Kedves Mikulás!
Kérem, ne haragudjon, hogy levelemmel rabolom drága idejét. Tudom,
hogy ilyentájt,
december elején ki se látszik a munkából, azt sem
tudja, hol áll a feje.
Igyekszem hát rövid lenni.
Jelen
soraimmal szeretném önt tisztelettel
emlékeztetni
egy korábbi levelemre. Tudom, ezerszámra gyűlnek a
postaládájában, és szinte lehetetlen egyetlen egyet felidézni a tengernyi levél
közül. Már
ha egyáltalán sikerült elolvasnia annak idején – attól
tartok, nem lehetett könnyű kibogarászni összevissza, ákombákom betűimet. Mentségemre szóljon, hogy akkoriban tanultam meg írni – lehetséges, hogy ezek voltak az
első mondatok, amelyeket nem az
iskolai füzet vonalazott
papírjára írtam. Emlékszem, a tinta el is kenődött kicsit a levél végén
(akkoriban töltőtollal írtunk az iskolában). Később ennek a
balesetnek tudtam be, hogy kérésem végül
nem talált meghallgatásra. Hatévesen azt gondoltam, ha szebben írok, biztos
megkaptam volna azt a repülőt. Ennyi év után bizonyára nem emlékszik rá, de
abban a verébfej-betűkkel írt levélben ezt kértem: egy ezüst színű, lendkerekes
repülőgépet. Ma is látom magam előtt: két oldalát fényes, piros csík
díszítette, és felnyitható fedelű pilótafülkéjében „igazi", lemezből
hajlított pilóta ült. Egy barátom születésnapi zsúrján játszottam vele, és
miután szüleimet hiába nyaggattam, hogy vegyenek nekem is ilyet, legjobbnak
láttam, ha kérésemmel önhöz fordulok. Rajz és szöveg: Dániel András |
Képzelheti csalódásomat, amikor december
hatodikának reggelén, ablakba kitett cipőim mellett néhány alma és narancs (megjegyzem,
az utóbbi nagy kincs volt akkoriban!) társaságában csak egy kötött sapkát meg
egy mesekönyvet találtam. Édesanyám azzal vigasztalt, hogy egy év múlva majd biztos
teljesül a kívánságom. Sajnos nem így történt. Bár levelet többet nem mertem írni
önnek, titkon abban bíztam, hogy emlékszik még a kérésemre. Még néhány éven át
minden december elején bizakodtam – mindhiába. Közben múlt az idő, és én lassanként – remélem, nem bántom meg vele, hogy ezt
bevallom – elérkeztem abba a korba, amikor többé már nem hittem benne, hogy ön valóban
létezik. Beköltöztettem éppen elhagyott gyerekkorom fantázia figurái közé.
Különös
módon – lehet, hogy nevetségesen hangzik – azt a lendkerekes repülőt mégsem
sikerült elfelejtenem. Sok dolog után vágyakozunk életünk folyamán mindhiába – ám
ezek többsége idővel, a beteljesületlenség keserű érzésével együtt, nyomtalanul
eltűnik a rárakódó emlékek alatt. Ám ez a repülő, talán mert az első volt a
sorban, velem maradt – képe újra és újra, a legváratlanabb pillanatokban
bukkant fel életem során. Mintha ez a kis játék vált volna minden elérhetetlen dolgok
előképévé, fém testébe sűrítve mindazt az idővel lassan szelídülő sajgást (vagy
hogy is hívjam ezt a furcsa érzést), amit valaha szenvedélyesen kívánt, ám soha
nem birtokolt dolgok emléke kelt olykor az emberben.
Kedves
Mikulás! Írásom hosszabbra sikeredett, mint szándékomban volt. Talán menti a
dolgot, hogy legutóbb hatvan éve írtam önnek. Itt, levelem végén, arra
szeretném hát megkérni önt, hogy – ha ennyi év után egyáltalán lehetséges ez– ,
hozza el nekem végre ezt az annyi éven át várt repülőt. Talán megtalálja
valahol raktára mélyén, eldugva néhány ki nem kézbesített, régi játék között.
Remélem, nem nagy kérés ez részemről. Nagyon hálás volnék, ha teljesítené.
(Mint
látja, időközben írni is szépen megtanultam, és golyóstollam pacát sem ejt már
a papírra.)
Megértését
előre is köszöni, és jó munkát kíván:
Takács
Ferenc
ny.
egyetemi tanár
Budapest,
XI. Káplár utca 7/B, 3. emelet 5.
P.
S. Most, hogy újra elolvastam a levelet, nem vagyok biztos benne, hogy bölcs
dolog elküldenem önnek. Félek, hogy hibát követek el. Nem kéne megzavarni ilyen
régi dolgokat. Talán a repülő így töltötte be feladatát, vagy ki tudja.
Hiába,
öregszem. Fiatalon határozottabban döntöttem az efféle dolgokban. Mindegy, egy
kicsit még töprengek ezen, mielőtt borítékba teszem a levelet.
T.
F.
Hiába, ennyi idő után muszáj már a monitorodba mondanom András; egy zseni vagy! Nnna.
VálaszTörlés