényében körbenéztem az emberek világában. Hogy elszörnyülködtem, milyen magasak a falak, milyen messze van a plafon! Egyszerre mennyi illat csapta meg az orrom! A konyhában, hal, füstölt hús szaga terjengett és az óriási tál, friss,vajas zabkása pompázott az asztalon, amibe majdnem bele is szédültem. Azután az istálló békés csarnoka következett, a lovak, a széna szaga.
Nagyanyám szerint a lovak a legszebb, legtisztább, leghálásabb lények a világon. Kicsi koromban félelemmel vegyes csodálattal bámultam, ahogy jött-ment a hatalmas állatok között – icipici, törékeny manóasszony, lobogó, piros szoknyában és csúcsos süvegben.
Én sosem mertem volna azt csinálni, amit ő. Képtelen voltam megbízni a lovakban. Nem értettem a háziállatok beszédét, a mozdulataikból sem tudtam kiolvasni a szándékukat. Ebből a szempontból fekete báránynak számítottam a családban, talán mert az apám a zord rengetegekben lakó Hegyi Öreg volt, nem egy „tisztességes, rendes házimanó”. Cserébe kisfiú korom óta kiválóan el tudtam társalogni a vad madarakkal, szelekkel, erdőszellemekkel, amire senki más nem volt képes. Egyszer egy vándorsólyom a hátára vett, és messze-messze vitt, egészen a falu fölé. Szegény anyám a lelkét is kikönyörögte, mire leimádkozott bennünket a levegőégből.
Na, de most a nagyanyámról akarok mesélni, nem a saját kalandjaimról! Szóval a nagyanyám mindenféle állat közül a lovakat szerette legjobban. Ő volt az, aki a vemhes kancákkal beszélgetett éjjelente, gyógyfüveket szerzett az öreg, hasfájós Juszufnak, a póninak, aki vigasztalta Fanfárt, amikor életében először zárták el a gazdáék az anyjától.
Minden baj ezzel a fekete kiscsikóval, Fanfárral kezdődött. Gyönyörű, nagy termetű versenyló lett belőle, de örökké félős, kiszámíthatatlan maradt. A gazda lánya mégis rajta szeretett legjobban sétalovaglásra menni, talán tetszelegni akart a barátai előtt, hogy micsoda lova van. Nagyanyám azt mondta, Fanfár sosem kedvelte túlzottan az úrnőjét. Mélyen ülő szemű, rosszindulatú lány volt, mint a házbeliek szinte valamennyien. Sokan úgy tartják, hogy a manók a gonosz emberektől odébb állnak, sőt, elpusztítják a jószágaikat, pedig ez egyáltalán nem így van. Az én családom éppen azért élt még ennél a háznál, mert vigyázni akartak az állatokra.
Egy nyári este történt, amikor Fanfárt és az úrnőjét baleset érte. A lány fogadásból át akart ugratni egy árkot, és lovastul belecsúszott a vízmosásba. Mindketten csúnyán megsérültek. Nagyanyám, anyám, meg a nővéreim felváltva sürgölődtek a ló meg a beteg lány körül. Hiába nem volt jó teremtés az emberleány, mégis szánták.
Hamarosan jöttek az emberek orvosai is, a lányzónak keze, lába tört. Fanfárról azt mondták, egész életében sánta marad. A gazdáék úgy határoztak, hogy másnap elviszik a vágóhídra, mert egy sánta lónak semmi hasznát nem tudják venni.
A manók népe aznap éjjel kupaktanácsot tartott. Valamit tennünk kellett Fanfárért! Sajnos teljesen meggyógyítani még a szomszédos tanyán élő Vén Manó se tudta, hiába próbálkozott ezerféle gyógynövénnyel. De abban mindenki egyetértett, hogy nem nézhetjük tétlenül, ahogy a lovat ilyen fiatalon elpusztítják.
Amikor már mindenki kifogyott az ötletekből, és csak szomorúan hallgattunk, nagyanyám elszántan felállt, és halk, határozott hangon előadta a tervét. Ettől is elszomorodtunk, de senki nem ellenkezett.
Egész éjjel dolgoztunk, mind a tizenketten kellettünk ahhoz, hogy ki tudjuk nyitni a box ajtaját. Nagyanyám vette a batyuját, még egyszer utoljára végigölelgette minden unokáját, gyermekét, aztán felkapaszkodott a sánta ló hátára, és elnyelte őket az éjszaka.
Azóta sem látta őket senki.
Én magam azóta is itt élek ezen a kis tanyán, ma már én mesélek az unokáimnak bölcs és bátor nagyanyámról, aki a sánta lóval világgá indult, hogy megmentse és ne hagyja egyedül. Sokat gondolok nagyanyámra, főleg, ha valami baj történik a családban, ugyan mit tanácsolna?
A szerző megjegyzése:
A Nisse név kiejtése: „Nisze”. Wil Huygen és Rien Poortvliet A manók című könyvének 11. oldalán szerepelnek a manók megnevezései különböző országokban.
Szerkesztette: Majoros Nóra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése