Két éve járunk egy osztályba.
Két éve vagyok belezúgva.
És két éve nem mertem szólni hozzá egyetlen szót sem.
Reggel hajat mostam, és fél óráig bénáztam, mire eldöntöttem melyik pulcsi legyen. Mert tudtam, hogy ma megteszem.
Kicsengettek az utolsó óráról, és én végre rászántam magam. Odamentem Jancsihoz. Jancsi… Istenem! Már a neve is annyira dögös.
Szóval odamentem hozzá, mert volt egy tervem. Egy orbitálisan király tervem. Kitaláltam, hogy úgy kezdem, hogy véletlenül megtudtam (ja, véletlenül), hogy imádja a kutyákat, és ezért azt gondoltam, hogy biztosan tudna nekem tanácsot adni, mert nekem is van egy keverékem, de nem tudom megtanítani semmire. Szóval a terv az, hogy majd a kutyák révén gyakran dumálunk, ő rájön, hogy én tulajdonképpen egy egész helyes csajszi vagyok, és majd jól belém szeret.
Szóval odamentem Jancsihoz az óra végén, és megszólítottam.
- Szia!
- Szeva, mi a gond? – kérdezte, de rám sem nézett, csak elindult a szekrényéhez.
- Hát én csak… tudod, azt hallottam, hogy te állítólag eléggé bírod a kutyákat…
- Hát ja, tudok róluk egyet s mást – vetette oda, és pakolni kezdett.
És ahogy álltunk ott a szekrényeknél, jött az igazgató, és én ki akartam térni kicsit előle, hogy a méretes hasa elférjen a folyosón, és hirtelen arrébb léptem. És hát amekkora balfék vagyok, pont ráléptem Jancsi lábujjára. A cipőm sarkával. A vászontornacipős lábujjára.
- Nem látsz, te liba? – ordított fel az én szerelmem, és úgy lökött arrébb, hogy ha nincsen ott egy c-s lány, hát tutira leesek a lépcsőn. Így ő esett le helyettem. De csak egy kicsit, szerencsére. De persze, hogy az összes csaj rögtön elkezdett hisztizni, meg rám mutogatni. Szóval mostantól az összes c-s lány utál. Szuper!
De mi tagadás, ez most pont nem érdekelt. Csak a Jancsin paráztam… hogy most akkor mi lesz a Jancsival? Mert ezek után hogyan fog majd belém zúgni? Ha csak a széttaposott lábujjára fogom emlékeztetni? - Ne haragudj, nagyon sajnálom. Véletlen volt… – mondtam, és már majdnem bőgtem.
- Oké, nem gáz… végülis lehet élni nagylábujj nélkül is – mondta kissé bosszúsan. – Bocs, hogy lelibáztalak.
- Ó, nem számít – gágogtam, és valószínűleg nagyon hülye fejet vágtam. Arra gondoltam, hogy ilyen az igazi férfi. Mit neki egy törött lábujj!
- Na, toljad, mi van a kutyával? - kérdezte nyögve, és közben levette a cipőjét, meg a zokniját, hogy felmérje az általam okozott károkat.
- Á, semmi különös, nem érdekes. Remélem nem tört el…
- Mi? A kutya? – nézett rám megrökönyödve.
- Az ujjad – dadogtam, és elkezdett kerülgetni a pánik.
- Ja, nem. Azt hiszem nem.
- Hála az égnek – sóhajtottam, és imádattal néztem a vörösödő nagylábujjat. Aztán észbe kaptam. - Ja, igen, a kutya – dadogtam zavartan.
- Szóval mi van vele? Nyögd már ki! – nézett rám idegesen, és közben a lábujját masszírozta.
- Keverék. Fekete, szürke foltokkal. És nem tudom megtanítani neki, hogy… szóval nagyjából semmit.
- Aha! – és némi érdeklődés villant át fájdalomtól elgyötört szépséges arcán. - Na figyelj! – kezdte mondani, de én már egyáltalán nem emlékszem rá, hogy mit. Csak arra emlékszem, hogy visszahúzta a zokniját és a tornacsukáját, elindultunk le a lépcsőn, aztán ki a kapun, végig az utcán a megállóig, aztán felszálltunk a trolira, és ő egész idő alatt beszélt. És én egész idő alatt nagyon okosan hallgattam, és bólogattam, meg helyeseltem, de közben csak azt láttam, hogy fantasztikusan szép a szeme, meg elképesztően érzéki a szája, meg mennyire cuki már a haja, ahogy belelóg a homlokába, és annyira menő a feketekeretes szemüvegében.
- Te meddig mész? Én most lelépek! – hallottam aztán Jancsi hangját valahonnan egy másik univerzumból. – Holnap a suliban folytatjuk, Csá! – hadarta, aztán leszállt. És mintha sántikált volna egy kicsit…
- Csá! – rebegtem, és csak álltam bambán a trolin.
És boldog voltam.
Beszéltünk!!!
Legalább 15 percig beszélgettünk!!! Na jó, én csak hallgattam és bólogattam. Na de ez most nem teljesen mindegy?
Aztán kinéztem az ablakon, és rájöttem, hogy fogalmam sincsen, hol vagyok. Azt sem tudtam melyik trolira szálltunk fel.
De kit érdekel??? Jancsi szeret!!!
Na jó, egyelőre inkább még mondjuk úgy: nem utál. És ez egy egészen jó kezdet…
Nagy Anikó Johanna, író - Molnár Júlia, Szombathely, Bolyai Gimnázium, 11/C
Két éve vagyok belezúgva.
És két éve nem mertem szólni hozzá egyetlen szót sem.
Reggel hajat mostam, és fél óráig bénáztam, mire eldöntöttem melyik pulcsi legyen. Mert tudtam, hogy ma megteszem.
Kicsengettek az utolsó óráról, és én végre rászántam magam. Odamentem Jancsihoz. Jancsi… Istenem! Már a neve is annyira dögös.
Szóval odamentem hozzá, mert volt egy tervem. Egy orbitálisan király tervem. Kitaláltam, hogy úgy kezdem, hogy véletlenül megtudtam (ja, véletlenül), hogy imádja a kutyákat, és ezért azt gondoltam, hogy biztosan tudna nekem tanácsot adni, mert nekem is van egy keverékem, de nem tudom megtanítani semmire. Szóval a terv az, hogy majd a kutyák révén gyakran dumálunk, ő rájön, hogy én tulajdonképpen egy egész helyes csajszi vagyok, és majd jól belém szeret.
Szóval odamentem Jancsihoz az óra végén, és megszólítottam.
- Szia!
- Szeva, mi a gond? – kérdezte, de rám sem nézett, csak elindult a szekrényéhez.
- Hát én csak… tudod, azt hallottam, hogy te állítólag eléggé bírod a kutyákat…
- Hát ja, tudok róluk egyet s mást – vetette oda, és pakolni kezdett.
És ahogy álltunk ott a szekrényeknél, jött az igazgató, és én ki akartam térni kicsit előle, hogy a méretes hasa elférjen a folyosón, és hirtelen arrébb léptem. És hát amekkora balfék vagyok, pont ráléptem Jancsi lábujjára. A cipőm sarkával. A vászontornacipős lábujjára.
- Nem látsz, te liba? – ordított fel az én szerelmem, és úgy lökött arrébb, hogy ha nincsen ott egy c-s lány, hát tutira leesek a lépcsőn. Így ő esett le helyettem. De csak egy kicsit, szerencsére. De persze, hogy az összes csaj rögtön elkezdett hisztizni, meg rám mutogatni. Szóval mostantól az összes c-s lány utál. Szuper!
De mi tagadás, ez most pont nem érdekelt. Csak a Jancsin paráztam… hogy most akkor mi lesz a Jancsival? Mert ezek után hogyan fog majd belém zúgni? Ha csak a széttaposott lábujjára fogom emlékeztetni? - Ne haragudj, nagyon sajnálom. Véletlen volt… – mondtam, és már majdnem bőgtem.
- Oké, nem gáz… végülis lehet élni nagylábujj nélkül is – mondta kissé bosszúsan. – Bocs, hogy lelibáztalak.
- Ó, nem számít – gágogtam, és valószínűleg nagyon hülye fejet vágtam. Arra gondoltam, hogy ilyen az igazi férfi. Mit neki egy törött lábujj!
- Na, toljad, mi van a kutyával? - kérdezte nyögve, és közben levette a cipőjét, meg a zokniját, hogy felmérje az általam okozott károkat.
- Á, semmi különös, nem érdekes. Remélem nem tört el…
- Mi? A kutya? – nézett rám megrökönyödve.
- Az ujjad – dadogtam, és elkezdett kerülgetni a pánik.
- Ja, nem. Azt hiszem nem.
- Hála az égnek – sóhajtottam, és imádattal néztem a vörösödő nagylábujjat. Aztán észbe kaptam. - Ja, igen, a kutya – dadogtam zavartan.
- Szóval mi van vele? Nyögd már ki! – nézett rám idegesen, és közben a lábujját masszírozta.
- Keverék. Fekete, szürke foltokkal. És nem tudom megtanítani neki, hogy… szóval nagyjából semmit.
- Aha! – és némi érdeklődés villant át fájdalomtól elgyötört szépséges arcán. - Na figyelj! – kezdte mondani, de én már egyáltalán nem emlékszem rá, hogy mit. Csak arra emlékszem, hogy visszahúzta a zokniját és a tornacsukáját, elindultunk le a lépcsőn, aztán ki a kapun, végig az utcán a megállóig, aztán felszálltunk a trolira, és ő egész idő alatt beszélt. És én egész idő alatt nagyon okosan hallgattam, és bólogattam, meg helyeseltem, de közben csak azt láttam, hogy fantasztikusan szép a szeme, meg elképesztően érzéki a szája, meg mennyire cuki már a haja, ahogy belelóg a homlokába, és annyira menő a feketekeretes szemüvegében.
- Te meddig mész? Én most lelépek! – hallottam aztán Jancsi hangját valahonnan egy másik univerzumból. – Holnap a suliban folytatjuk, Csá! – hadarta, aztán leszállt. És mintha sántikált volna egy kicsit…
- Csá! – rebegtem, és csak álltam bambán a trolin.
És boldog voltam.
Beszéltünk!!!
Legalább 15 percig beszélgettünk!!! Na jó, én csak hallgattam és bólogattam. Na de ez most nem teljesen mindegy?
Aztán kinéztem az ablakon, és rájöttem, hogy fogalmam sincsen, hol vagyok. Azt sem tudtam melyik trolira szálltunk fel.
De kit érdekel??? Jancsi szeret!!!
Na jó, egyelőre inkább még mondjuk úgy: nem utál. És ez egy egészen jó kezdet…
Nagy Anikó Johanna, író - Molnár Júlia, Szombathely, Bolyai Gimnázium, 11/C
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése