Az erdő titka
 |
| (c)Bódi Kati |
Volt egy barátom: Ivánnak hívták.
Iván imádta a virágokat, talán ezért is Ibolyát vette feleségül, aki olyan szépen tudott tulipánt, orgonát, gyöngyvirágot és kikericset festeni, hogy szinte érezni lehetett az illatukat.
Iván gyakran napokat töltött a fényképezőgépével egy-egy fás bokros ligetben, a fák is elárulták neki a titkukat. Ő pedig elmondta nekem, hogy majd megoszthassam.
Veled.
Megsúgom neked, ha megígéred, te is tovább adod valakinek, aki szomorú, aki szereti a fákat, aki verseket ír, aki fest, aki csak a zenében érzi magát otthon, aki táncolva jár az utcán, akinek keze alatt tündér lesz a sárból, aki a színpadon semmitől sem fél…
Ha ezt olvasod, szinte biztos vagyok benne, hogy
…te is szeretsz nyári napokon egy terebélyes fa árnyékában, puha pokrócon feküdni és nézni, hogyan
játszik a napfény a levelekkel.
…te is várod az őszi sétákat, mikor az erdő kinyitja a kincsestárát, hogy girbe-gurba botot, makkot,
tobozt, arany leveleket vihess haza a saját kincsesládádba.
…akkor is bemész a fák közé, ha csikorog a hideg, s ha friss hó ropog a talpad alatt. Ha úgy érzed sosem akarsz hazamenni, mert mindenhol jó, de a legjobb itt és most, a kerek erdő kanyargó ösvényén gyűjtögetve a métereket a cipőtalpadba.
Rokonlelkek vagyunk. Ezért is értjük meg egymást úgy, mintha együtt néznénk tavasszal, hogyan bontogatja tavasztündér finom keze a rügyekből az apró levélruhakölteményeket, amiket egész télen
át tervezgetett mohával bélelt puha otthonában.
Most végre megtudod, miért érzed úgy, hogy a fák hangosan sóhajtoznak, ha átszalad köztük a nyári zivatar előtti szél. És a madarak esti éneke olyan, mintha egy karmester dirigálná őket minden levélben és hintázó ágban.
És a fatörzsek, rönkök korhadó ágak? Ugye, hogy láttál bennük már manót, tündért meg olyan furcsa szerzeteket is, amiknek még nem adtak nevet a meseírók, csak te?
Itt van hát Iván titka:
Az erdő fáiban élnek tovább az alkotók lelkei. Nem mindegyiküké, de sokaké azok közül, akik
életükben úgy érezték, nem becsülték vagy értették meg őket. Amikor elindulnak a hosszú útra
gyakran megállnak egy erdőben. Választanak maguknak egy fát és beköltöznek egy időre. Ezután
fénnyel festenek, madárdalba fonják dalaikat, évszakonként változó arcaikat mutatják, s szüntelenül
mesélnek nekünk.
Iván óta, ha erdőben járok, mindig megölelek egy fát. Légy bátor! Érzed majd, visszaölel.
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése