 |
| (c) Tuza Edit |
Történt egyszer, még Mátyás király idejében, hogy Kisszékelyben az András gazda macskájának földeríthetnékje támadt, és ez a kedv olyan ficánkosnak bizonyult, hogy a macska elcsavargott egészen a király budai palotájáig. Szép, cirmos jószág volt, olyan cifra mintával, hogy a király palástjára sem hímeztek különbet. Az is volt a neve, hogy Cifra, kivéve, amikor tejfölt lopott András gazda asztaláról.
Olyankor cudar ménköves bolhafészeknek, vagy kitaszajtott csámpás úrangyalának nevezte a gazdája.
Minél több tejfölt lopott, annál hosszabb neve lett.
Cifra modern macskának bizonyult, évszázadokkal megelőzte a korát, ugyanis nem tett különbséget a gazda háza meg a király háza között, ugyanúgy belelefetyelt a tejfölbe a budai vár fölséges konyhájá-
ban, mint otthon. Lett is haddelhadd, amikor a király reggel fölfedezte, hogy a csuporban hiányos a föl.
Rohangásztak a szolgák föl és alá, féltette a fejét minden alattvaló, mert a király asztaláról lopni főbenjáró bűn volt. Vagyis fölbenjáró. Mert bizony a nyavalyás tolvaj nemcsak nyalta azt a tejfölt, hanem bele is tapicskolt, ám mielőtt szépen letisztogatta volna a mancsát, a királyi főagár hangos csaholással kikergette a konyhából. Így esett, hogy a fölbemártott mancs fehér nyomot hagyott a királyi abroszon.
– Egy sötét bűntett világos lenyomata! – lobogtatta az abroszt a királyi főnyomolvasó.
A főagár is csaholva ecsetelte a bűntett szörnyűségét.
– Kapjátok el a bitangot, és hozzátok elém! – rendelkezett Mátyás király.
Nem hiába volt főagár a főagár, hamarabb kiszimatolta Cifra Kisszékelybe vezető nyomát, mint ahogy a macska hazaért volna. Bizony, az a remek kutya még a hazatérés szándékát is kiszagolta! Cifra ugyanis
megállt hazafelé egy kitérőre, mert megéhezett. Éppen a simontornyai vár kamrájában dézsmálta a tejfölt,
amikor a kétszemélyes nyomolvasó bizottság Kisszékely határába érkezett. A főagár körbefutotta a falut,
aztán elugatta a fővadásznak, hogy a tolvaj innen ment ki, de még nem ment be.
– No, akkor megvárjuk és elfogjuk! Gyerünk a faluba!
A település a domboldalról nézve ártatlannak tűnt. Évszázados tölgyerdő vette körül, volt szép, fehérre
festett templomtornya, katonás rendben sorakozó, tornácos házai. Igen ám, de a tölgyerdő egyszerre volt
négyszögletű és kerek, a templomtorony túl hetykén böködte az eget, és a tornácos házakon ugyan nem
látszott semmi különös, de a főnyomolvasónak az volt az érzése, hogy valamiben sántikálnak.
Hmm, hmm, hümmögött a nyomolvasó, vuff, vuff, hagyta rá az agár. Ebben megegyeztek, aztán
bementek a faluba, és megszálltak a fogadóban. Rájuk esteledett, elhatározták hát, hogy másnap folytatják
a nyomozást.
Eközben a Simontornya és Kisszékely közötti löszmélyúton hazafelé bandukolt Cifra. A gyomrát megtöltötte már, de hogy a világ rendje a helyén legyen, elkapott egy pockot, és ajándékul hagyta a tete-
mét a közelben csörtető borznak. Aztán hazament, a résnyire nyitott ajtón beosont a házba, és elfeküdt a kemence tetején.
Másnap reggel felébredt a királyi főnyomolvasó. A fogadósné szalonnát, hagymát, friss kenyeret, és egy
cseréptálban tejfölt tett elé. A főnyomolvasó hümmögött.
– Vannak, akik eltulajdonítják, amiért mások megdolgoznak – mutatott a tejfölre.
– Hogy mit mond az uraság? – kérdezte a fogadósné.
– A tejföl, asszony! Meg a föltolvaj!
– Ugyan már, csak nem képzeli kend, hisz ez nem olyan falu! Itt legfeljebb az András gazda macskája
lopja a tejfölt.
– Hoppá! Felettébb gyanús! Aztán hol lakik az az András gazda?
– A 167-es házban – vágta rá a fogadósné.
A főnyomolvasó értetlenül nézett. Nem volt még szokás akkoriban a házak számozása, de az asszony
megmagyarázta, hogy így könnyebb őket megtalálni.
– Haha, micsoda ötlet! – csapott a homlokára a főnyomolvasó.
Sebtében elfogyasztotta a reggelit, aztán a főagárral együtt elindult, hogy megkeresse a 167-es házat.
Az 1-es számot a fogadó viselte. A főnyomolvasó elégedetten biccentett, hogy ez rendben is van így, és elindult az utcán, úgy gondolta, hogy a 2-es, majd a 3-as ház felé. Az ám, de az utcának nem egy, hanem
két oldala volt. A főagár szimatolt, a főnyomolvasó gondolkodott, majd megállapította, hogy van páros, neg van páratlan oldal.
– Ezeknek a derék falusiaknak helyén van az eszük! Ezen az oldalon lesz az András gazda háza!
Már 39-nél jártak, amikor az utca elfogyott. No, most mi legyen? A főagár a farkát csóválta, és egy borzas vadkörtefa mellett bekanyarodott jobbra.
– Igaza van, főagár uram, biztosan ott folytatódnak a számok.
Folytatódtak valóban, de 211-től.
Vakarta a fejét a főnyomolvasó, és most már kezdett gyanakodni, hogy a katonásan sorakozó, takaros
kis házak valóban rosszban sántikálnak.
– Főagár uram, balra kellett volna mennünk!
– Baúúú – helyeselt a főagár, és elmentek balra.
Ott bizony 84-től indult a számozás.
– Valami nem jó itt, főagár uram! Nézze, eddig az egyik oldalon voltak a páros számok, a másikon
a páratlanok, de most a 84 után a 85 következik, a szemközti oldalra meg 120 és 121 van írva.
Tovább bolyongtak a faluban, bejárták utcáról utcára. A főnyomolvasó próbálta megfejteni a számok
rejtélyét, a főagár meg a szagokét, de bizony mindketten belekeveredtek a dologba, és a 167-es számot
sehol sem találták. Pedig ott volt az, a 312 és a 108 között, csak éppen lefittyedt a 6-os, és 9-esnek nézett
ki. Estére fáradtan, goromba rosszkedvvel tértek vissza a fogadóba. No, és mivel fogadta őket a fogadósné?
– Az ördögöt festette kend a falra, mégpedig a tejfölcsenő fajtáját! Amíg távol voltak, valaki fenékig
kinyalta a tejfölös csuprot.
A főnyomolvasó a fogát vicsorgatta és morgott. Ugyanígy tett a főagár.
– Holnap, főagár uram, holnap kattan a mancson a bilincs!
– Vak-vak – helyeselt a főagár.
Szikrázóan sütött a nap reggel. A főnyomolvasó megette a reggelit, tejföl nélkül, majd a főagárral újra
nyakába vette a falut. Arra gondolt, ma a hagyományos módszerrel próbálkozik, és nem foglalkozik olyan
bolondos dolgokkal, mint a házak számozása.
– Hallja, kend – szólította meg az első járókelőt. Vagyis futókelőt, mert szaladt az ember, mintha
kergetnék –, merre van az András gazda háza?
– Arra, ni, a harmadik utca közepén, de siessen, ha nem akar bőrig ázni!
– Bolond ez? – kérdezte a főnyomolvasó a főagarat.
Ragyogott az ég, nem volt más rajta, csak egy kósza, dagad bárányfelhő, éppen a templom felé sodorta
a szél. A főnyomolvasó felnevetett, kaffogva nevetett a főagár is.
Alig telt el két perc, a szél a templom fölé fújta a felhőt. Akkor a templomtorony mintha pipiskedve
megnyújtózott volna, és egy halk pukkanással kibökte a felhőt. Az égi csap kinyílt, az áldás pedig egyenesen a főnyomolvasó és a főagár nyakába szakadt. Szedték a lábukat, bemenekültek a felhőböködő templomba.
Ott meg rájuk kiáltott a pap, hogyan gondolták ki azt a tiszteletlenséget, hogy pocsolyákat csorgatnak
az úristen hajlékának padlójára.
– Ne haragudjon meg, tisztelendő uram, de nekünk fontos dolgunk van, a király megbízásából! El kell
kapnunk a tolvajt, aki ellopta Mátyás király fölét!
Erre megszeppent a pap, átkísérte a főnyomolvasót meg a főagarat a paplakba, és amíg el nem állt az eső, körtepálinkával kínálta az előbbit, velőscsonttal az utóbbit. Beszédbe is elegyedtek, és a főnyomolvasó megkérdezte a papot, miért vannak olyan furcsán számozva a házak.
– Azt én nem tudhatom. Meg tudom számolni a feltámadásra virradó három reggelt, a hét főbűnt, a tíz
parancsolatot, meg a tizenkét apostolt, de annál tovább számolni nem tudok. Ahogy a házak számozását,
úgy a teremtés csodáját, meg a lélekajtót sem akarja megérteni senki, mégis tudjuk, hogy úgy vannak
azok jól, ahogy vannak.
– Mi az a lélelkajtó? – érdeklődött a főnyomolvasó.
A pap elmagyarázta azt is. Minden ház tornácának a végén volt egy ajtó, szép, faragott táblával, színes
üveges rámával a tetején. Az ajtó magasabban nyílt, mint az utca, mégsem vezetett hozzá lépcső, nem
invitáltak be azon vendéget. Egyetlen egyszer nyitották csak ki, amikor a házból utolsó útjára indult
valaki, akkor sem a saját lábán, hanem a koporsóban. Néha az ablaktábla felső részét kitárták, azon
kukucskáltak ki az öregek.
– Azok már nem az utcát nézik, hanem a túlvilágot, mert tudni akarják, hová vezet az útjuk, az üdvösségre vagy a pokolba. De vigyázni kell, mert ilyenkor előfordul, hogy odaátról beszökik a tornácra egy-egy rosszszándékú, tévelygő lélek.
A főnyomolvasó megborzongott, de még a főagár ívelt gerince is remegett.
– Elállt az eső, indulunk tovább! – állt fel a főnyomolvasó, mert nem volt kedve több túlvilági rejtélyt meghallgatni, de meg is szédült hirtelen a jófajta körtepálinkától. Megrázta magát, elbúcsúzott a
paptól, és elindult András gazda háza felé. A főagár maradt volna még, mert nem végzett a csonttal, de
a főnyomolvasó szava a király parancsa, így aztán lógó fejjel baktatott a nyomában.
Befordultak a harmadik utcán, és megtalálták a 312-es és 108-as szám között András gazda házát.
A főagár már messziről megérezte Cifra szagát, nyüszíteni kezdett.
– Most elkapjuk, érzem! – dörmögte összeszorított marokkal a főnyomolvasó, majd újra megszédült,
ezért megkapaszkodott egy kerítésben. Ej, biztos a kócos fáról származott a körte, azért borzolta úgy össze
a fejét a pálinka. Vett egy nagy levegőt, és amikor kitisztult előtte a világ, András gazda házára nézett.
Szép, fehér ház volt, a tetején zsindellyel, ablakai körül kék, tulipános festéssel. Tornáca végét lélekajtó
zárta, a felső táblája nyitva volt. Azon a keskeny szegélyen, a csukott és a nyitott tábla között, se nem
kint, se nem bent ült Cifra, és mosakodott. Bizonyára tejfölös volt a mancsa, mert olyan bőszen próbálta
eltüntetni a bizonyítékot, hogy észre sem vette a főnyomolvasót meg a főagarat.
A kutya felemelte a fejét, minden izma megfeszült, és ugrásra készen várt. Halkan morgott, ami azt
jelentette, hogy engedélyt kér, hogy elfoghassa végre a tolvajt.
Ám a főnyomolvasó úgy állt az utca túloldalán, mint a kócos körtefa, lába a földbe gyökerezett, arcán
rémült ámulat ült, fejében túlvilági indulót játszott a körtepárlat.
– Ördöngös ördög az! A másvilágról bucskázott át a lélekajtón, főagár uram, meg ne közelítse! – súgta,
és sűrűn vetette a keresztet.
Cifra addigra végzett a bundája tisztogatásával. Hangtalanul leugrott a tornácra. A főnyomolvasó ekkor
feleszmélt, és már indult volna a ház felé, hogy jól megdorgálja a gazdát, miféle démoni lényt enged be
a hajlékába, amikor egy huncut légáramlat nagy dörrenéssel bevágta a felső ajtótáblát.
No, nem kellett több a királyi főnyomolvasónak, úgy megijedt, hogy felugrott, és futni kezdett az erdő
felé, csak minél gyorsabban, minél messzebbre jusson ettől az ördögi helytől. Főagár uram futott utána.
Rátértek az erdei útra, szaladtak, szaladtak, de csak nem értek ki a fák közül, se Simontornyára, se Nagyszékelybe, nemhogy Budára! Vagy a körtepálinka volt az oka, vagy az, hogy a főnyomolvasó elfeledte, hogy ez az erdő nem csak négyszögletű, de kerek is, és három napig bolyongtak, mire megszánta és felvette a szekerére őket egy árus, aki mézet vitt Budára.
Eközben Cifra megéhezett. Bement a kamrába, hogy torkoskodjon, de András gazda csatos zsírosbö-
dönbe merte át a tejfölt, mert megelégelte a macskája falánkságát. Átment hát a macska a fogadóba, de ott meg a kamraajtót találta zárva. A paplakban tejfölt nem talált, a velőscsont finomját a kutya kirágta, a pálinkát meg nem szerette. Kiment az erdőbe, fogott egy pockot, aztán elindult Simontornyára, mert
emlékezett, hogy ott sem rossz a tejföl. Az ám, de a derék várbeliek lelakatolt ládába tették a tejfölös csuprokat. Kapta magát Cifra, és elindult a budai vár felé. Útközben felugrott egy szekérre. Hátul, a mé-
zesbödönök között aludt a főnyomolvasó meg a főagár. Cifra a bakra ugrott, és hagyta, hogy a méhész vakargassa a füle tövét. Még dorombolt is hozzá a szemtelen.
Amikor megérkeztek Budára, Cifra még a kapunál leugrott. Nem tartotta fontosnak, hogy köszöntse
a hátul zötyögő utasokat.
A főnyomolvasó remegve állt Mátyás király elé, és beszámolt róla, milyen ördöngös település
Kisszékely. Hiába mesélt a királynak az össze-vissza számozott házakról, a felhőt kibökő templomtoronyról, a négyszögletű kerek erdőről, a király semmi mást nem hitt el neki, csak a körtepálinkát. Jól megdorgálta, és lefokozta a tejfölösbödönök legfőbb őrévé, a főagarat meg nyúlpásztorrá. Hajjaj, ha tudta volna a főfölbödönőr, mi vár rá, bizony, hogy ő is nyúlpásztor akart volna lenni!
Mert miközben szegény főfölbödönőr a király színe előtt remegett, Cifra a konyha felé vette az útját,
és jól belakmározott a király tejfölöscsuprából. Körbenézett a kamrában, és látta, hogy van még ott
csupor bőven, mind tele tejföllel. Gondolt egyet, felmászott a palota tornyára, és miákolva adta a környék
macskáinak tudtára, hogy gyűljenek ide mind, mert nincs a világon ízletesebb csemege, mint a Mátyás
király föle.
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése