 |
| Illusztráció: Bódi Kati |
Hencebonca leguggolt a bokor mögé, széthajtotta az ágakat, de csak résnyire, hogy ő kilásson, de őt ne lássák. Tanika számolt:
– Egy, kettő, három, nyolckilenctíz! Aki bújt, aki nem, megyek! – azzal ment, csak úgy sírtak a füvek a trappoló talpai alatt. – Ipiapacs, egykettőhárom, megvagy, ott vagy a bokor mögött!
– Csaltál! – toppantott mérgesen Hencebonca. – Figyelj, tökmag, megmutatom, hogyan kell rendesen számolni.
– Nem vagyok tökmag! Tanikának hívnak! És én voltam itt előbb! Ez az én táborom!
– Tanika, nyugi, először is én már tavaly is sokkal korábban ideértem – mosolygott rá Hencebonca. – Másrészt ez mindannyiunk tábora, csalni lehet, de csak ahogy a világméretű csalók szoktak. Őszintén.
– Őszintén nem lehet csalni! A csalás lényege a hazugság! És most mit mosolyogsz?
– Nem mosolygok. Tízig számolok. Bújj el! – azzal Hencebonca a fal felé fordult, eltakarta a szemét, és számolni kezdett: – Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, aki bújt, aki nem, megyek!
Rögtön látta, hogy Tanika nem bújt el, még mindig ugyanott áll, ökölbe szorított kézzel, mérges tekintettel és minden ízében remegve. Hencebonca úgy tett, mintha nem látná, és elindult megkeresni.
– Hm… hm... vajon hol lehet? A bokor mögött nincs. A sufniban sincs? Talán a gyümölcsöskertbe bújt? Néhány vidám szökkenéssel elérte a lépcsősort, és felszaladt a gyümölcsöskertbe:
– Szia, Ervin bácsi, mondd, nem láttad Tanikát?
– Nem láttam, miért keresed?
– Bújócskázunk.
– Akkor nem is árulhatnám el, ha láttam volna, se. De szívesen segítek megkeresni!
Így már ketten keresték Tanikát. Benéztek a bokrok mögé, a gyümölcsfák ágai közé, Ervin bácsi komótosan, Hencebonca szökdécselve, és a barackfánál megtorpantak.
– Milyen kicsik és csenevészek. Épp világméretű csalásra alkalmasak – nevettek össze. – Vigyünk Tanikának is!
Azzal zsebre dugtak egy-egy barackot. Kinéztek a löszútra is, a lábuk elé gurult két körte. Nosza, az egyiket elfelezték, s ették jóízűen, amikor egy fekete kiskutya penderült eléjük.
– Nohát, Ribizli, megjöttél? – örvendezett Hencebonca. – Segítesz megkeresni Tanikát? Bújócskázunk.
– Segítek hát! Vigyünk neki körtét!
Azzal eltették a másik körtét. Visszamentek a kertbe, de ott nem a megbékélt Tanikát találták, hanem Berzsiánt, aki épp barackot szedett.
– Szervusz, Berzsián, segítsünk? – kérdezte Ervin bácsi.
– Ti nem Tanikát keresitek? Inkább én segítek nektek!
Azzal hóna alá kapta a barackostálat, és a virágoskertbe masírozott, Ribizli ott repült a nyomában, akkorákat szimatolva, hogy félő volt, megfájdul az orra, és eltüsszenti a kertet.
Tanika ott és úgy állt, ahol Hencebonca hagyta, ökölbe szorított kézzel, mérges tekintettel, és minden ízében remegve. Ribizli az ökléhez dugta az orrát, de Tanika rá se hederített. Már ha a dühös toppantást lehet így érteni.
Berzsián az asztalra tette a barackos tálat.
– Ha megkerestek és megtaláltok, ehettek a barackból? Háromszázötven esztendeje nem ettem barackot... – mondta egy dörmögő hang.
– Megkeresünk, megkeresünk! – kiáltotta Hencebonca. Odasúgta a többieknek: – Ez a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár!
De mire a többiek tudjuk-tudjukot mondhattak volna, ripsz-ropsz már meg is találta. Tanika újra dühösen toppantott a lábával. De nem történt semmi.
– Majd még a hülye Hétfejű Tündér is előkerül, de bezzeg engem nem talál meg senki, pedig el se bújtam! – kiabálta. – Ez az undok madár is előkerült, pedig lelőtte a vadász a világ legigazságtalanabb meséjében! Látod, ilyen író vagy, én is csak itt állok és hisztizek, még egy rendes bújócskát se tudsz írni, te Rettenetes Nagy Író!
– Ezt a mesét nem is én írom, ugyanolyan szereplő vagyok, mint te – csodálkozott Ervin bácsi.
– Elloptak bennünket? – rémült meg mindenki, és rábámult a pipacspiros fejjel toporzékolva ugráló Tanikára és a szégyentől piros orcájú Henceboncára, aki zavartan próbált úgy lépegetni, hogy Tanika lehetőleg ne látsszon ki a háta mögül. Aztán legyintett, és hátat fordított a többieknek.
– Tanika, gyere, hoztunk neked barackot. És körtét is. Csinálhatsz belőle befőttet.
– Nem akarok befőttet, barátokat akarok! Igazi barátokat, nem mesebelieket!
– Nincsenek barátaid? – képedt el teljesen Hencebonca.
– Engem senki se szeret! Velem senki se játszik! Mindenki utál! Te se találtál meg, pedig itt voltam az orrod előtt, egész végig!
– Tanika, Tanika, de hiszen megtalált mindenki, csak megvártuk, hogy legyen kedved a barackhoz. Meg a játékhoz. És nézd, itt mindenki pont olyan igazi, mint te!
Ervin bácsi, Ribizli, Berzsián és a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár bólogattak. Ekkor megszólalt a duda.
– Megjöttek, végre itt vannak – kiáltotta Tanika, és minden mérgét feledve elrohant a kapu felé. – Végre itt vagytok, ti, ti cimborakülsejűek! Már úgy hiányoztatok, merre jártatok, mit játszottatok, miről írtatok?
– Itt vagyunk! Megjöttünk! Szervusz Tanika, te is hiányoztál! Végre játszunk egy jót! – kiabálták mind, és cipelték befelé a kenyeret, lúdtollat, pergament és a mindentudó összecsukható pötyögőket a cimborakülsejűek, amin a legjobb világméretű csalással lehet játszani.
Az asztalon felejtett barackok meg boldogan virultak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése