Újlaki-Nagy Júlia: Mielőtt bemutatkozunk

 

(c) Szegedi Csilla

Azon a nyáron Luca végre annyi idős lett, hogy anya megengedte, hogy csatlakozzon a szomszéd gyerekekhez, és velük menjen a Két Erdő Közé. Amikor odaértek, Luca legnagyobb meglepetésére egy kis fás ligetbe telepedtek le, és kicsit sem olyan volt ez a hely, mint ahogy azt ő elképzelte.

– Ez igazán szomorú… – gondolta Luca, de nem volt ideje sokáig sopánkodni, a többiek ugyanis elkezdtek labdázni, fogócskázni, bújócskázni. Jó volt a játék, de Lucát nem hagyta nyugodni a kérdés, hogy vajon hol van a másik erdő, és hol a két erdő köze? Éppen a bújócskázáson volt a sor, amikor Luca észrevétlenül elsompolygott a többiek szeme elől, és egyre beljebb merészkedett a fák közé. Ahogy egyre mélyebben járt az erdőben, egyre halványabban hallotta a többiek nevetését. Már szinte félt is egy kicsit, amikor egyik fa tövében megpillantott egy alvó cicát.

– De szép cica! Megsimogathatlak? – kérdezte, és már nyújtotta is a kezét.

Igen-igen meglepődött, amikor az imént még alvó macska két lábra ugrott, megigazította a bundáját, és kezet nyújtott Lucának.

– Én nem cica vagyok, hanem Mikkamakka! – mondta kicsit sértődötten, és valóban nem egy átlagos cica volt. Mintha egy gyerekforma macska vagy egy macskafejű gyerek állt volna Lucával szemben.

– Na mi lesz, nem mutatkozol be?

– Lucának hívnak… – mondta a kislány megszeppenve, és már egyáltalán nem akarta megsimogatni.

– Szia, Luca. Hogy kerülsz ide?

– Én a másik erdőt keresem, tudod  hol van a köz, mármint a Két Erdőnek a köze?Mikkamakka megvakarta a fejét.

– Ami azt illeti, ismerek egy másik erdőt, itt  a közelben.

– Tényleg? Nagyszerű! – ujjongott Luca. -  El is viszel oda?

– El, persze… – tétovázott Mikkamakka –, viszont előbb szeretnék felöltözni. Volt nekem becsületes ruhám, de amióta az erdőbe kerültem… – Mikkamakka nem folytatta. L– Tudod mit, bízd rám, holnap mindent magammal hozok– ajánlotta fel Luca, és közben észre sem vette, hogy Mikkamakkának már a nyoma se látszott, mert a háta mögött egyre hangosabb volt a szomszéd gyerekek kiáltása.

– Luca, miért csavarogtál el ilyen messzire?! – aggódtak –, már mindenhol kerestünk! Ideje hazamenni!

De senki sem árulta el Lucát, így másnap ismét velük mehetett az erdőbe. Alig értek a fák közé, amikor Luca elkurjantotta magát:

– Bújócskaaa!

A többieket sem kellett kérlelni, legyen akkor bújócska! Alig számolt el négyig a hunyó, amikor Luca a sűrű fák felé vette az irányt, és alig várta, hogy felbukkanjon Mikkamakka.

– Megjöttem, hahó!

Mikkamakka egy faágon üldögélt, és macskaféle létére igen ügyetlenül sikerült lemásznia. Luca levette kis hátizsákját, és mindent kipakolt a fűbe. Mikkamakka csodálkozott, de elkezdte sorra felpróbálni a szétszórt holmit.

– Talán ez jó lesz… – mondta végül, kissé bizonytalanul.

Luca elnevette magát. Ott állt előtte egy macskaforma alak piros ingben, a Luca fekete kalapjában, és a szekrény mélyéről előásott farmernadrágban. A legviccesebb a bakancs volt Mikkamakka lábán, az ugyanis hol erre, hol arra lötyögött.

– Bocsáss meg, nem akartalak kinevetni, kicsit úgy festesz, mint a csizmás kandúr. – magyarázkodott Luca.

– Köszönöm! – válaszolta röviden Mikkamakka,. – Most már mehetünk a másik erdőbe, a Négyszögletűbe, ha még akarod. Vagy a tisztásra, a két erdő közé, ha még mindig szomorú vagy.

Luca leült a fűbe.

– Amióta találkoztunk nem is szomorkodtam – állapította meg, aztán mégis elhúzta a száját. – Viszont lenne valaki, akit el kellene oda vigyél…

– Apukád? – kérdezte halkan Mikkamakka, és leült a kislány mellé.

– Igen, ezen a nyáron olyan keveset van otthon, és anya folyton azt mondja, hogy most ne zavarjuk apát, mert ma egy kicsit szomorú. Igazából nagyon régóta és nagyon sokat szomorú. Mintha egy szürke kabát lenne rajta mindig!

– Tudod mit? Érte megyek, és elviszem a Négyszögletűbe, mit szólsz? Szerintem az segítene neki megszökni a nagy szomorúsága elől! – azzal Mikkamakka felugrott, mintha már most akarna indulni.

– Nem unatkoznátok csak ketten? – tanakodott Luca. – Tudod mit, előbb menj el másokért!

– Milyen másokért? – értetlenkedett Mikkamakka –, vannak mások is, akikről tudod, hogy szomorúak?

– De még milyen sokan! – sóhajtott Luca. Egy öreg oroszlán, akit már egy cirkuszigazgató sem keres, és valahol épp most hullat nagy krokodilkönnyeket. Vagy biztos vannak olyan állatok, akiket mindenki meg akart változtatni, le akart festeni, vagy mosni. Esetleg olyanok is vannak, akiket pont azért vettek üldözőbe, mert nem látták meg, hogy mennyire ügyesek, mondjuk például nyúlfutásban. Vagy olyanok is lehetnek, akik saját maguk miatt szomorúak, mert folyton csalódik bennük valaki, vagy ők saját magukban…

– Értem, értem, megkeresem és ide hozom őket a Négyszögletűbe.

– Dehát Mikkamakka, nem csak állatokról van szó – folytatta Luca, – emberek is vannak, akik lehet, hogy kicsit csúnyák, kicsit buták, vagy esetleg nem tudnak rendesen beszélni, ezért aztán csúfolódnak velük a többiek. Őket is keresd meg, jó?

– Jó, akkor indulok is! – mondta határozott arccal Mikkamakka, és megigazította piros ingjét.

– Tudod még mi lenne jó? – nevetett Luca –, mondjuk, ha egy beszélő fát is hoznál!

– Fát – csodálkozott Mikkamakka –, az erdőbe?!

– Igen, anya a növényeket szereti, s tudod, ha egyszer ő is…

– Hát legyen egy fa is! Húú, mennyi dolgom lett hirtelen!

– S ha majd mindenki itt lesz, akkor megígéred, hogy eljössz apáért? – ragyogott Luca.

És Mikkamakka megígérte.

Szerkesztette: Németh Eszter