2013. május 31., péntek

Lőrinc László: A reggeliző asztal szökevényei



Simonyi Cecília illusztrációja


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy reggelihez megterített asztal. Ez az asztal már csak Rozit várta, hogy megreggelizzen. De ő még lustálkodott az ágyában.
– Biztos nagyon elfáradt szegényke – mondta együttérzéssel mosolyogva Lekvár néni.
– Igen helytelen! – jelentette ki erre Dzsúsz úr. – A kései és kapkodós reggeli egészségtelen és káros. – Közben kicsit lihegett, mert még nem fejezte be szokásos tornáját.
– Vasárnap van, és ilyenkor jólesik tovább aludni – vélekedett Kefírke, miközben maga is csak a fél szemét nyitotta ki.
– Annak, aki lusta! – mondta Kés úr, némi éllel. – A magam részéről ellenzem a tétlen várakozást! Ki tart velem?
Így történt, hogy Kés úr és neje (Villa asszony), Dzsúsz úr, Lekvár néni és Kefírke sorban leugráltak az asztalról, és elindultak világgá. A sor végén az öreg, hajlott hátú Kifli bácsi csoszogott, maga elé morogva:
– Mindig ez a rohanás…
De azért ment ő is. Kíváncsi volt, nem akart semmiről lemaradni.

A reggeliző asztal szökevényei, az élen Kés úr és neje (Villa asszony), utánuk sorban Dzsúsz úr, Lekvár néni, Kefírke és a sor végén az öreg, hajlott hátú Kifli bácsi csodálkozva nézegették az Ötpacsirta utca forgalmát. Korábban fentről, a reggeliző asztalról is hallották már ezt a lármát, de tompábban, és nem látták hozzá a sok autót és embert, aki produkálta. Hát még hogy ámultak, mikor a Rákóczi útra kiértek! De nem volt sok idejük csodálkozni, mert az egyik csatornafedő felpattant, és kiugrott egy csatornamanó.
– Hát ti honnanmerrehovamiérthogyan – ez jött ki a manóból. Talán kérdésnek szánta. Kefírke is annak vette.
– Rozi nem kelt fel – magyarázta a manónak, és megvonta a vállát.
– Nagyon fáradt – tette hozzá gyorsan Lekvár néni.
– Jaj szegény! – mondta gúnyosan szurkálódva Villa asszony, elővillantva fogait.
– Senki se nyilatkozzon az engedélyem nélkül – intette őket Kés úr.
– Te itt laksz lent? – kérdezte a kíváncsi Kefírke. A manó most megelőzte Kés urat:
– Gyertekmegmutatomlentsötétbengirbegurba – hadarta, és rögtön előre is ment.
– Kezdek felébredni – mondta Kefírke, és izgatottan Dzsúsz úr erős karjaiba kapaszkodott.
– Gyerünk! – mondta Kés úr. – Ne késsünk!
– Jó. Csak ne olyan gyorsan – mondta haloványan a hajlott hátú Kifli bácsi, ahogy utolsóként ereszkedett le a lépcsőn.

Roziék háza alatt egy egész kis csőváros volt. Csatornavíz, ivóvíz, gáz, telefon, kábeltévé, meg a villany csövei és vezetékei, összevissza tekeregve, gabalyodva
– Ésmégapirosmetró! – magyarázta a csatornamanó. Tényleg, hallani lehetett, ahogy eldübörgött még mélyebbről.
– Szegény Rozikám, vajon felkelt már? – aggodalmaskodott Lekvár néni.
A manókirály a főgyűjtőcsatorna egyik kiszélesedésében, egy vaslétrafokon trónolt.
– Üdvözölvelegyetekezdjükmegazünnepifogócskát! – mondta ünnepélyesen.
A sok manó már tudta, hogy ez jön, és előre izgatottan ugrabugráltak. Naphosszat a csőrendszerben fogócskáznak, de a vendégekkel ez sokkal érdekesebbnek ígérkezett.
– Király! – lelkesedett Kefírke, aki most már egészen felébredt.
– Én vagyok a fogó! – jelentette ki Kés úr.
– Hát persze, ki más – szurkálódott gúnyosan Villa asszony, de már futott is, közben kalapját erősen behúzta a villafogak közé, nehogy lerepüljön.
– Start! – kiáltotta Dzsúsz úr, és rövid utasításokat adott, ki merre fusson.
– Nem bánom, fogócskázzunk, csak ne olyan gyorsan – kérlelte őket a hajlott hátú Kifli bácsi.

Míg tartott a fogócska, 14 és fél méterrel fölöttük felébredt Rozi. Ásított, és elindult kifelé a konyhába. Ám a fotelhez érve meggondolta magát, belehuppant és újra elaludt.
Már ezért se hallhatta azt a lármát, ami felverte a ház alatti csőrendszer csendjét. Lekvár néni éppen ekkor bukkant ki az Astoria metrómegállóban. A többiek is sorban, lihegve ide érkeztek utána (Kifli bácsi kicsit lemaradva). A fogó éppen egy manó volt, de a manók a metróba már nem mehetnek.
– Mi győztünk! – szögezte le Kés úr, gyorsan előrefutva.
– Kérem a biztonsági sávot szabadon hagyni! – szólt ekkor egy hang.
Nem értették, de nem sok idejük volt tanakodni, érkezett egy metró és nagy csikorgással megállt ott, ahol Kés úr feszített.
– Uram, megtenné hogy végre hátrább lép?! – szólt Kés úrra egy asszony.
Kés úr most értette meg, hogy megszegte a metrószabályzatot. Hátralépett, a metró pedig begördült a helyére. A nyíló ajtókon kiáradtak az emberek.
– Az ajtók záródnak! – szólt most egy másik hang.
– Utánam! – így Kés úr, és beugrott a kocsiba. Mindenki követte a reggeliző asztal szökevényei közül. Csak a hajlott hátú Kifli bácsi alsó csücskét csípte oda az ajtó.

A metróból a „Budai vár” nevű megállónál szálltak ki. Egész más megálló volt ez, mint a többi. Beragyogta a nap és szerte vörös márvány szökőkutak vize csörgedezett. Fák és bokrok sokasága tette vadregényessé. Az egyik fa alatt felismerték Mátyás királyt, éppen Bonfinivel, az ismert krónikással folytatott elmés beszélgetést. Kés úr oda szeretett volna menni bemutatkozni, de a többiek visszatartották.
A mozgólépcső a Halászbástyához vitte fel őket. A bástya nem vette észre rögtön a reggeliző asztal szökevényeit, mert éppen összegabalyodott hálóját bogozta.
– Mindig ez van – dohogott magában. – Megy az idő, és nem fogok semmit.
– Kés úr talán tud segíteni, bátor, erős és éles, elvágja, ha kell – fordult a Halászbástyához segítőkészen Kefírke. A bástya hátra se nézett, csak mordult egyet.
– Való igaz, ámbátor momentán a derékfájdalmaim jelentősen megnehezítik… – szabadkozott ijedten Kés úr.
– Pedig most megmutathatná, mit tud – szólt Villa asszony, nem minden szurkálódás nélkül.
– Micsoda szép kilátás a városra! – lelkendezett Lekvár néni.
– Már megszoktam – mondta a bástya. – Sok tízezer napja nézem. Az a dolgom, hogy olyasmiket halásszak ki a panorámából, amiket korábban még nem vettem észre. De már  jó ideje nem fogtam semmi érdekeset, talán két hete, egyik reggel láttam egy érdekes csillogást az egyik tetőn. Azóta semmi. – Nagyot sóhajtott.
– Sebaj, öreg, ne szomorkodj – mondta Dzsúsz úr, hátba vágva a bús bástyát. – Most felmászunk rád, és lenézünk rólad! Keresünk neked valami kihalászni való látványt! Gyerünk, lányok-fiúk, ki bírja a lépcsőmászást?
– Ó, hát lehetséges volna? Tudtok segíteni? – kérdezte reménykedve a bástya. Mintha kicserélték volna, bizseregni kezdett az összes bástyafoka. Természetesen megengedte, hogy belépődíj nélkül megmásszák. Sorra felkapaszkodtak a lépcsőkön.
– Marhaság – szuszogott leghátul Kifli bácsi. – Lépcsőkön rohangálni!
  
A Halászbástya tetejéről gyönyörű kilátás nyílt a városra. Az egész város sürgött-forgott, izgett-mozgott, zúgott-búgott, gurult, kattogott, kalapált, zörgött, csattogott a távolban. A sok mozgás és zaj egy nagy búgássá állt össze, mire felért a bástyához.
– Micsoda tágasság! – kiáltott fel Lekvár néni.
– No, láttok valamit? – szólt fel izgatottan a Halászbástya.
– Igen, rengeteg dolgot! De az lenne a legjobb, ha fölébe repülhetnénk! – szólt le Kefirke.
– Igen! Én is repülni szeretnék! – kiáltott lelkesen Lekvár néni.
Kefírke sorra kikereste az ismerős részleteket, az újpesti lakótelepet, az Árpád hidat, az Operaház tetejét, a Nagyvárad téri toronyházat és annak a szép háznak a csücskét, ami az Akadémia mögül látszik ki, és ahol egyszer Bem apó is lakott.
– Imádom a Lánchidat. Kés! Kérem, egyszer vigyen át rajta! – mondta Villa asszony.
Lekvár néni nem tágított: – Repülni szeretnék! – mondta újra.
A Halászbástya megborzongott. Hát igen, onnan föntről az égből egészen másképpen láthatná mindezt. Mennyi új halásznivaló tárulna elé! Maga is meglepődött, hogy váratlanul ezeket mondja:
– Repülni? Megpróbálhatjuk, ha nagyon akarjátok! Kapaszkodjatok!
A többieknek a lélegzete is elállt a meglepetéstől.
– Nem értem pontosan – mondta Kés úr. – Egy bástya igen tetemes súllyal rendelkezik... mondhatnám túl nehéz… és oda is van ugye cementezve… – de nem tudta befejezni, minden erejével kapaszkodnia kellett. A bástya ugyanis egyszerűen leguggolt, elrugaszkodott és máris a kanyargós Donát utca felett repült hőseinkkel. Kefírke sikított az örömtől. Az egyik ház ablakából Blattner Géza, a híres bábművész integetett nekik.
– Repülő bástya. Még ez is. Elképesztő – morgott Kifli bácsi, erősen kapaszkodva a kőpárkányba. De ahogy kihajolt, és lenézett a városra, mindent megbocsátott. Minden az eszébe jutott a régi időkből.

A Halászbástya maga is meglepődött, hogy milyen könnyedén repül. Szinte szárnyakat kapott. Először is, mint egy műrepülő, átrepült az Erzsébet híd pillérkapuin, anélkül, hogy akárcsak érintette volna a hidat. Az összes utas behunyta a szemét, de azért Kefírke kinyúlt, hogy megérintse a fehér fémet. Szerencse, hogy Lekvár néni ezt nem látta!
– Látod az Ibolya presszót? – szólt Kifli bácsi Lekvár nénihez, mikor Pest felé értek.
Igen! És te a Csanádi utcai tejbüfét? Istenem azok a túrógombócok! Azok a „kelbimbók csőben”! Persze cső nélkül! Meghatottan összebújva keresték meg sorra azokat a helyeket, ahol korábban együtt sétáltak.
Dzsúsz úr a Népstadionban gyönyörködött, miközben Kés úr a nejével villongott.
– Leesett a kalapom a Dunába – méltatlankodott Villa asszony. – Kellett ez nekünk?
– Nem értem a szemrehányást – vágott vissza Kés úr. – A magam részéről kezdettől elleneztem ezt a meggondolatlan akciót.
A Halászbástya közben figyelt az utasok szavára, és maga is körbejártatta a szemét.
– Látja, mennyi látnivaló, mennyi halásznivaló! Két hónapra elég lesz! – szólt fel neki Kefírke, miközben hagyta, hogy fújja a haját a szél. Egyszer ő is lepillantott, és észrevette, hogy az egyik csatornalefolyóból felinteget az egyik manó.
– Csodálatos ez a repülés! – mondta Lekvár néni önfeledten, miközben önkéntelenül is Kefírke felé nyúlt, hogy visszatarthassa, ha a párkányra akarna mászni.
– Csodálatos – egyezett bele Kifli bácsi, Lekvár néni fejéhez hajtva az egyik csücskét. – De azért egy kicsit mégiscsak gyors – tette hozzá mosolyogva.

A bástya egy játszótéren szállt le, a belvárosi Bástya utcában.
– Mindig ide szerettem volna egyszer eljutni – vallotta be utasainak szuszogva. – Egy öreg rokonom lakik itt.
Körülnéztek, és meglátták a rokont. A játszóteret határoló tűzfalba beépítve ugyanis ott szunyókált a középkori pesti városfal kőcsipkézete.
– Régen vártam már, hogy egyszer meglátogatsz. Örülök, hogy idetaláltál – szólt a városfal csendesen a Halászbástyához, miután felrebbent álmából.
– Magam végeztem a navigálási munkálatokat! – sietett megjegyezni Kés úr, majd fennhangon a többiek felé fordult: – Utasok! Kiszállás! Ne tülekedjünk! Mindenki köszönjön!
– Örülök hogy sokra vitted – mondta a városfal.
– Öőő, háát, igyekszem – válaszolta megilletődötten a Halászbástya. – Persze sok a munka, ott fenn, ugye… Rengeteg a turista. Alig tudtam elszabadulni egy kis időre. – Hogy tetszik lenni?
– Köszönöm, jól. Csak nagyon be vagyok ide szorítva a házak közé. Néha, mikor elfáradok, szívesen ledőlnék, de így nem tudok.
– Ne beszéljen ilyeneket. Örüljön, hogy ilyen jól tartja magát – mondta Lekvár néni. – Félezer év szép kor.
– És vannak régebbi részeim is – büszkélkedett csendben az ódon városfal.
– Gratulálok – mondta Kifli bácsi, és arra gondolt, hogy akkor ő tulajdonképpen egészen fiatal. Csak tegnapi.

Az öreg városfal hamar elfáradt a beszélgetésben, és mély álomba merült.
Dzsúsz úr csinált pár nyújtózkodó gyakorlatot a mászókán, Kefírke hintázott, a Halászbástya pedig arra gondolt, hogy ilyen szép élményt még sosem halászott. És tele volt a hálója sok egyéb, kisebb élménnyel is.
– Ideje elköszönni – szólt Kés úr a mobiljára pillantva. – Köszönjük az utat. Hogy a nejem kalapja a felelőtlen röpködés közben beesett a Dunába, nos, ez igazán szóra sem érdemes.
– Szívesen – mondta a bástya. – Nekem is mennem kell vissza, tíz perc múlva jön egy japán csoport. – És gyorsan igazított magán, mert eszébe jutott, hogy sokat fogják fényképezni.
Míg ezek az események zajlottak a Bástya utcában, azalatt az Ötpacsirta utcai házban, a fotelben felébredt Rozi, és álmosan kitámolygott a fürdőszobába mosakodni. Szórakozottan kipillantott az ablakon, és megállt a szájában a fogkefe. Fent az égen ugyanis, egy nagy alakú, leginkább Halászbástyának látszó tárgy repült el.
Ezt nézték a reggeliző asztal szökevényei is a Bástya utcából.
– Ügyesen belejött – mondta elismerően Dzsúsz úr. – Csak gyakorlat kérdése.
– Azért kicsit túl gyors – dünnyögte a hajlott hátú Kifli bácsi.

– Ideje lesz most már szépen hazamenni, szegény Rozikámnak nem lesz reggelije, ha felébred – mondta Lekvár néni.
– Magára vessen! – így Kés úr, de azért villámgyorsan intézkedni kezdett: – Sorakozó, indulás!
Éppen nyitva volt előttük egy csatornafedő, egy szerelő dolgozott ott, elmélyülten keresgélve a villáskulcsai között. Hőseink meg gyorsan, észrevétlenül lemásztak a mélybe.
– Jé, egy kifli! – csodálkozott el a szerelő, mikor felpillantott. – Hm. Lecsúszott.
Míg a szökevények – természetesen a csatornamanók segítségét igénybe véve – hazafelé igyekeztek, Rozi már törülközött.
– Meg kell tudnom, hogy mi repült az égen – gondolta magában, öltözködés közben. Ekkor csörömpölést hallott a konyhából. Mintha a kés koccant volna a dzsúsz poharához. Vagy inkább a villa a lekváros bödönhöz? Kopogás is tartozott mindehhez, mintha valaki az asztalon üveg vagy fém cipőcskében közlekedne.
Rozi belépett a konyhába. Az asztal szépen megterítve várta: kés, villa, lekvár, dzsúsz, kefir, kifli és a többi, ahogy kell. Semmi mozgás.
– Aki túl sokáig alszik, az sokat képzelődik – mondta Rozi csak úgy magának, kacarászva. – Repülő bástya! Mozgás a konyhaasztalon! Hahaha. Na, gyorsan megreggelizem, aztán rohanok.
Az öreg, hajlott hátú Kifli bácsi most már nem mondhatta ki, amit gondolt. Csak egészen picit, észrevétlenül megingatta az egyik csücskét.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése