(c)Rumi Friderika |
Pöszke tanácstalanul állt a peronon. Fülére szorította a telefont, és
kételkedve nézte az óráját. A biztonság kedvéért megnézte a csuklója
felől is, mert bár régóta nem hordta megfordítva, de a hallottak alapján
sosem lehet tudni.
A hölgy a telefonban ugyanis azt állította,
hogy a vonat, amivel Rácpácegres felé kellett volna már vagy fél órája
utaznia, tíz perce volt az állomáson. Lehetett volna akár tévedés is a
dologban, de az állomásnak az az egy peronja volt, amin Pöszke egyre
kétségbeesettebben, már vagy egy órája álldogált. És nemhogy vonat, de
még madár se járt arra. Erősen úgy tűnt, hogy a kérdéses vonat
egyszerűen szublimálódott két állomás között. Esetleg láthatatlanná
vált. Pöszkének ekkor már nagyjából teljesen mindegy volt, hogy szilárd
vagy folyékony, esetleg légnemű állapotban van-e a vonat, netán köddé
vált, bár a köd kifejezetten jól jött volna, mert a sínek felett a
forróságtól rezgett a levegő. A lényeg: a vonat az volt nincs. Pont,
mint a mesében. Aminek egyáltalán nem ezen a peronon kell történie,
hanem az érkezési oldalon, mert Pöszke pontosan a mesébe tartott.
Illetve tartott volna, ha a vonat nem játszott volna Roxfort Expresszt,
és nem a Pöszke számára láthatatlan 9 és ¾-ik vágányra érkezett volna.
De mivel ezt tette, Pöszke bocsánatkérő ingerültséggel megkérdezte a
hölgyet, aki nyilvánvalóan egyáltalán nem tehetett az egészről, hogy
legalább a vonatjegy árát visszakaphatja-e. A hölgy, mivel ezzel
befejezettnek tekintette a beszélgetést, megkérdezte a jegy számát és
rögvest visszautalta a pénzt. Pöszke mértékletesen örült, mert a mesébe
jutás ettől nem lett egyszerűbb.
Persze utazhatott volna
két áthallással és némi vendéghellyel, de a minden hájjal megkentséghez
túl meleg volt, a víz is patakokban csorgott róla, nemhogy a háj, ami
maximum a darazsakat vonzotta volna, de Pöszke közlekedési eszközre
vágyott, amihez a darazsak kicsinek bizonyultak.
Végül kiderült,
hogy megy busz, sőt, olcsóbb is. Már megint busz, sóhajtott és
Henceboncára gondolt. Aztán még egyet sóhajtott, és telefonálni kezdett,
hogy valahogy eljusson a buszhoz, mert két busszal menni a buszhoz
egyszerűen nem volt ereje. Végül aztán ott állt a buszmegállóban. Dél
volt, a hátán újabb izzadságpatakok csorogtak, és a busz, na az nem
jött. Pöszke lábából kifutott minden erő. Hát, hogy fog ő most akkor
eljutni a mesébe? Nem macska, hogy a kilenc életéből egyet utazásra
áldozhasson! Pontosabban a komplikációkra. Utazni és elindulni nem, csak
megérkezni szeretetett. Ekkor azonban befutott a busz. A mellette ülő,
frissen egymásra talált párocska hangos flörtölésbe kezdett. Pöszke
végül máshová ült. A mellette ülő hölgy ugyan telefonált, de halkan, és
folyton valami Zsoltit emlegetett, de Pöszke érezte, hogy egészen
biztosan nem Zsondolkodóról és a meséről van szó, mert abban a hölgy
kizárólag gonosz boszorkány lehetett volna a nagyon piros mindennel,
beleértve mind a három telefonja tokját és a hosszú, hegyes műkörmeit.
Márpedig a hölgy egyáltalán nem tűnt se gonosznak, se boszorkánynak. És
macskája sem volt. Se fekete, se piros.
Hát jó, gondolta Pöszke,
és felpakolta a fájós lábát, mert persze reggel jól ráejtette a
nagyobbacska mindentudó pötyögőt a lába ujjára, ami a buszra szállás
jeles alkalmára már kékült-lilálott, mint Vacskamati virága, mi több,
kissé meg is feketült. Végül a busz meg Pöszke, elmacskásodott lábakkal,
megérkezett a Naaaagyvárosba, ahol a földalatti zötyögővel átkavargott a
másik állomásra, ahol a további zötyögőre kellett szállnia, mert Tavika
már elgurult a mesébe, sőt, mire Pöszke egyáltalán elindult, mind meg
is érkeztek. Közben a vonat késett. Pöszke már meg se rezzent, csak a
kalapos lánnyal nevettek össze a peronon.
Végül megérkezett a
vonat, leült és kedélyesen elcsevegett a kalauzzal, aki Pöszkét az
immáron mesébe illő kinézetével fesztiválózónak nézte, ő meg
felpisszentette a valósággörbítő folyadék zárját, és nagyot húzott
belőle. S lám csak lám, a valóság máris görbülni látszott, kilométerről
kilométerre foszlott le róla a realitás. A macskákra gondolt, a
macskalényű barátaira, akik pont olyan kedvesek voltak a szívének, mint a
meselények, akikhez minden egyes kerékfordulattal közelebb került.
Végül
a szerelvény megállt, Tavika pedig már messziről integetett, nehogy
Pöszke mégis elvesszen, mielőtt egyáltalán – és végre – megérkezhetne a
mesébe. És innen már nem volt visszaút. A mese megérkezett Pöszkébe, ő
pedig a zajos mesetársaságba, ahol alacsonyan röpködtek a macskalények
görbe háta alatt a színes madarak, és viccbabzsákok, égő korongú
napfelkelték, helytörténészek megállíthatatlan energiával,
paprikáskrumplit falatozó fagylaltosok.
És persze meseszövegek.
Szerkesztette: Komjáthy Nessi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése