Jagodich Mira (11.C) — Ambrose Montanus, író
A herceg álma
Az álom
A palotaőr, egy túlbuzgó, és meglehetősen korlátozott képességű dzsinn megneszelte a herceg ébredését (ez volt az egyik képessége) és lelkesen bedörömbölt a hálószoba ajtaján. — Felség, felség, mehetek legyezni? — óbégatta sóváran. Az volt a másik képessége. Kétségkívül nagyon tudott legyezni. Esetenként túlzásba is vitte. Nagy nekibuzdulásában meg-megesett, hogy elhajtotta az enyhet kínáló felhőket a két nap elől. De hát ha az embernek (a dzsinnek) korlátozottak a képességei, természetes, hogy igyekszik maximálisan kihasználni azt a keveset. Hogy a dzsinnek mindenre képesek? Ugyan, az mese. Mindenre senki nem képes, a dzsinnek sem kivételek. Magának a hercegnek csak egy említésre méltó képessége volt, bár az bőségesen felért egy sereg másikkal. Nagyon tudott herceg lenni. És azt is eléggé unta. Különösen, amikor, meghallván a dzsinn hangját, egy másik ajtó mögül az asszonyai kezdték szólongatni: — Mit óhajt a mi hercegünk? — faggatták mind a tizenakárhányan. A herceg egy idő után már nem tartotta számon, pontosan hány feleséget is rótt rá a sors és az uralkodói kötelesség.
— Hogy mit óhajtok? Egy kis csöndet! — dörögte a herceg. Elgyötörten felsóhajtott és kinézett az ablakon. Ugyanaz a látvány fogadta, mint minden ébredéskor. A város színpompás palotái unalmasan csillogtak a két nap fényében, egyik-másik, amelyek tulajdonosai megengedhették maguknak, a levegőben lebegett, azokat ugyanis dzsinnek tartották viszonylag tisztes magasságban. Igen, ugyancsak korlátozott képességű dzsinnek, ők palotákat tudtak emelgetni. Sakkpartnernek például kifejezetten csapnivalóak voltak. Annyira, hogy még egymással sem sakkoztak. A herceg valamikor szert tett egy sakkozó dzsinnre, de hamar ráunt az örökös vereségekre. Őszintén szólva a sakkozó dzsinn sem tekintette élete csúcspontjának, hogy bármikor tetszése szerint rommá zúzza a herceg hadállásait. Azóta egy zugolyban gubbasztott és sakkfeladványokat szerkesztett saját magának, amelyeket aztán diadalmasan megoldott. Néha tévesen, amit engedékenyen elnézett magának.
Ha már szó esett róluk: ami azt illeti a két nap is megérte a pénzét. Viháncolva kergetőztek, ki-ki a maga pályáján, mely pályák valamelyest mindig módosultak az általuk befutott körökkel, és a módosult pályák meg-megrángatták a bolygót, ahol a herceg palotája állt, ami idegesítően szeszélyessé tette az időjárást. Azaz, a két nap bosszantóan éretlenül viselkedett. Hogy hol állt a herceg palotája? Minthogy ő nem alacsonyodott le palotaemelgető dzsinnek alkalmazásának szokásához, a palota a tengeröbölben állt, egy szigeten. Persze nem akármilyen szigeten, hanem egy ősöreg rák hátán. A rák, miután hosszú-hosszú időn át tűnődött a tenger mélyén, lassan a felszínre emelkedett, és olyan hosszan tűnődött ott is, hogy később irdatlan hátára épült a herceg palotája. Saját szigetrákja legalább mégsem lehet minden felkapaszkodott bugrisnak.
A herceg visszagondolt álmára. Kár, gondolta, hogy csak álom volt. Pedig milyen felemelő volna, ha a világ egyhangúságát olyan izgalmas helyek törnék meg, mint a... izé ... a Margitsziget. Vagy a Gundel. Vagy a szeráj. Vagy a... Igazán felháborító, hogy vannak dolgok, amelyeknek még egy herceg sem parancsolhat!
— Ó, hogy vinné el a rák az egész kócerájt! — fakadt ki a herceg.
És vitte. Mert a rák történetesen ekkor jutott arra a gondolatra, hogy ideje visszatérni a tenger mélyére. És egy hercegnek is meg kell gondolnia, mikor mit kíván. Sőt, neki csak igazán.
Jagodics Mira, Szombathely, Bolyai Gimnázium, 11/C
Ambrose Montanus, Kertész P. Balázs, író
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése