 |
| Kyrú Ficzere |
Cérna, a cirmos elindult hajnali sétájára. Ilyenkor nyáron, amikor délben akár egeret is lehetne grillezni
a pajta mellett szürkén szendergő kockaköveken, korán kelt. Jól esett az éj hűvösét érezni a tappancsa alatt, miközben a dombra vezető ösvényen lépdelt a kilátó felé. Szeretett a kilátó korlátján elterülni és nézni, hogyan ballag lassan fel az ég vásznára az álmossárga napkorong. Hangtalanul szedte a gyalult deszka lépcsőfokokat. Aztán megtorpant. A korláton ült valaki. Cérna nem vágyott társaságra. Megfordult, hogy hazaballagjon, ám a valaki elé ugrott és izgatottan üdvözölte.
– Végre itt vagy, már egy órája várlak!
– Oh, Balambér, megint elfogytak az altató mesék, amiket az Ervin bácsitól hoztam? – kérdezte Cérna
a borzot, akivel egy ilyen hajnali sétán ismerkedett meg nyár elején.
– Nem, most nem rólam van szó. Óriási baj van! – válaszolt Balambér.
– Éspedig?
– Te nem hallod?
– Ugyan már, mit kéne hallanom?
– Csönd van.
– Szeretem a csöndet.
– De ez nem jó csönd.
– Biztos vihar lesz. Végre. Már úgyis ráférne a kertre egy kis öntözés.
– Nem, ez nem olyan csönd. Ez a legrosszabb csönd, amit valaha hallottam.
– Most, hogy mondod, tényleg elég furcsa. De vajon...
– Király tehet róla!
– Király? Ezt meg honnan veszed?
– Onnan, hogy láttam, ahogy foglyul ejtette őket. Hízelkedett, dorombolt, törleszkedett, aztán hopp,
bekaclizta őket. Mindet. Mind a hét tündért. Már második napja nem tudnak megfürdeni a harmatban.
És ha ez még egy hajnalon megtörténik, nem tudnak többé madárrá változni és elvesztik a hangjukat.
Ha pedig nem énekelnek többet, az tudod mit jelent...
– Tudom. De mit csináljunk mi ketten?
– Te is macska vagy, beszélhetnél vele, hátha rá tudnád venni, hogy engedje el őket.
– Balambér, én nem igazán értek szót a vadmacskákkal.
– Akkor kérd meg Ervin bácsit, hogy segítsen. Írhatna valami varázsigét.
– Jaj, te borz! Én értem, hogy szerinted Ervin bácsi meséi varázslatosak, de ő csak egy író, nem mágus.
A vizet sem tudja tejjé változtatni. Sem borrá, pedig ha tudná, már megtette volna.
– Akkor elvesztünk.
– Na, azért nem eszik olyan forrón a kását.
– Én semmilyen kását nem eszem.
– Én sem, ezt csak úgy mondják. A gyerekeknek, akik esznek kását. Tényleg, a gyerekek! Nekik mindig
van egy jó ötletük. Megyek, megkérdezem Tanikát. Te meg menj és feküdj le aludni! Ha megvan az ötlet,
megyünk a borzvárhoz.
Cérna csak úgy repült le a domboldalon, végig a Petőfi Sándor utcán, fel a templomlépcsőn, be a Kiss
utcába, ahol még nagyban hortyogott Tanika. Épp Ervin bácsi körtefája alatt táborozott egy csinosan
felvert sátorban.
A kisfiú nem igazán örült a korai ébresztőnek, de mikor meghallotta, mekkora a baj, kikecmergett
a hálózsákból. Pont ekkor szólalt meg a kotyogós kávéfőző Ervin bácsi konyhájában.
– Nem tudom, mire készültök így hajnalban, pizsamában, de ezek biztosan nem kellenek hozzá – állt meg a tornácon kezében gőzölgő csészével Ervin bácsi.
– De Király foglyul ejtette mind a hét tündért az erdőből! És már csak egy napunk van, hogy kiszabadítsuk őket, különben nem tudnak madárrá változni többet és elvesztik a hangjukat és... – Tanika bőgni kezdett, mint egy bánatos oroszlán. Ekkor Zsuzsa nénje is feltűnt a tornácon, kezében egy frissen sült, illatozó körtés pitével.
– Gyertek csak, üres gyomorral nem lehet világot menteni – mondta és visszafordult a konyhába, hogy egy tálban Cérnának is hozzon némi falnivalót.
Fogyott a reggeli, gyűltek az ötletek, hogyan lehet egy uraskodó vadmacskát, ha nem is megszelidíteni, de legalább jobb belátásra bírni. Kiderült, hogyha varázsolni nem is, a tündérek, macskák, lovak, oroszlánok és más erdei- és vadállatok természetéről nagyon is sokat tud a két nyugdíjas író. Ötletekben nem volt hiány a tündérmentésre, csak mindegyikhez kevés volt a megmaradt alig huszonnégy óra.
– Hogy a macska rúgja meg – bosszankodott Tanika, aki Ervin bácsiéknál mindig leszokott a városban felszedett káromkodásairól.
– Én nem rúgok semmit. Maximum a Miska. Borzderes. Jó nagyot rúg – fűzte tovább a gondolatot Cérna, mikor kivágódott a kertkapu és belépett rajta Hencebonca.
– Ugye nekem is hagytatok a körtepitéből? Ugye?! – csivitelt a kislány, miközben felugrándozott a tornácra vezető lépcsőn. – Ma írós kedvemben vagyok. Fel is vettem hozzá az új fülönfüggőmet, amit a Dorkaboszorka készített nekem júniusi kecskebéka-brekegésből. Már csak egy falat körtepite kell, és ma megírom életem regényét – magyarázta Hencebonca, miközben nagy szemekkel bámult hol Tanikára, hol Ervin bácsira, várva a megerősítést. Végül Zsuzska nénje szólalt meg:
– Dorkaboszorka a Füvészkertből? Annabanna lánya?
– Igen, igen, aki alkonyfényből meg napmelegből sző konyharuhákat, jól mondod – bólogatott Hencebonca, miután lenyelte az utolsó falat körtepitét.
– Hogy ez eddig nem jutott eszembe! – csapott a homlokára Zsuzska nénje és már szaladt is be, hogy a szárnyastükör kis fiókja mélyéről előkotorjon egy hajnalpír vászonnal borított apró skatulyát. – Még lánykoromban kaptam Annabannától ajándékba, mikor segítettem neki gyógyító varázsigét írni. Nézzétek csak!
Zsuzska nénje a fülébe akasztotta a dobozban pihenő fülönfüggőket, és hipp és hopp, fekete rigóvá változott. Kirepült a tornácról, körberepülte a kertet, megült egy percre a körtefán, aztán szárnyával búcsút intve elrepült Nagyszékely felé.
– Vénségemre is meg tud még lepni ez az asszony – pödörte meg a bajuszát Ervin bácsi.
Nem telt bele egy óra, Zsuzska nénje rigó alakja újra feltűnt a kert felett, leszállt a tornácon, megrázta a fejét, és ember volt megint.
– Készülnek a fülönfüggők, csakhogy van egy kis hiba. Nincs elég kristályüvege a Dorkaboszorkának ennyi darabhoz. Az enyémből meg ezzel a repüléssel elszállt a varázslat.
Kezdődhetett előröl a tanakodás, honnan szerezzenek üveget, s hogyan csempésszék a fülönfüggőket a tündérek kalickáiba.
– Fűzfa kalickák, félkörben állnak Király trónja körül. Nem őrzi őket senki, csak Király villogó szeme és éles körmei – magyarázta Zsuzska nénje, aki útban Dorkaboszorkához még a fogságban sínylődő tündéreket is útba ejtette.
Cérna és Ervin bácsi erre pusmogni kezdtek, Tanika pedig felugrott és bevetette magát a sátorba, ahonnan néhány perc után diadalmas ábrázattal és egy távcsővel tért vissza. A távcsőben két szép kristályüveg lencse volt.
– Pompás – csapta össze a kezét Zsuzska nénje, aki percek múlva már úton is volt Tanikával és Henceboncával Dorkaboszorkához. Ervin bácsi és Cérna a tornácon maradtak és felváltva figyelték, mikor üt nyolcat az új templom harangja, hogy elinduljanak Királyhoz tiszteletüket tenni.
Király, a vadmacska nagyon meglepődött, mikor este, pontban fél kilenckor látogatói érkeztek.
Nem igazán tudta mi ilyenkor a teendő, jószántából még senki sem kereste fel erdő mélyén kényelmesen
berendezett vackán, vagy ahogy ő hívta, a trónteremben.
– Felség, elnézését kérjük a késői zavarásért, de gondoltunk ,ez a legalkalmasabb időpont az audienciára
ilyen káprázatosan forró időben – hajolt meg tisztelettudóan az egyik látogató, egy cirmos házimacska.
Királynak fogalma sem volt, mi is az az audiencia, de a látogatók alázatos közeledéséből arra következ-
tetett, hogy valami királyhoz méltó dolog.
– Mi célból kérik ezt az audienciát? – kérdezte a lehető legmélyebb hangon.
– Az ember itt mellettem Lázár Ervin, világhírű író, aki regényt tervez írni egy fenséges nagymacská-
ról. A főhős megformálásához mintaalakra is szükség lenne, és hát úgy gondoltuk, hogy felséged erre a legalkalmasabb e kerek erdőben.
Király nem hitt a fülének. Eddig senki sem foglalkozott vele itt az erdő közepi királyságában, amiben
olyan magányosnak érezte magát, hogy minden este sírni támadt kedve. Erre most ide jön egy világhírű
író, és pont róla akar könyvet írni.
– Nos, jó – kezdte Király, és egy kicsit megállt a mondat közepén, mert a háta mögül neszeket hal-
lott. Odasandított, de mivel nem látott semmi különöset a kalickák körül, folytatta –, mivel kezdjük? Van kedvük megtekinteni a tündérgyűjteményemet?
– Oh, feltétlen – húzta mosolyra a száját a cirmos macska. – De előbb tegyünk egy rövid sétát,
miközben felteszek néhány kérdést és egyszerre tanulmányozhatom Felséged pompás, utánozhatatlan
járását – javasolta Ervin bácsi, majd nagyot köhintett. Pont elég nagyot ahhoz, hogy Király ne hallja meg
a legtávolabbi kalickától jövő csilingelést.
A vadmacska tétován felállt és lassan elindult a vendégek felé.
– Erre parancsoljon! – mutatott a rejtekhelyről kivezető ösvény felé Ervin bácsi. Néhány tucat
lépést tettek meg, mikor a hátuk mögül szokatlanul hangos szárnysuhogás és madárének hangzott fel.
Király megpördült és visszairamodott a kalickákhoz. Üresek voltak. Mellettük egy borz, egy kisfiú, egy
kislány, egy idős asszony és két boszorka állt mindenre felkészülve. Mindenre fel voltak készülve csak arra nem, hogy Király szívet szaggató szomorúsággal kezd el zokogni.
– Elmentek a kedveseim! A drágáim. Hát ki fog engem cirógatni? Ki fog engem dédelgetni? Kinek
leszek én a cicuskája?
Ekkorra Cérna és Ervin bácsi is visszaértek az ösvényen és értetlenül néztek össze a tündérszabadító
brigád másik felével.
– Ajj, te buta, hát ezt nem így kell – lépett oda a vadmacskához Hencebonca és megsimította a hátát.
A nyár utolsó napjának hajnalán Cérna újra a kilátó felé tartott, mikor szembe találkozott Királlyal.
A vadmacska jókedvűen lóbálta farkát, követve a hajnali madárdal ritmusát.
– Ma Kisszékelyben alszol? – kérdezte Cérna Királyt, aki széles mosolyra húzta a száját és bólintott.
Bár Dorkaboszorka szövőszéke alatt is jól esett szunyókálnia hétfőnként, a kedd volt a kedvenc napja,
amikor a világhírű író tornácán nyújtózhatott és hallgathatta, hogyan kopog az írógép s készül rajta
a nagymacska regénye.
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése