Fogas Dávid: Apacs és az indiánok

 

Varsányi Orsolya illusztrációja

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy barna színű vadló, egy musztáng, Apacsnak hívták. Észak-Amerikában élt a Tigrisszemek nevű indián törzsnél. Egy kisfiú lova volt, akit Tigriscsíknak hívtak. Ahogy az az indiánoknál szokás, mindenki nagyon szerette a lovakat, például Apacsot is. Mindennap lovagoltak rajta, etették, itatták és ápolták.

A törzs lakóhelyén kívül, a pusztában vadlovak éltek. Apacs sokszor figyelte őket a karámból. Hiába volt jó dolga, mégis irigység és féltékenység fogta el, amiért ők szabadon futkározhatnak.

Egy este, amikor a többi ló aludt, Apacs rugdosni kezdte a karám ajtaját, de nem tudta kinyitni. Másnap reggel Tigriscsík észrevette az ajtón a rugdosás nyomait. Megijedt, és a következő éjszakára odaláncolta a lovat a fakarám falához, nehogy megszökjön. Apacs nagyon mérges lett. Fújtatott és prüszkölt, a patájával kaparta a földet. Addig ágaskodott, míg erősen meghúzta a láncot. Elszakadt a kötőfék, amihez a lánc rögzítve volt, és csörömpölve hullott a földre. Ettől a ló még jobban megijedt, és még vadabbul rúgkapált. Az egyik rúgással véletlenül sikerült kitörnie a karám ajtaját. Apacs meglátta, hogy végre szabadulhat. Kivágtatott a karámból, átugrott a kerítésen, és már vágtatott is a pusztaságban. Nem is érzékelte, hogy néhány helyen megsérült.

Másnap reggel, amikor Tigriscsík korán reggel a karámhoz jött, hogy reggelit adjon a lovának, sehol sem találta. Látta az elszakadt láncot, a kidöntött ajtót. Kétségbeesve sírni kezdett, és nem tudta, mitévő legyen.

Közben Apacs végre szabad volt. Nem vágyott vissza a fogságba, eszébe sem jutott a gazdája. Inkább száguldott a pusztán, mint egy versenyautó. Amikor elfáradt, lelegelt egy fél rétet, aztán hempergőzött, és boldogan prüszkölt a fűben. Megszomjazott, ezért elügetett a közeli patakhoz, és annyit ivott, amennyi csak belefért. A patakból nem fogyott el a víz, mint otthon a vályúból. Amikor eszébe jutott, milyen jó a szabadság, újra rohangálni és nyihogni kezdett örömében.

Így telt el az első nap. Másnap elindult, hogy felfedezze a környéket. Szép, napsütés tavaszi idő volt, cirógatta a szellő. Apacs végignyargalt a réten, míg észre nem vette, hogy a távolban egy egész vadlóménes legelészik. Na, több sem kellett Apacsnak, odavágtatott és üdvözölte a ménest. A vadlovak megörültek neki, befogadták a ménesbe, és megmutatták a környéket. Apacs szinte repkedett az örömtől, nem is figyelt a lába elé, mert éppen a tájat nézegette. Aztán egyszer csak megbotlott, és majdnem lecsúszott az egyik sziklás peremről. A ménes vezére hátranézett, hogy minden rendben van-e. Amikor látta, hogy nincs semmi baj, intett a fejével, és tovább lépkedtek.

Apacs egy ideg jobban figyelt, de a sok érdekesség meg az új barátok annyira lekötötték a figyelmét, hogy nem vette észre, az egyik bokor alatt egy puma lapul. Amikor Apacs elhaladt mellette, az kiugrott a bokorból, egyenesen Apacs hátára. Éles karmaival tépkedni kezdte. Apacs a patáival küszködve lerázta, de a puma nem adta fel. Újra ráugrott, és elkezdte marcangolni meg harapdálni. Apacs úgy küzdött, ahogy az istállóban, forgott, pörgött, kapálózott. Egy rövid időre megszabadult a pumáról. A ragadozó lerepült a hátáról, és a többiekre is rátámadt. Apacs kihasználta a pillanatot, és menekülni kezdett. Eszébe jutottak az emberek, hogy ők mindig el tudták zavarni a ragadozókat. Gondolta, tőlük kér segítséget, de olyan messze elkóborolt, hogy hirtelen nem tudta, merre kell menni az indiánok tábora felé. Közben a puma otthagyta a többi lovat, mert úgy látta, Apacs a leggyengébb. Utánaszalad, és amikor utolérte, újra ráugrott. Apacs addig-addig ugrándozott és rugdalózott, míg berohant a patakba. Gondolta, a hideg vízben lerázza, de a puma kitartó volt, csimpaszkodott Apacs hátán. Akkor Apacs hirtelen belerohant a parton növő mérges szömörcébe, és hatalmasat bakolt. A puma végre lecsúszott róla, egyenesen bele a mérges szömörcébe.

Apacs nem nézett se jobbra, se balra, csak vágtatott előre, olyan messzire, ahol a puma már nem érhette utol. Megkönnyebbülten körülnézett, ám ijedten vette észre, hogy a ménesnek nyoma sincs, és ő ott maradt egyedül.

Eközben az indián faluban Tigriscsík el volt keseredve. Az egész indián törzs kereste, kutatta mindenhol a lovat. Aztán egyszer csak felfedezték a puma támadásának a nyomait és Apacs patanyomait. Az indiánok kiolvasták a nyomokból, hogy itt rettenetes küzdelem zajlott, és azt hitték, a ló elpusztult. Feladták a keresést, egyedül Tigriscsík ment ki minden nap a pusztába, és tovább kereste a lovát.

Apacs a pumatámadás után nagyon legyengült, és már ő is hiányolta a gazdáját. Magányosan baktatott fájó sebekkel az ismeretlenbe, hol hegyek-völgyek, hol meg patakok és folyók között. Amikor besötétedett, és már nem látott semmit, akkor is magányosan járta és kelte a vadont. Vaksötét volt az éjszaka, hideg szél fújt. Apacs a csillagos eget szemlélte, abban keresett vigasztalást. Aztán egy felhő mögül előbújt a hold, és a fényben egy emberalak tűnt fel. Apacs reménykedve rohant hozzá. Tigriscsík volt az, aki nem adta fel a lova keresését.

Amikor a ló odaért hozzá, a kisfiú odatartotta a kezét. Apacs megszagolta, és szinte elállt a lélegzete, amikor felismerte. Hiszen ez ő, vagy csak álmodom az egészet! – gondolta.

Tigriscsík végigsimogatta Apacs hátát, és megérezte, hogy min ment keresztül a lova. Nagyon megsajnálta, és szépen, szelíden mondta neki:

– Menjünk végre haza.

Tigriscsík elindult, Apacs pedig követte pár lépés távolságból a nyomát és az illatát egészen a törzs táboráig. Másnap a fiú letakarította a lovat, kimosta a sebeit, megitatta és megetette. Apacs kinézett a karám kerítésén, látta a vadlovakat, de már nem vágyott közéjük. Rájött, hogy nem az az igazi szabadság, amikor kint lehetünk a prérin, szemben a rengeteg veszéllyel, egyedül és magányosan. Hanem az, amikor van egy igazi barátunk. Aki gondoskodik rólunk, és soha nem adja fel, hogy megtaláljon. Ezután boldogan élt a Tigrisszemek törzsénél, amíg el nem költözött az örök vadászmezőkre.

Szerkesztette: Majoros Nóra