Volt egyszer egy suszteráj, majdnem a világ végén, Legalsószentenedeken.
Afféle világvégi kóceráj volt, ahol csak talpaltatni, sarkaltatni,
szegecseltetni fordultak meg, leginkább bakancsok, legkevésbé topánkák. Aki belépett
ebbe a kócerájba, olyan himihumi, limilomi rendetlenséget tapasztalhatott, ahol
magát a százéves öreg susztert sem volt könnyű megtalálni. De ő, láss csudát,
mindent megtalált, mert, hogy - mondogatta is - a legnagyobb
rendetlenség és összevisszaság legalján ott lapul a rend. Ennek a kócerájnak
egyik zugában lakott egy tisztes szög-család. Itt nevelte Derékszög hét gyermekét
Pistaszöget, Mariszöget, Sanyiszöget, Zsuzsiszöget, Jóskaszöget, Erzsiszöget és
Jancsiszöget. Mindnyájukból derék szögek lett, egyikükből hegyesszög,
másikukból rajzszög, harmadikukból szögfelező, még olyan is akadt köztük,
akiből látószög lett, de még olyan is, akiből szögmérő Zalaegerszögön.
Csak Jancsiszög maradt a kócerájban. Lehetett volna belőle derék
jancsiszög, bakancs talpának erősítője, de amióta elsőször sikerült fejre
állnia, szöget ütött a fejébe, hogy ez lehet az ó útja, módja, sorsa, jövője.
Szorgalmasan gyakorolta hát a fejre állást, olyannyira, hogy el is híresült
erről. Mondogatták is a szögek, szegek, szegecsek, hogy: ni csak, fejre állt,
mint a jancsiszög. Miközben testvére sorra elhagyták a kócerájt, ő továbbra is
csak a fejre állást gyakorolta a kóceráj legeldugottabb zugában, hogy ne kelljen
pályáját egy bakancs talpában befejeznie. De hát a százéves suszter itt is
megtalálta. Meg is örült neki. Először mint egy közönséges jancsiszögnek, aztán
mint egy fejre álló jancsiszögnek. Nem győzött álmélkodni a mutatványon. Nem is
rakta be a jancsiszögek közé, hanem apja után másodiknak ő is elnevezte
Jancsiszögenek, és úgy dédelgette, mint picike ükonokáját, és a világért sem
vált volna meg tőle.
Egyszer csak beállított hozzá egy
lerobbant bakancsú világvándor. Bakancsát illetően már sok ilyent látott és
talpalt már, de ilyen délceg fiatalembert még életében nem tapasztalt. Nem is
csoda, mert a világvándor egy valóságos herceg volt. Ez a herceg, ki tudja,
hogy miért és hogyan, előfordul ilyesmi, búskomorságba esett, és bánatában
elindult világgá. Így ért el már majdnem a világ végére, és jutott el a
legalsószentbenedeki kóceráj-suszterájba. Az öreg suszter levetette vele
lerobbant bakancsét, áhítattal tapogatta, mert még hercegi bakancsot nem tapasztalt.
Hogy a várakozó herceg ne unatkozzon, még inkább, hogy ne szomorkodjon, mert
addigra már az egész kócerájt belepte a szomorú herceg búbánata, odatette eléje
Jancsiszöget, hogy mutassa meg neki, mit tud.
Hát ilyen csudát még a herceg sem látott, pedig megjárt ungot-berket,
Tolnát, Baranyát, Indiát, Afrikát, de még Reformátuskovácsházát is.
Csudálkozott erősen, aztán elmosolyodott, és el is nevette volna magát, ha nem
lett volna valódi búbánatos herceg.
- Megvenném ezt a kedves jószágot - szaladt ki a herceg száján.
A százéves suszter, aki híres volt irgalmas szívéről, hiszen a
legszegényebbek bakancsát mindössze egy Miatyánkért talpalta, most még is azt
mondta:
- Hát, bizony, nem adnám szívesen, mert annyira megkedveltem a kicsikét.
- Pedig bármit megadnék érte - szaladt ki a herceg száján, aztán elnevette magát, mert már évek óta egy
huncit garasa sem volt.
Persze ezen a százéves suszter is csak nevetett.
- Itt hagyom a bakancsom - próbálkozott a herceg.
- És akkor miben megy tovább? - kérdezte a suszter.
Ekkor, hipp-hopp, szöget ütött valami a herceg fejébe. A százéves
suszter, aki a rendetlenség alatt mindig látta a rendet, a szomorúság mögött
pedig a reményt, láss csudát, kitalálta a herceg gondolatát:
- Arra gondol, hercegem, hogy nem megy tovább, itt marad a kócerájban,
kitanulja, majd átveszi tőlem a suszter mesterséget. És közben, mindaddig, amíg
élek, együtt mulattatjuk magunkat a fejre álló Jancsiszöggel.
Extra. Boldog születésnapot Kamarás Istvánnak!
Kamarás István, OJD és Kopasz Márton, Szombathely, Bolyai Gimnázium, 11/C
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése