(c)Gerényi Attila |
A világítótorony
„Illetékteleneknek a világítótoronyba a belépni TILOS!” A tábla melletti ajtócskán lehetett a
leggyorsabban bejutni a világítótoronyba. Így az öreget se ébresztettem fel, lábujjhegyen osontam
a csigalépcsőn. Kikönyököltem a korlátra és bámultam az eget, mögöttem ragyogva pulzált a mágikus
fénygömb, utat mutatva a léghajóknak.
– Hamarosan összegyűjtjük a pénzt fiam és elrepülünk erről a nyamvadt szigetről! – mondogatta
mindig apám a dupla műszak végén, mielőtt fáradtan az ágyba roskadt.
Nem tudom, miért utálta annyira Dorniát. Idefent tiszta, harapnivaló volt a levegő és a gyárak örökös
kattogása is elcsitult. Csak a suhantak a léghajók a felhők között süvítő a szélben. A dorniai légikikötő
volt az egyetlen megálló a két kontinens között. Csak úgy lebegett ott a semmiben a világítótoronnyal, meg a rá épült dobozlakásokkal, roskadozó üzletekkel, és a kikötő melletti gyárral együtt.
Mama virágboltja a kikötőnél volt. A sok pala, fém között, a sártengerben egy apró zöld folt. Máig
nem értem, hogy volt képes a nagyanyám itt növényeket termeszteni, de mindig beszívtam a friss a
virágok illatát, amikor beléptem az üzletbe.
Éppen vásárlóval volt, mikor a világítótoronyból hozzá siettem. A dáma uralta teret a piros bársony
kabátjával és széles, tollal díszített kalapjával. Szúrós tekintettel nézte a növényeket és az undortól
lefelé görbült a szája.
– Ez minden? – kérdezte csalódottan.
– Attól tartok nagysága, igen. Sajnos Dornia nem a növényvilágáról híres, de ez a néhány kis
túlélő kitartóan tündököl – hajbókolt mamám.
– Jó mindegy, adjon egyet abból a lila gazból!
Nagyi óvatosan vette le a virágot a polcról, gondosan csomagolta, és átnyújtotta „Piroskának”, aki
cserébe a földre szórt néhány érmét és kifordult a boltból.ű
– Elnézést nagysága ez csak az összeg fele… – felelte mama miközben összesepregette a pénzt.
– És pontosan kétszer annyi, mint amennyit érdemelne.
A virágot lóbálva indult meg kifelé, de menet közben azért még a sárba lökött engem. Mama
megvárta, míg kicsit eltávolodik, majd karon ragadott és berángatott a boltba.
– Láttad mi művelt? – kérdeztem felháborodva.
– Add ide! – nézett rám szigorúan.
– Mit, de hát én… tessék – nyújtottam át neki „Piroska” tömött tarsolyát. – Legalább kifizette
anya kedvenc virágát… kamatostul!
– Ha lopáson kapnak ledobnak a szigetről! Az tényleg a leggyorsabb módja, hogy elköltözz
innen, de szerinted, hogy bírja majd azt az én öreg szívem, ha a lányom után az unokámat is
sirathatom mi? – közben szigorú tekintettel kinyitotta a lopott erszényt. – Bár meg kell
hagyni, megérdemelte.
Estig még néhányan megfordultak a boltban, majd zárás után hazasiettünk, hogy mama még tudjon
készíteni valami vacsorát. A dobozlakások közötti útvesztőben hosszú kanyargás után értünk a
sajátunkhoz. Bent mama sietve rejtette el a tarsolyt az egyik titkos rekeszben és nekilátott főzni.
Apa fáradt mosollyal és az égett fém szagával köszöntött minket valamivel később. Érdes kezével
összeborzolta a hajamat, leguggolt mellém:
– Még néhány műszak és költözünk, ígérem! – nézett rám komolyan. – Addig is gondoltam, ő
vigyázhatna rád, mikor felosonsz a világítótoronyba, amibe megígérted, hogy soha többet
nem mész. – Majd kabátja belső zsebéből egy horgolt lovagi páncélba öltöztetett
plüssmackót húzott elő.
– Köszönöm, apa!
Vacsora után lefeküdtünk. Álmomban léghajó kapitány voltam, és Sir Mackóval daliásan küzdöttünk a
sárkányok hordái ellen. Csattogtak a kardok, dübörögtek az ágyúk, mígnem az egyik hangjára
felriadtam. Az ajtónkban piros, bársony kabát és tollas kalap tűnt fel, a helyi rendőrök zömök alakja
mögött, akik betörték az ajtónkat.
– Ez az a vénasszony! Bárhol felismerem ezt a tolvaj boszorkát! – sivította „Piroska”.
A rendőrök gyors mozdulattal ütötték le apát, aki védőn mama elé ugrott. Nagyi könnyes szemmel,
mosolyogva nézett vissza rám, miközben elhurcolták. Amilyen hirtelen kezdődött az egész, olyan
gyorsan is ért véget. Mackót szorongatva sírtam a szoba sarkában. Apa miután magához tért, jött
csak oda hozzám. Nem értette, mi történt.
– Az én hibám az egész, én nem ezt akartam! – zokogtam.
Elmeséltem apának, hogy mi történt. Szomorúan nézett rám, és megölelt.
– Nem a te hibád! – súgta.
Felállt és felnyitotta a padló rejtett zugát. Az évek óta gyűjtögetett kevéske kis pénzünk tetején ott
terpeszkedett a kövér tarsoly. Apa kinyitotta és hosszasan számolgatott. Egy végtelenséggel később
csak ennyit mondott:
– Végleg eltűnünk erről a nyamvadt szigetről.
Néhány órával később már egy léghajó korlátjáról néztem Dorniát. Sose láttam még kívülről.
Egyszerre volt lenyűgöző, és visszataszító. Ahogy a világítótorony végső búcsút intett nekünk, az
aerosztát a kelő nap felé vette az irányt.
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése