Illusztráció: Kovács Réka |
– Mi van a
kalapod alatt?
– A hajam, Tanika!
– Az csicsereg így?
– Nem, a gondolataim csicseregnek.
– Hogy csicseregnek a gondolatok?
– Az előbb kisétáltam a rétre, és hopp, a madárcsicsergés egyszerre csak beugrott a fejembe.
– Ha kimegyek a rétre, az én fejembe is beugrik?
– Hát, ettől senki sincs biztonságban.
– És nem fáj?
– Nem ám! Csak meg kell szokni, mert először kicsit zavaró, hogy csikiz a sok csicsergés.
– Hogy történik?
– A legfontosabb az, hogy nyitott füllel kell járni a réten. A madárcsicsergés csak a nyitott füleket keresi. Ez a legfontosabb.
– Lám, ez érdekes. Mik vannak még kint a mezőn?
– Mályvaillat, szélsuhogás, napfény.
– Ezek is beugranak a fejedbe?
– Igen, a fejedbe, orrodba, füledbe, szívedbe.
– Az orromba?! A fülembe, a szívembe?! Az se fáj?
– Nem, Tanika. Eleinte kicsit csikizi a szívedet, a füledet, főleg az orrodat. Minél többször mész ki a rétre, annál kellemesebb lesz.
– Tudod, mit? Mi lenne, ha kimennénk a rétre, és összeszednénk egy nagy-nagy kosárral madárcsivitelést, mályvaillatot, szélsuhogást, napfényt!
– Mit csinálnánk vele?
– Hazahoznánk a faluba az egész batyut, és hagynánk, hogy mindenki fejébe, orrába, fülébe, szívébe beugorjon ez a sok-sok minden.
– Á, ezt így nem lehet. A madárcsivitelést, a mályvaillatot, a szélsuhogást, a napfényt nem lehet hazahozni kosárban.
– Szatyorban se?
– Abban se. Csak a fejedben, orrodban, füledben, szívedben lehet hazavinni a csivitelést, a mályvaillatot, a szélsuhogást, a napfényt. Mindenkinek ki kell mennie ehhez a rétre.
– És mi kimegyünk?
– Menjünk.
– De ugye nem fog fájni?
– Nem, Tanika, nem fog fájni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése