Illusztráció: Bechtel Helga |
Kékfrakkos Tramin a diófa ágán ült, Kovács János várta. János
még kint volt a szőlőben, a leveleket ritkította a fürtök felett.
– Minél több nap éri őket, annál jobban ízlik majd a turistáknak, mondogatta János Traminnak, mikor az vele tartott a szőlőbe.
– Jöjjenek csak azok a turisták, még ha madárijesztőnek néznek, akkor is jöjjenek! – rikkantotta Tramin, aki minden évben alig várta a májust. Bár télen is be-be nézett egy-két elszánt bakancsos, az igazi turistaszezon májusban kezdődött.
Jöttek a turisták, elfáradtak, leültek Kovács János pincéje előtti dupla padra a diófa alá. Néhány perc múlva elégedetten csettintettek. Egy óra múlva pedig már együtt kacagtak Traminnal és Jánossal. Minden turista új kacagást hozott a kisszékelyi völgybe, Tramin pedig odavolt a kacagásért. Gyűjtötte őket.
Az esős, hideg júniusban nem igazán volt lehetősége gyűjtésre. Akik elkanyarodtak a völgy felé, többnyire gyorsan végigszáguldottak a tanösvényen, és már mentek is. A pince előtti pad üresen árválkodott, Tramin pedig borzasztóan unta magát. Naphosszat ült a diófán, lógatta a lábát, és elő-elővette gyűjteménye kedvenc kacagásait.
– Te meg min nevetsz? – hallotta Tramin a diófa alól egy tíz év körüli kisfiú hangját.
– Nem nevettem.
– De igen, teli szájjal röhögtél valamin. Rajtam? – kérdezte a kisfiú gyanakodva.
– Dehogy, már miért röhögnék rajtad? – kérdezte Tramin, és hogy jobban szemügyre tudja venni a kisfiút, egy elegáns ugrással leszökkent a diófáról.
– Az iskolában mindig kiröhögnek a felemás zoknim miatt, és mert...
– Tényleg, remek zoknijaid vannak! Igazán eredeti.
– Nem is. Az anyukám a kínai piacon vette, pont ezért is röhög rajtam mindenki, mert nem szoktam márkás cuccokat hordani...
– Márka! Imádom! Innál egyet? Van itt a pincében szőlős meg málnás és talán meggyes is. Nem, meggyes nincs, azt múltkor megitta egy turistagyerek, a Lacika. Hogy annak milyen szép kacagása volt!
– Lacika? Ez jó! Engem meg Tanikának hívnak.
– Kékfrakkos Tramin! – hajolt földig Tramin, kalapját lengetve.
– Érdekes neved van. Téged is az Ervin bácsi írt?
– Hogy mit csinált velem a kicsoda?
– Az Ervin bácsi. Tudod, Lázár Ervin, az író. Vele jöttem tegnap előtt ide nyaralni, és mikor ideértünk, bemutatott Mikkamakkának, Vacskamatinak, Ló Szerafinnak, Bruckner Szigfridnek, Aromónak, Nagy Zoárdnak és Dömdödömnek. Azt mondta, még sokan vannak errefelé a hőseiből, és nyugodtan keressem meg őket, mert neki most megjött az ihlet, és muszáj írnia, ahhoz pedig csend kell, én meg nem igazán szeretek csendben lenni, mert akkor unatkozom. Szóval elindultam erre, mert meg akarom találni Ajahtan Kutarbani királyt, akinek nádfedeles palotája van. Ervin bácsi azt mondta, erre kell jönni, és a domb mögötti domb mögött, ahol a virágoskert felett egy puli szokott repkedni, Didekinek hívják a gazdáját, na ott kell balra fordulni, és szinte biztos, hogy összefutok vele. Már hogy a királlyal, aki, ha nem meccset néz a mezőn, akkor kacsákat szokott etetni Dzsonival és Árnikával. Imádom a kacsákat, és már azt is tudom, hogy nem szabad kenyérrel etetni őket, mert attól betegek lesznek.
– Kedélybetegek? – tolta feljebb a szalmakalapját Tramin.
– Azt nem tudom. A kedélybetegségtől fáj a gyomra az embernek... vagyis a kacsának? – kérdezte bizonytalanul Tanika.
– A hasa a kacagástól szokott errefelé az embereknek fájni, de az nem betegség. Tényleg, Tanika, te szoktál kacagni?
– Hát, nem is tudom, a legutóbb, amikor otthon a mamámmal kacsákat etettünk a tóban... – töprengett Tanika.
– Akkor a legjobb lesz, ha elkísérlek – ajánlkozott Tramin –, út közben hallgatunk egy kis feketerigószót, és megismertetlek nyúltolmács barátommal. Itt lakik a löszmélyút mellett három szöcskeszökellésre, majd meglátod! Ervin bácsi is vele szokta a legjobbakat kacagni, mikor hazafelé megy tőlünk barackszedés után!
Tanika, miután felhajtott egy jó nagy pohár Márka-szőlőt vidáman követte Tramint, aki már biztos volt benne, hogy ma begyűjti az idei év legkülönlegesebb kacagását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése