 |
| (c) Pap Kata |
Csokokó
Misi a Várhegyen lakott, közel a csillagokhoz. Apró korától gyorsabban értek el hozzá az égi jelek, mint a környékbeliekhez. Azonnal észrevette, hogy fogytán fogynak körülöttük a fények. Mire kitört a csillagszünet, már nemcsak suttogták, mindenkihez eljutott a hír, hogy rájuk tört a fényevő fekete Hadúr. Azt beszélték, a megátalkodottja sugárnyalábot reggelizik, Napcipót ebédel, és Holdkiflit vacsorázik. Rövidesen fel is falta a Fényességet, olyan sötét lett a Várdombon, mint a feneketlen kútban.
Szegény kis Misi egy darabig tűrte, aztán elhatározta, visszaírja a Várhegyre mindazt, amitől megfosztotta őket a fekete Hadúr. Legelőször megálmodta a Tejutat. Majd szép sorjában kigondolta az ezeregyéjszaka legszebb csillagait. Anyukája pedig gondosan megvarrta mindegyiket. Nem esett nehezére, Csokinai Rózsi az utca varrónője volt. Jobban illett volna hozzá a Bársony vagy a Csipke(rózsika), de azok a nevek foglaltak voltak. Misi mamája munka közben énekelgetett ugyan, mint Bársony Rózsi, ennek ellenére nem tapsolták meg. A tű számtalanszor megszúrta bár az ujját, mint a végzetes rokka orsója egyszer Csipkerózsikáét, mégsem merült örök álomba. Továbbra is a gépe előtt görnyedezett. Varrta, varrta a csillagokat. Egyik szebbre sikeredett a másikánál. Amikor Misi a Napot álmodta meg, akkor a napkorong gurult ki anyja tűje alól, bele a kész holmik kosarába. Ha a Holdat verselte meg a fia, akkor a sárga sarlót fércelte körbe, hogy percig se maradjanak világosság nélkül. A neheze ezután következett. A rendíthetetlen Csokinai Rózsi több műszakban dolgozott. Az utolsóban fáradtan erősítette a csillagokkal teli kosarát a saroglyára. Egyet-egyet akasztott a kormányra is. Alig szusszantott kicsit, estére újult erővel pattant biciklijére, és tekert fel a Várhegyről a magasba, meg sem állva az égig. A Tejút megfelelő csillagszámainál fékezett csak le, hogy egymás után felakaszthassa a helyére a Vénuszt, a Szíriuszt, az Orion, a Cassiopeia és a Göncölszekér fényes darabjait. Dolga végeztével alig várta, hogy hazaérjen a fiához.
Misi az ablakban gyönyörködött a kigyúló fényekben, leste a sistergő ezüstben, hulló kékaranyban érkező anyját. Rózsi varrta a vers szövetét, fia a selyem suhanását, a vászon csöndjét képzelte hozzá. Egyikük befogta a varrógép papucsa alá az anyagot, a másik kiszabadította alóla a kelme szellemét. Így dolgoztak össze hosszú időn át, a költő és a varrónő. Mígnem újra berendezték csillagokkal, Nappal, Holddal az égboltot.
Mindeközben a fekete Hadúr dühösen toppantott a fényárban, mert mohóságában még mindig kevesellte birodalmában a világosságot. Megparancsolta millió hadapródjának, hogy kapják vállukra égig érő létráikat, induljanak rögvest, telhetetlen zsákjaikban hozzák el az összes sugárzó égitestet.
A napfordulón aztán Misi nem győzte kitalálni a csillagokat, a fénylő meleg bolygókat. Rózsi se győzte újra varrni azt, amit a Hadúr folyton folyvást leszedetett hadapródjaival. Anya és fia hasztalan dolgoztak, alkottak éjt nappallá téve. A Várhegy ismét sötétségbe borult. Hideg és kilátástalanság költözött a házakba.
Csokinai Misi, aki már csecsemőként tejútcsokit szopott, törte a fejét, mit tegyenek. Végül remek ötlete támadt. Kigondolta, hogyan lehetne övék a földiekkel játszó égi tünemény, a fekete Hadúré pedig az istenségnek látszó csalfa vak remény.
Már másnap a szekrénybe költözött az anyjával a hideg elől. Ezt tette a szomszédjuk, a szomszédjuk szomszédja, hírvivők és hírhozók, mind, mind Csokinai rokonai. A szerencsésebbek, akiknek jó mély sokajtós ruhásszekrény jutott, gyorsan kipakolták a vállfákon lógó kabátokat, kardigánokat, bundákat, felöltőket. A helyükre székek, zsámolyok, puffok kerültek. A lakók ripsz-ropsz felöltötték a kirámolt ruhahegyet. Akkorára hizlalta őket, olyan gömbölydedek lettek, mint a Nagy Medve, mint a Delfin, mint a Fiastyúk. Így ültek be a szekrényfakkokba. A szemük úgy ragyogott ki a puha fészkekből, mint a Sarkcsillag. Velük költöztek az állataik, kandúrok, kutyák, tengerimalacok, papagájok. Szikráztak a macskaszemek, sziporkázott, dorombolt a pompás rokokó. Támadt akkora felvilágosodás, amilyet nem látott még a világ.
Talán bizony a magányért költözött a szekrénybe a költő? Á, dehogy… Egész városnegyed követte a példáját. Mit városnegyed, az égboltról az Aranyhajú, a Két Árva, a Ködszemű, a Vándorlegények csillaga, az Eb- és a Szarvascsillag ott fénylettek a háromajtós szekrényekben. Együtt vacogtak. Csakis a fekete Hadúr ítélte magányra magát. A háromajtós csillagbirodalomban hogyan maradhatna bárki egyedül?
Hiába jöttek többé elragadni a fényt a hadapródok. Bármikor megjelentek, a szekrénylakók egyszerűen lehunyták szemüket. A hódítókra bakacsin sötétség ereszkedett. Azt vihették magukkal, semmi mást. Amint elhaltak lépteik, kinyíltak a szemek, a szekrényajtók. A bent ülők elégedetten mormolták az édes varázsigét: Csokokó, Csokokó, Csokokó… A szobát betöltötte a ragyogás, finoman zakatolni kezdett a varrógép: csok-o-kó, cso-kok-ó, csókok-ó…
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése