 |
| (c)Makhult Gabi |
Pintyő, a csavargó
Pintyő mindig is arról álmodott, hogy világot lásson. Olyannyira vonzották a messzi vidékek felfedezetlen tájai, hogy amint megtanult repülni, elhagyta a meleg, biztonságos fészkét, és repült, ameddig csak a szárnya bírta.
Első hosszabb útja egy olasz kisvárosba vezetett, ahol hamar megtanulta, hogy nem olyan egyszerű élelmet szerezni, mint ahogy azt korábban hitte. Itt már nem potyogtatott az anyukája finomabbnál finomabb falatokat a szájába. Egy szökőkút mellett telepedett le, hogy igyon egy kis vizet, és felcsipegesse a parkban a padok mellé leszóródott napraforgó magokat. Falatozás közben egy csapzott tollú pacsirta verődött mellé.
– Kölyök, hát téged senki nem tanított előzékenységre és udvariasságra? – kérdezte szemrehányón.
Pintyő értetlenül pislogott, és félve nyújtotta nyakát az előtte heverő magért, de nagyon éhes volt a hosszú repülés után, és nem volt kedve másokkal osztozni a finom falatokon.
– Hagyd csak Szotyi, nem érdemes ezekre szót pazarolni – szólt egy színes gyurgyalag, aki hirtelen, szinte a semmiből termett ott.
– Ha a szép szóból nem ért, akkor talán más eszközt kell alkalmaznunk – jelentette ki egy dolmányos varjú, aki fenyegetően emelkedett a társai fölé.
– Ugyan Rokko, nem kell rögtön a frászt hozni szegény fiúra. Biztos megvan rá az oka, igaz-e kölyök? – kérdezte Szotyi, miközben Pintyő félénken húzta össze magát.
– Igen, uram – felelte reszkető hangon.
– Látjátok, nincs itt gond – nevette el magát a pacsirta, és hátba veregette Pintyőt.
– Jól van – vágta rá a varjú –, akkor Hebrencs, te menj, és nézd meg, elejtette-e már a fagylaltját az az ügyetlen gyerek a tölgyfa alatt, addig mi itt összeszedjük a maradékot, utána pedig kezdődhet a lakoma.
A gyurgyalag engedelmesen a tölgyfa felé vette az irányt, közben pedig vidáman bukfencezett a levegőben, majd pár perc elteltével egy méretes tölcsérrel a szájában tért vissza. A három madár egy kupacba összehordta a parkban talált elemózsiát, majd körülülték és csipegetni kezdtek. Ügyeltek rá, hogy mindent testvériesen osszanak el egymás közt.
Pintyő félénken sertepertélt körülöttük, és csalódottan állapította meg, hogy nemhogy egy finom falatot, de egy kiszáradt morzsát sem hagytak a téren.
– Nem tudok így jóízűen enni, hogy ez a nyavalyás minket bámul – méltatlankodott Hebrencs.
– Hé, kölyök – intett a szárnyával Szotyi. – Gyere, látom, hogy éhes vagy még.
– Minek hívod ide? A nyakunkon fog maradni – zsörtölődött Rokko.
– Miért baj az? Így is több élelmünk van, mint amit megeszünk – mentegetőzött Szotyi.
– Most igen, de mi lesz, ha ínségesebb napok jönnek? – kérdezte Hebrencs.
– Azzal majd akkor foglalkozunk. Különben is, több szem több magot talál – mondta Szotyi.
Így szegődött el Pintyő a csavargó bandához, akikkel végre beutazhatta az egész világot. Szárnyalt az óceán felett, átszelte a sivatagot, látta az esőerdőket, beleszippantott a virágzó pipacsmezőbe, elszáguldott a hófödte hegycsúcsok felett, és érezte, ahogy táncot jár körülötte a vidám szellő.
Pintyő már nem volt többé elveszett ifjú. Megtalálta a helyét a többiek közt, de ahogy teltek az évek, úgy kezdett elfáradni. A szabadság, ami egykor a magasba repítette őt, most minden nappal egyre erősebben húzta a szárnyát. A harci sérüléseit, amikkel valamikor fennhéjázva büszkélkedett a társainak, most rémülten szemlélte a víztükörben.
– Mivé lettél? – kérdezte a tükörképétől, amiben nem ismert többé önmagára.
– Nem érünk rá egész nap! – mennydörögte Rokko a magasból.
– De fáradt vagyok – felelte Pintyő.
– Mind azok vagyunk.
– Sietnünk kell – magyarázta Szotyi –, még azelőtt át kell érnünk a hegy túloldalára, hogy ideérne a zivatar.
Pintyő minden erejét összeszedve emelkedett a magasba. A tócsában már csupán egy jelentéktelen folt volt a tükörképe helyén, és egyre távolabbról látta az utcán kavicsokat dobáló gyerekeket. Egy magas ház legfelső emeleti ablakán bepillantva észrevette, ahogy egy kanári vidáman csapkod a szárnyával, miközben a gazdája magokat szór elé. Elgondolkozott, vajon mit kellett volna másként csinálnia, hogy most ő legyen ott? Mikor térhetett le az útról? Vagy talán eleve rossz helyre született? Hogy lehet az, hogy másnak az orra elé szórják a finomabbnál finomabb falatokat, míg neki a legapróbb magért is a világ végére kell elmennie? És hogy vágyhat most mindennél jobban éppen arra, amitől ifjúkorában a leginkább félt?
Minden erejét összeszedte, és követte a társait. Erőlködve csapkodott a szárnyaival, de így is utolsóként repült a három madár mögött. Több helyen már megritkult az egykor dús tollazata, így lassabban haladt, mint régen, és a magasban egyre jobban vacogott a dermesztő hidegtől. De repült tovább.
Hónapokkal később egy nagyváros felett áthaladva felismerte a házat, ahol a gyönyörű kanárit látta. Ugyanott állt tócsa a ház mellett, és ugyanazok a fiúk dobáltak kavicsokat az utcán. A környék semmit sem változott, csupán a lakói lettek idősebbek.
– Mi a nyavalyát művelsz? – kérdezte Rokko.
– Csak be akarok kukucskálni azon az ablakon.
– Én a helyedben nem tenném – mondta Hebrencs.
– Kár is sóvárogni, a magunkfajtákat úgyis csak elkergetik, ha meglátják – tette hozzá Szotyi.
De Pintyőt nem érdekelte. Látni akarta a kanárit, és látni akarta az otthont, amiről tudta, hogy neki sosem adatik meg. Lejjebb ereszkedett, és leült az ablakpárkányra.
– Milyen szép – suttogta, ám ahogy ezt kimondta, egy hatalmas kavics találta el az oldalát. Próbált megkapaszkodni, de hiába. A legfelső emelet ablakából egyenesen a tócsába zuhant. Oda, ahol évekkel korábban rémülten pillantotta meg önmaga csúf mását. Ám a szárnyának már nem fájt a szabadság. A szárnyának már nem fájt semmi. Nem mozdult, nem érzett semmit.
– Kelj fel! – hallotta társai hangját a magasból. – Indulnunk kell, jön a zivatar!
Pintyő azonban tudta, hogy ez volt az utolsó útja, többé nem repül sehová. Egy jéghideg esőcseppet érzett a fejére hullani, miközben nézte, ahogy a három csavargó a hegyek felé veszi az irányt. Szotyi aggodalmas tekintettel nézett rá vissza, de végül ő is eltűnt, és Pintyő szemei lassan lecsukódtak.
Egy puha törölközőbe bugyolálva ébredt fel.
– Hol vagyok? – nyöszörögte. – Ez a mennyország? – kérdezte, ahogy végigjáratta szemét a fehér falakon.
– Nem – felelte egy lágyan csengő hang. – De én is ilyesminek képzelem.
Pintyő óvatosan felült.
– Vigyázz, nagyon megsérültél – szólt ismét az idegen hang, miközben fölé hajolt, és gondoskodóan megsimogatta őt.
– Te vagy az? – kérdezte Pintyő meglepetten, ahogy szemei előtt kirajzolódott a kanári alakja.
– Talán ismerjük egymást? – kérdezte zavartan.
– Nem – felelte –, de álmaimban veled élek. A te kalitkád az enyém, a te gazdád az enyém, mindenen megosztozunk, és sosem válunk el.
– Talán végre valóra válnak az álmaid.
– Nem, egyszer már valóra váltak. De kiderült, hogy rossz dolgokra vágytam.
– És miért ne történhetne meg még egyszer? – kérdezte a kanári, miközben a gazdája megigazította a kötést Pintyő sérült szárnyán.
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése