Németh Eszter: Minden megvan

(c) Jaskó Emőke

    Még álmos a kert, a faágakon tompán és halkan csivitelnek a tollas lények, a fagerendák közt lassan oszlik a homály, ráérős-komótosan, mint ahogy a nagyon idős emberek szöszmötölnek reggelente a konyhákban, a gerendák réseiben is lassú percegéssel foszladozik a sötét, elhatározás és erő nélkül.

    A bokrok alján nyújtózik a pára, a hideg nedvesség apró gyöngycseppekben ül a növényekre. A dió-
fa áll, felső leveleit már elérte a fény, lombja keletről felragyog, csillámló fénymuzsikát írva a légbe, ha a szellő meg-megsimítja smaragd koronáját.
    A medencében ásít a kék, oldalára dőlve alszik a kád, reggeli békéjét nem zavarja az álmos, határozatlan légyzümmögés. Alszik a garázs, benne alszanak a biciklik, alszik Tanika és Kisizzik a diófa alatt megbúvó szobák rejtekén. Bübü is alszik, kutyafülén hullámzanak a hangok, a mélyülő csendben csak béke van.
    Terpeszkedik a fény, lágy kezével simogatja a füvet, piszmogva egyenesíti egyesével a fűszálakat, lassan emelkedik a harmat, sóhajtásnyi elmúlást és az új nap kezdetét emelve lassan a légbe.
    Karcsú lény sétál, négy lábát kecses méltósággal emelgetve a kerten át. Körbenéz, bajusza hegyén megpihen a pimaszság, Bübü kutyaorra meg se rezzen, alszik, melegbe burkolja a diófa alatt rejtőző szoba, oda macska be nem teheti úgysem a lábát.

    Pislog a fény a tisztaszobában, meg-megtorpanva hagy nyomot a papíron a grafit, az ákombákomból ráérősen oldalognak ki a szavak, a fénypászmákban nyerik el végső helyüket és jelentésüket.
    Kint az asztalon a kosárban egyensúlyoznak az almák, a nehézkedés törvénye tapasztja össze finom bőrüket. A kávéfőző is visszafogott mormolással főzi a bablét. Óvatos, puha mozdulat nyitja a szekrényt, emeli a tavalyi bögrét, hogy a következő pillanatban... 

(c) Jaskó Emőke

    ... hogy a következő pillanatban Pöszke kis híján hasra eshessen a saját lábában. Tompa puffanás, halk szisszenés, a törött lábujjba belenyilallik egy pillanatra a fájdalom. Csurran a kávé, neszez a szék.

    Pöszke mellkasához húzza a térdeit, kezében a meleg bablével töltött ibrik, nézi a kertet, nézi a fényt, nézi a hajnalt. Nézi a jóisten egy darabka tenyerét, hiszen azon ül, számba veszi a diófán a leveleket, a levélen a harmatgyöngyöket, a kávéból felszálló gőz aprócska pászmáit. 

    Minden megvan.

Szerkesztette: Komjáthy Nessi