Kecsesmecsesfalván éldegélt egy szorgalmas kéményseprő, akit mindenki szeretett. Egy fehér falú, nádfedeles házban lakott a feleségével. Nagy falu volt Kecsesmecsesfalva, és minden házon volt egy, kettő vagy akár három kémény, amit Kormos Károlynak kellett tisztán tartania. Csillivillire sikálta a kéményeket, ám amikor hazament, csak por, kosz, hamu nyoma maradt utána mindenütt. A fürdőszoba is csupa-csupa korom volt, folyton a feleségének kellett takarítani utána. Ezért az asszony folyton zsörtölődött vele. Így aztán Karcsi munka után szívesebben ment a kocsmába.Egy este, miután a napi fizetség egy részét már elitta, kormosan és porosan ért haza. Azt hitte, a felesége már alszik, de az ott várta az ajtóban.
– Már megint a Kurta kucsma kiskocsmában jártál, te semmirekellő? Megint sörre költötted a pénzt, ahelyett, hogy takarékoskodnál? – kérdezte az asszony, és végignézett az urán.
– Semmirekellő lennék? De hiszen én vagyok a falu legjobb kéményseprője! – mérgelődött Karcsi.
– Igazán? És a mi kéményünket mikor fogod kitakarítani? Olyan kormos már, hogy a nyakamba potyog a sok korom, amikor megpróbálok befűteni!
Karcsi nem szólt semmit, csak ment a fürdőszobába. Levette kormos kéményseprő gúnyáját, szállt is a fekete por a tiszta, fehér dézsára. Levetkőzött, és mosakodni kezdett. Hirtelen csiklandozást érzett a vállán. Odanézett, és egy kaszáspókot pillantott meg.
– Ááááá! Egy pók! – ugrott fel rémülten, és majdnem magára borította a dézsát.
Karcsi már-már lecsapta, de aztán eszébe jutott a babona, hogy ha valaki megöl egy pókot, az szerencsétlenséget hoz.
– Szegény vagyok, a feleségem mindig zsörtölődik velem, mert folyton későn jövök haza. Rám férne egy kis szerencse... – motyogott Karcsi.
Ekkor csodák csodájára megszólalt a pók:
– Ne ijedj meg, Moki vagyok, és szívesen segítenék neked.
– Te kis zsebre való! Te akarsz segíteni nekem? Inkább csak hozz szerencsét! – nevetett Karcsi a kis élőlényen.
Moki elgondolkodott. Most úgy járt, mint törpe az óriással vagy kisegér az oroszlánnal, hogy egy nagy élőlény kér segítséget egy icipicitől.
– Hogy is tudnék segíteni, hiszen jól mondtad, apró, zsebre való vagyok – szomorodott el Moki. – Á! Már megvan! Menj el Pici-Kici pókfaluba, ott találsz egy nagyon idős pókasszonyt. Ő a falu varázslója, aki mindenre talál gyógymódot – mesélte Moki.
– És hol találom a Pici-Kici pókfalut? – kérdezte Karcsi.
– Éppen a fejed fölött, a padláson!
– Az én padlásomon? Na, ne nevettess! – hitetlenkedett Karcsi.
– Mikor jártál odafent legutoljára? – kérdezte Moki.
Karcsi elgondolkodott. Bizony, megvolt az három éve is, hogy az asszony unszolására felment kitakarítani a kéményt. Elszégyellte magát. Visszavette a kéményseprőgúnyáját, és azon nyomban felmászott a padlásra. Arra gondolt, hogy ha mást nem is talál ott, legalább kitisztítja a kéményt. Vitt magával egy gyertyát is, hogy lásson a fekete éjszakában. Amikor felért a létrán, a gyertya fénye egészen különös dolgokat világított meg. A padlás tele volt kacattal, lommal és kosszal. A kidobott tárgyak között rengeteg sűrű pókháló feszült, és a pókhálókon apró, fehér házacskák álltak.
– Ez Pici-Kici pókfalu – mondta Moki, és szűk járatokon elvezette Karcsit a boszihoz.
A cseréptető rései között besütött a hold, és megvilágította a hófehér hálókat. Az egyik sarokban, a hold fényében motoszkált egy hatalmas, fekete pók.
– Ki vagy te, és mit szeretnél? – kérdezte recsegős hangon Poci-Koci, a pókboszi.
– Kormos Karcsi a nevem, itt lakom ebben a házban, és azért jöttem, hogy kitakarítsam a kéményt – mondta Karcsi, és letérdelt hozzá, hogy közelebbről is szemügyre vegye.
– Az én kéményemet, fiatalember? De hisz az tiszta! – kiabált Poci-Koci, aki már olyan öreg volt, hogy alig látott, alig hallott.
Karcsi a kéménylyukhoz lépett, kinyitotta az ajtót, bevilágított a gyertyával, és belepillantott.
– Phü! Ez tiszta?! Tele van mindenféle porral, piszokkal, varázsfüsttel!
– No ide figyelj, te buzgómócsing! Holnap hajnalig takarítsd ki, különben egérré változtatlak! – rikácsolta Poci-Koci, és a varázspálcájával jókorát koppintott Karcsi lábhegyére.
Ebben a pillanatban valami megcsiklandozta Karcsi hátsóját, aztán kiszakadt a nadrágja, és hopp, kikunkorodott belőle egy egérfarok.
– Íme, egy kis ízelítő – kacagott Poci-Koci.
Karcsinak nem maradt más választása, nekilátott, hogy kitakarítsa a kéményből azt a rengeteg füstöt, pókot, békanyálat, denevérürüléket meg mindent, ami benne volt.
– Hékás! – szólalt meg hirtelen egy furcsa, sivító hangocska. – Nézz a lábad elé, fajankó!
– Te meg ki vagy? Nem látlak – keresgélte a hang forrását Karcsi. Azt hitte, egy újabb pók beszél hozzá.
– Tökfej! Varázsfüst vagyok, és Füsti a nevem – mutatkozott be.
– És te tudsz szerencsét hozni? – érdeklődött Karcsi, de a varázsfüst nem válaszolt, elillant a kéményen át. A kéményseprő tovább dolgozott, hosszú seprűjével kotorászta a kémény falát. Szerencsét nem talált, viszont lenyúzott kígyóbőrt, patkányfarkat és sok apró kacatot igen.
– No, hadd lássam, hogy haladsz? – kopogtatott türelmetlenül Poci-Koci a varázspálcájával.
– Nemsokára kész – motyogta Karcsi. – De beszorult a jobb kezem a kéménybe, és nem tudom kihúzni.
– Csiribí-csiribá, kéményseprőből kisegér, ebihalból béka, keljetek egy útra! – mormolta Poci-Koci.
Így aztán Karcsiból szürke kisegér lett.
– Mi a csudát csináltál velem? – cincogott Karcsi.
– Szürke kisegeret, fajankó! – vihogott a pókboszi, és három lábával egyszerre megkopogtatta a fejét.
– Hogy fog így felismerni az asszony? – aggódott Karcsi. – Rám ereszti a macskát!
– Úgy kell neked! – csúfolódott Poci-Koci. – Beszorult a jobb kezed, így kénytelen voltam kisegeret csinálni belőled – magyarázta. – Tudod, egy kisegér nem szorul be sehova, minden lyukon kifér.
Karcsi elkeseredett. Körülnézett a padláson, egyszerre hatalmasnak és nagyon félelmetesnek tűnt. Ahogy így nézelődött, a megszámlálhatatlanul sok kacat alatt megcsillant valami. Odaszaladt, és felkiáltott:
– Nahát, egy lópatkó! Ezt sosem vettem volna észre a magasból! Végre! Rám talált a szerencse! – kiáltott örömében.
– Nocsak, megtaláltad az ükanyám szerencsepatkóját! – mondta Poci-Koci. – Vidd csak el, hátha rád mosolyog a szerencse. Végül is a kéményt szépen kitakarítottad, megérdemled a fizetséget.
– Minden hiába, hiszen kisegér lettem. Mikor fogok visszaváltozni emberré? – sóhajtott fel Karcsi.
– Mindjárt felkel a nap, és akkor minden olyan lesz, mint régen – mondta Poci-Koci.
A tető résein át hamarosan arany napsugarak világítottak be a padlásra. Hipp-hopp, a boszinak igaza lett, minden visszaváltozott. Minden? Karcsi a napsugarak fényében észrevette, hogy azok az apró kacatok, amik eltömték a kéményt, csillogó aranyrögökké és csiszolatlan drágakövekké lettek.
Úgy megörült, hogy táncra perdült a padláson, aztán gyorsan abbahagyta, mert félt, hogy leszaggatja Pici-Kici pókfalu hálóit. Megköszönte Mokinak és Poci-Kocinak a segítségüket, aztán elbúcsúzott tőlük. Lerohant az asszonyhoz, és kibékült vele. Innentől szerencsében és gazdagságban éltek együtt.
 | ||
| Tari Fanni illusztrációja |
Szerkesztette: Miklya Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése