Majoros Nóra: A világszomorú kislány

 

Illusztráció: Hradszki Dóra

 

Volt egyszer egy kutya. Bozontos, fekete jószág, hasonlított egy pulira. Persze a világhírű pulitenyésztő, Rasztamaszta Szőrmekucsma, aki fajtiszta és törzskönyvezett pulikat tenyésztett, kikérte magának, hogy azt a torz csimbókot bárki is pulinak nevezze.

– Van rendes neve: Ribizli – vetette oda büszkén a gazdája, egy pirinyó, vörös hajú, szeplős lány. – És tudd meg, hogy ez egy különleges kutya, és száz törzskönyvezett csodapuliért sem adnám!

Rasztamaszta Szőrmekucsma megrántotta a vállát. Érdekelte is őt, mit mond ez a bakfis! 

Pedig ha tudta volna, hogy Ribizli mennyire különleges, minden bizonnyal száz csodapulit is felajánlott volna érte.

Ribizli semmi mást nem evett, csak virágillatot. A gazdája a háza körül zsebkendőnyi virágoskertet nevelt, ahol télen is nyíltak a virágok. Ribizli kibontotta a szárnyait, felrebbent a virágok fölé, és itta, itta magába az illatokat. Bizony ám, Ribizlinek szárnya is volt. A legkülönlegesebb mégsem az volt, amit evett, vagy amit tudott, hanem amit csinált. Esténként megkereste a magányos vagy szomorkodó gyerekeket. Felrepült az ablakukba, megkocogtatta az ablakot, és ha beengedték, akkor… No, de ez maradjon az ő titkuk. Nem tudta senki, hogyan vigasztalja meg őket, de ahol Ribizli járt az éjjel, ott reggelre már nem volt sírás-rívás, csak kacagás. 

Történt egyszer, hogy Ribizli óriási szomorúságot érzett a levegőben. Az égnek emelte az orrát, és szimatolt. Rózsa… Levendula… Jázmin… Mind a szomszéd kertekből. 

– Ej, hess innen, finom illatok, hadd szagoljam ki azt a bánatot! 

A virágillatok félrehúzódtak, és ott állt mögöttük a bánat pőrén. 

– Ez bizony világnagy bánat – mondta Ribizli a gazdájának.

– Ha világnagy, akkor mihamarabb orvosolni kell. Indulj nyomban, csomagolok neked útravalót!

Ribizli egy kis kosárban kapott három befőttesüveget, az egyikben lonc, a másikban viola, a harmadikban ligetszépe illatával. Megköszönte, aztán elbúcsúzott a gazdájától, és felemelkedett.

Eleinte ismerős tájak fölött repült. Felismerte a házakat, az erdőben az odúkat, manólakokat és boszorkányházakat. Köszönt a szélkakasoknak, a madárijesztőknek. Integettek neki, marasztalták, virágokkal kínálták. Ám Ribizli csóválta a fejét. Sietni kellett, a világnagy szomorúságot meg kellett gyógyítani. Egyszer állt csak meg az úton. Kezdett elfáradni, és megéhezett. Körülnézett, és megpillantott egy kőgörgeteges hegyoldalt.

– Azt a paszta, Rasztamaszta minden törzskönyvezett pulija! Hát ez a kőgörgeteges hegyoldal csupa virág! Kővirág – kiáltott fel Ribizli. 

Volt a kövek között egy, amelyik mindegyiknél szebb volt. Ribizli letelepedett mellé, és elővette a kosárból a befőttesüvegeket. Kinyitotta az elsőt. Egy pamacs loncillat szállt fel. Ribizli lefetyelni kezdte a levegőt. Hirtelen furcsa érzése támadt, mintha valaki figyelné. Körülnézett, de rajta és a köveken kívül nem volt ott senki, még egy napozó gyíkocska sem.

Kinyitotta a második befőttesüveget.

– Én is illatozni akarok – mondta ekkor egy hang.

Ribizli annyira meglepődött, hogy a violaillat, huss, ellebbent.

– Ki szólt? – kérdezte Ribizli.

– Hát én – szólt a hang.

Ribizli ránézett a legszebb kővirágra.

– Lehetséges volna, hogy egy kő beszél? 

– Én virág vagyok, ha nem látnád – felelte a kő. – Egy soha el nem hervadó virág.

– Persze, hiszen kőből vagy.

– Nem kell folyton az orrom alá dörgölni! Inkább segíts nekem! Illatozni akarok.

– Neked adom az utolsó befőttemet, ligetszépe illata van benne – mondta Ribizli, és letette a kő mellé az üveget. – Kinyissam neked?

– Ha kinyitod, elillan – mondta merengve a kő.

– De ha nem nyitom ki, akkor nem érzed.

A kő lemondóan felsóhajtott. A kutya hirtelen új szagot szimatolt. A saját bundája felől jött.

– Ajaj, szomorúságszagom lett.

– Ez az én bajom – mondta a kő. – Mindenkit elszomorítok. Bezzeg a rendes virágok! Azok mindenkit felvidítanak.

Ribizli feszengett. Hiszen nem azért indult el, hogy egy kővel társalogjon, akkor sem, ha a kő virágnak képzeli magát.

– Mennem kell – mondta. – De a befőttesüveget itt hagyom neked.

Nem várta meg, amíg a kő megint morog valamit. Gyorsan kibontotta a szárnyát, és felemelkedett. A kőgörgeteges hegyoldal után egy erdő következett. Baljós, bánatos fák. Az erdő mellett kis patak csordogált. Az sem volt vidámabb. Ajjaj, ez a szomorúság olyan volt, mint a sötétség, ami szépen lassan, a lábujjától a feje búbjáig feltölti az embert. A patak mellett, a falu szélén állt egy ház, piros cseréptetővel. Annak a háznak a kéményén ömlött ki bodoran füstölögve a bánat.

Ribizli az ablakhoz repült, és bekukucskált. Hoppá, ott is van a világnagy bánat forrása! A szoba mélyén egy szép, fekete hajú kislány kuporgott. Átkarolta a lábát, és csak bámult maga elé. Ribizli bekopogott, a kislány pedig az ablak felé nézett. 

– Egy kutya – jegyezte meg, aztán ingatta a fejét, hogy nem engedi be.

Ribizli mancsa alatt újra megkoccant az üveg.

A kislány erre résnyire kinyitotta az ablakot.

– Menj el! – kiáltott a kutyára.

– Nem tehetem – felelte Ribizli. – Szomorú vagy. Mit szomorú, világszomorú! Addig nem megyek sehova, amíg el nem zavarom a bánatod.

Ribizli a mancsával belökte az ablaktáblát, és berepült a szobába. Látta a kislányon, hogy egy pillanatra elcsodálkozik, ahogy a szárnyait nézi. De ez csak egy múló pillanat volt.

– Menj el, légy szíves! – mondta a kislány, most már enyhébb hangon. – Nem akarom, hogy bajod essen.

– Azért jöttem, hogy a barátod legyek és megvigasztaljak. Ebben igazán semmi veszélyes nincs. 

– Éppen ez az! Nem szabad, hogy a barátom legyél, ez a világ legveszélyesebb dolga.

Ribizli nem értett az egészből egy kukkot sem.

– A csuda hallott olyat, hogy nem szabad egy kislánnyal barátkozni. Vagy… – Ribizli gyanút fogott. – Lehet, hogy te nem is kislány vagy, hanem a százarcú boszorka?

A kislány elgondolkodott.

– Látod, erre még nem gondoltam. Megmagyarázná, miért hozok bajt a barátaimra.

– Ha nem tudsz róla, akkor nem te vagy a százarcú boszorka. Vagy csak át akarsz ejteni. Nem, az nem lehet. Kiszimatoltam a szomorúságodat. Ebben csalhatatlan az orrom. Egyébként Ribizlinek hívnak.

– Engem Brunellának. És menj el! Akivel én összebarátkozom, az meghal.

– Beteg vagy talán? Ragályos? – kérdezte Ribizli megszeppenve.

– Nem. Egyáltalán nem vagyok beteg. Csak hiú. Azt hittem, mindenki szeret. A barátaim szerettek is, de hiúságomban elárultam őket a vadásznak. Az meg lelőtte őket.

Ribizli lehuppant a földre. Ez valóban világnagy bánat volt. Ezen nem nagyon tudott segíteni. Úgyhogy együtt sírtak egy kicsit Brunellával. Ribizli bundája egyre jobban szaglott a szomorúságtól.

– Ha ez így folytatódik, teljesen átjár a bánat, és nem fogok tudni repülni – sóhajtotta.

– Én figyelmeztettelek! Mindenkire bajt hozok, meg szomorúságot. Én vagyok a legszerencsétlenebb kislány a világon. 

– Figyelj csak, Brunella. Sírhatunk meg ríhatunk itt ítéletnapig, de a barátaidat nem tudom visszahozni.

– Akkor hát viszlát! – toppantott a kislány, az ablakhoz lépett, és kifelé mutatott. – Menj, amíg még elbír a szárnyad!

– Nem úgy van az! Az rendben van, hogy itt pityeregsz meg rídogálsz meg keseregsz, meg elárasztod a világot szomorúsággal. Szíved joga. De legalább segíts!

– Mármint én? – torpant meg a kislány.

– Igen. Ismerek valamit. Vagy valakit. Egy követ. Vagyis egy virágot. Pont ugyanolyan bánatos, mint te.

– Ő is megölte a barátait?

– Neki nem is voltak barátai. Szerinted ki bír elviselni egy követ, aki virág akar lenni? Múlandó, illatos, kinyíló és hervadozó?

– Én szeretem a virágokat.

– De ez egy kő.

– A köveket is szeretem.

– De ez egy virág.

– Ej, de körülményes kutya vagy te! Vigyél oda hozzá, kíváncsi vagyok rá!

– Nem félsz, hogy ha összebarátkozol vele, baja esik?

– Mi baja eshetne egy kőnek?

– És nem félsz, hogy a lehetetlen kívánságai szomorúvá tesznek?

A kislány felkacagott. 

– Ugyan, én már most is világszomorú vagyok. 

Reggel Brunella póráz gyanánt rózsaszín szalagot kötött Ribizli nyakára, és ráparancsolt, hogy járjon a földön, mint egy rendes kutya, nehogy a faluban megszólják. Aztán elindultak az erdő felé. Átkeltek a patakon, de az erdőbe nem mentek be. Brunella rá sem bírt nézni a fákra. Ott laktak valaha a barátai, akiket lelőtt a vadász. A vadász házát is távolról elkerülték. Jó nagy kitérőt kellett így tenniük, amíg odaértek a kőgörgeteges hegyoldalhoz. Ribizli hamar megtalálta a beszélő kővirágot, mert még mindig mellette volt a ligetszépeillatot rejtő befőttesüveg.

– Jó napot! – köszönt illedelmesen Brunella.

– Jó, akinek jó – felelte a kő. – Nekem nem az, főleg, amióta ez a kutya úgy elbánt velem.

– Elbántam? Én? Itt hagytam neked az uzsonnámat! Úgy korog a gyomrom, mint a kisszékelyi malom kereke, te meg azt mondod, kitoltam veled?

– Kitoltál, kibabráltál, átejtettél, becsaptál, átvertél a palánkon.

Brunella leült a kő mellé. Szirmai finoman meg voltak munkálva, látszott, hogy ügyes kőfaragó volt, aki készítette. A kislány nem mondott semmit, csak ujjával megérintette a szirmok szélét. Finoman ért hozzá, mint egy igazi virághoz.

– Mégis mivel bántottalak? – kérdezte Ribizli a követ.

– Hát ezzel a befőttesüveggel! – felelte a kő enyhébb hangon, mert nem lehet úgy hitelesen morogni, hogy az embert éppen cirógatják. – Ott van benne az illat, amire vágyom! Azt akarom, hogy az enyém legyen, hogy én is illatozhassak! Erre te itt hagyod nekem, lezárva. Mégis mit gondolsz, hogyan tudnám kinyitni?! Virág vagyok, nincs kezem!

– Kinyissam neked? – ajánlkozott Ribizli.

– Dehogyis! Ha kinyitod, elillan az illat, és soha többet nem lesz a közelemben a lehetőség.

– Látod, Brunella – sóhajtotta Ribizli –, ő is reménytelen eset. – Azzal megsemmisülten roskadt le a kő mellé. 

Hát ezzel a kettővel aztán tényleg nem lehet mit kezdeni. 

Gondolataiba mélyedve hevert egy kicsit, néha nyüszített, aztán el is aludt.

Amikor felébredt, Brunella még mindig ott ült a kő mellett. Hallgatott a kő, hallgatott a kislány. Aztán hirtelen Ribizlire nézett.

– Hazaviszem – mondta. – Legalább lesz egy barátom, akiben nem tehetek kárt. 

– Vidd magaddal az illatot, hátha kitalálod, hogyan lehetne az övé.

Brunella bólintott. Egyik kezével felkapta a követ, a másikkal a befőttesüveget, és elindult hazafelé. Pár lépés után visszafordult.

– Nem leszel éhes? 

– Majd csak találok útközben egy virágoskertet – nyugtatta meg Ribizli.

 

 

Illusztráció: Bódi Kati

  

 

Hosszan nézett a kislány és a kő után. Aztán megrebegtette a szárnyait, hogy kipróbálja, működnek-e még. Működtek, és a bundájának sem volt már szomorúságszaga. Amikor hazaért, a gazdája illatlakomával várta. Megsimogatta borzas bundáját meg a füle tövét.

– Jó sokáig távol voltál. Hát ekkora nagy volt az a szomorúság?

– Világnagy. Nem is egy, hanem két világnyi.

– És sikerült meggyógyítani?

Ribizli az égnek emelte az orrát, és arrafelé szimatolt, amerre a kővirág és Brunella lakott. 

Rózsa… Levendula… Jázmin… Mind a szomszéd kertekből. 

– Ej, hess innen, finom illatok, hadd szagoljam ki azt a bánatot! 

De bánat nem volt. Csak ligetszépeillat.