Czeiner-Szűcs Anita - Bódi Kati: A Boldogság

 

(c)Bódi Kati

A Boldogság

Simára vasalt, fekete abrosszal terítette meg a vasárnapi asztalt Cecília. Fia, Lackó a terítő sötét szegélyét  morzsolgatta. Károly szótlanul ült. Az apa tekintete az ablakon át egy hulló falevél útját követte, ahogy lassan egyre lejjebb ereszkedik a dióillatú avarba.

A fekete abroszra készített húsleves gazdag volt és sárga. Omlós, fehér csirkemell benne, a szürkére főtt máj pedig krémesen olvadt el a szájban. A családtagok mindennek ellenére egykedvűen szürcsölték a langyos levet, kanaluk fénylő élével csak bökdösték az ízes húst. A falióra ütemes hangja elnyomta sóhajaikat. Lábuk alatt kolbászolt Belki, a blöki. A pulinak általálban jutott egy-két finom falat, de most beleolvadt a fekete abrosz, és a borongós novemberi délidő sötétjébe. Éhes volt, ezért egy combcsont reményében nyalogatni kezdte gazdasszonya térdkalácsát, de mintha mi sem történt volna, Cecília mozdulatlanul üldögélt tovább. Bleki ezután Károlynál próbálkozott, nedves orrával löködni kezdte műszálas zokniját. Csontot ő sem dobott a pulinak, viszont tüntetőleg keresztbe tette a lábát. Bleki mégsem adta fel, hiszen az asztalnál ült még Lackó is. A fiú megsimogatta fejét, a raszta fürtök puhasága gyengédséggel töltötték el, úgyhogy a fekete terítő helyett inkább Blöki cikcakkos bundájával bíbelődött tovább.

Ekkor váratlanul kopogás verte fel a sótlan csapatot. Bleki rohant az ajtóhoz, s mellső lábával gyakorlott mozdulattal kinyitotta.

– Vau-vauu-va-va – üdvözölte a vendéget izgatottan.

– Jó napot kívánok – nyitott be egy kalapos úriember.

A puli vad farkcsóválásba kezdett. Cecília, Károly és Lackó végre felemelték logó orrukat, de mire bármit is kérdezhettek volna tőle, a vendég már az asztalnál ült, így aztán úgy döntöttek, jobb, ha nem tesznek fel neki semmilyen kérdést. Két perc kínos csend után Cecília terítéket hozott, Károly pedig jó adagot mert az ételből. Amikor az addigra már kihűlt leves elterült a vendégtányéron, Lackó suttyomban egy főttkrumpli darabot nyomott Bleki szájához. A puli élvezettel falatozott, az asztal alatt. Az elégedettségtől izgő-mozgó hátsója csiklandozni kezdte a fiú lábát. Lackó somolygott.

– –Finom, nagyon finom. Köszönöm. – dicsérte meg az ebédet a vendég.

Ez előcsalta a háziasszony bujkáló mosolyát.

–A kedvemért főzte, ez a kedvencem – kacsintott feleségére a családfő.

Cecília a torkában jóleső melegséget érzett, és elnevette magát. Kacagása édes volt és távoli, jóízű, mint a húsleves.

– Utoljára akkor hallottalak így nevetni, amikor Lackó kisbaba volt – buggyant ki egy könnycsepp Károly szeme sarkából.

A vendég repetát is kért, és azt, meséljenek még régi kedves családi történeteik közül. Lackó arról a napról beszélt, amikor Bleki a házhoz került. Hétágra sütött a nap, és az a fekete apróság a tenyerében is elfért. Károly családi vakációkat elevenített fel. Cecília pedig az ünnepekre emlékezett, különösen arra a mézeskalácsillatú karácsony estére, amit először tölthettek a kis Lackóval együtt, hárman.

Az ebédlő lassan megtelt emlékekkel, élettel és nevetéssel. Bleki Lackó ölében szuszogott, most senki sem küldte el az asztaltól. A vendégnek viszont mennie kellett. Megköszönte a szíves fogadtatást, felállt, felvette kemény kalapját, és egy szempillantás alatt az ajtóban termett.

– Áruld el, ki vagy? – szólt utána Cecília.

Az úriember azonban csak mosolygott és hirtelen elillant, mint a novemberi köd, amit a napsugarak cirógatnak. 

 

Szerkesztette: Németh Eszter