Simonyi Cecília képe, amelyhez a mese született. Eredeti megjelenés itt. |
Borcsa álmodozni szeretett a
legjobban. Reggel még az ágyból sem akart felkelni, hadd álmodozhasson még egy
kicsit. Reggelizni sem akart, meg ebédelni és vacsorázni sem. Csak turkálta az
ételt. Rá is szóltak sokszor:
– Borcsa, ne álmodozz! Egyél!
Olyanokat is mondtak, hogyha nem
eszik, sose fog megnőni. Nem lesz belőle nagylány. De Borcsa nem evett. Nem
akart nagylány lenni. Hanem királykisasszony. Valódi, mesebeli királykisasszony.
És a mesékben nincs szó arról, hogy a királykisasszonyok ennének valamit. Főleg
nem müzlit, vajas kenyeret vagy spenótot. Rágondolni is rossz. Legfeljebb egy
kis mérgezett almát kóstolnak meg. De abból is az első falat a torkukon akad, és
ott is marad, amíg meg nem érkezik a királyfi.
Úgyhogy Borcsa nem evett. Egy királykisasszony nem eszik. Vagy nem akármit. Mondjuk szóló szőlőt evett volna. Vagy aranyló almát. Kacagó körtét. De túrós csuszát, bablevest vagy rakott karfiolt semmiképpen. Vagy csak éppen annyit, amennyit muszáj. Amennyit anya vagy nagyi ráerőltet. Mert mi van, ha épp akkor toppan be a királyfi, amikor Borcsa mákos gubát eszik? Rágondolni is rossz.
És Borcsának igaza lett. A királyfi
éppen ebéd közben toppant be hozzájuk. Persze nem viselt koronát, és palástot
sem. De Borcsa azonnal tudta, hogy ő a királyfi. Délceg volt és magas, és
valami érthetetlen nyelven beszélt. Óperencián túliul vagy üveghegyen inneniül.
Odahajolt hozzá, és a táskájából elővett egy almát. Az alma sárgán ragyogott.
Igazi aranyalma volt.
A királyfi pedig leült az asztal
mellé, és szedett a spenótlevesből. Aztán a csirkepaprikásból. Még a mákos
gubából is evett. Borcsa csak nézte, nézte, és azon gondolkodott, milyen jó
lenne világgá menni ezzel a királyfival. Ahogy gondolkodott, észre sem vette,
hogy utolsó cseppig kikanalazta a levest. Megette a csirkepaprikást. Még a
mákos gubából is kért. Kétszer is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése