Illusztráció: Rumi Friderika |
A
löszfalba vájt hepehupás úton zörgött a kordély.
– Hol járunk? – kérdezte Tanika, aki a kordélyra halmozott zsákokon utazott.
– A löszfali úton – válaszolt a kocsis, aki egy nagy szakállú, torzonborz férfi volt. Állítólag, senki se látta még szemből.
– Jó, azt tudom – replikázott Tanika –, de hol?
– A gyurgyalagodúknál.
– Miért csak itt?! Mit kezdek a madarakkal? A rókalyukak sokkal izgalmasabbak. Menjünk, menjünk tovább!
Lassan, lassan megérkeztek.
– Hát itt vagyunk a rókaodúknál – mondta a kocsis, akinek aranyhaját megcirógatta a reggeli szél.
Tanika felháborodott, csak úgy pattogott a zsákokon:
– Mi az, hogy a rókaodúknál?! Mit csináljak a rókákkal?! Unalmasak. Menjünk a borospincékhez! Az sokkal, az sokkal… szóval érted?!
A löszfalak között, a hepehupás úton tovább zörgött a kordély. Valahol messze delet harangoztak. A zsákokon pattogott Tanika.
– Megérkeztünk már?!
– Meg – mondta a kocsis.
– Hova?
– A borospincékhez.
– Na tessék! – zsörtölődött Tanika. – Még mindig itt!? Még mindig itt! Hát hol vannak a barlanglakások?! Ott legalább láthatok embereket! Menjünk, menjünk oda!
A nagy szakállú ember, a torzonborz hajú csak szelíden mosolygott – bár ezt nem látta senki –, és tovább hajtott. Egy darabig. Aztán megállt.
– Na, mi van?! – türelmetlenkedett Tanika. – Hol vagyunk?!
– Megérkeztünk – mondta a kocsis. – Itt a vége.
– A vége?!
– Igen, a vége.
Tanika körülnézett, és látta, tényleg itt az út vége. Leszállt a kordélyról. Egyszerre szomorúságot érzett, de csak halványan, ahogy a nagy szakállú, torzonborz kocsis kontúrját látta a hirtelen támadt alkonyi fényben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése