Tasnádi Emese: Az ágyi poloska és az ember

Lakner Zsuzsa kollázsa. Kollázsblogja itt található.

Leszállt az éj, gyorsan jött ma a sötétség, s hamarost lett öregeste a szobában. Mámi nem tudta pontosan megítélni, rossz volt a szeme, pedig szűkítette is, hogy jobban lásson. Lassan forgatta a fejét, karmos végű, tapadókorongos lábaival óvatosan araszolt előre a szűk résben, a Révai Nagylexikonban. Ez volt a kedvenc könyve, dohos lapjai között érezte igazán otthon magát. Lassan két éve már, hogy beleköltözött, ismerte minden egyes oldalát. Bár éhes volt, tápcsatornája már majdnem teljesen kiürült, azért egy kis időre megállt az 135. oldalon, s álmodozva gondolt arra a meleg, nyári estére. 

Házassági évforduló volt. Aranylakodalom. Itt volt az egész nagycsalád. Az éjfélt kicsit túlhaladva már mindenki nyugovóra tért. Mámi ekkor indította el népes családját, kiadva az utasítást: „Nyak, boka és csukló, embervérből ott a jó! Tapadj, szídd! Tapadj, szídd! Te is Lajoska, itt az ideje, hogy magadra szedj végre néhány dekát! Ha soványan jössz vissza, én esküszöm, kitagadlak! Még egy ilyen élhetetlen gyerekem nem volt, pedig már 3599-et felneveltem. Csak ez az egy lett ilyen nyápicfajta, pont, mint az apja!” S a népes poloskacsalád ellepte a lakást, s dolgozott szorgalmasan egész éjen át. Reggelre vöröslött a tapadókorongok helye, s vakarózott az ünneplő család apraja, nagyja.

Mámi fátyolos, könnybe lábadt tekintettel emlékezett vissza arra az estére, majd bicegve tett néhány lépést. Ízelt lábait húzta már a csúz, s köhögött is, meg vért köpött. Csóválta is a fejét: „ej, Mámi, bolond vénasszony, hát hogy pazarolhatod azt a drága nedűt?!” Közben éjfélt ütött a kakukkos óra, s a fakakukk fáradtan vánszorgott ki az ajtaja elé, halk, recsegő „kukukk, kukukk” telt csak ki belőle. Máminak azonban ez is elég volt, hogy megrázva magát ráncos testét kihúzza, szívókorongját, s tisztességben megőszült, büszke, öreg fejét előreszegve elinduljon az éjszakába. Bélus, a legidősebb fia, tartotta a Lexikon nehéz, szakadozott fedelét, míg leugrott a padlóra. Mielőtt elindult volna a hálószoba felé, visszaszólt: „indíjjad a többieket is! Mingyá’ hajnalodik, s oszt éhen ne maradjatok nekem!” Bélus, csak kurtát bólintott, mivel szűkszavú egy poloska volt, ágyi poloskákhoz mérten tán túl szűkszavú is. Mikor még kicsinyke volt, aggódott is az anyja, hogy baja van ennek a gyereknek, s vitte a szomszédékho’, a professzorék lakásába, mert ott lakott a Nagy Tudású Minden Ágyi Poloskák Atyja, az ősz, öreg bölcs Poldi. Poldi megtapogatta a kis Bélust, megforgatta, kicsit meg is nyalogatta, aztán csak annyit mondott: „ilyen egy fajta!” Mámi ekkor megnyugodott, s a Bélussal nem is volt soha gond, hallgatott rá mindenki, főleg, mikor csak némán nézett, s szavát se lehetett venni. Most is az intésére elindult az egész népes nagycsalád, ki erre, ki arra. Bélus egy darabig számolta őket, aztán csak legyintett: „annyi, amennyi! Osztán majd visszajön valamennyi!”

Az ember nyugtalanul aludt már napok óta, sőt hónapok óta. De most, hogy így félálomban vakarózott, be kellett magának vallani: évek óta. Ez az átkozott vakaródzás, csak ez ne lenne! Egyre jobban kínozta, s testén egyre több volt a piros folt. Volt már orvosnál, többnél is. Az egyik azt mondta, a kemény víztől van, az szárítja a bőrét, a másik szerint a tojás az oka. Így először a fürdésről szokott le, aztán a tojásról. S utána sorban mind a többiről: a tejről, a lisztről, a keményítőkről, az E123-ról, az E34-ről, az E627-ről, majd a kukoricáról, a szójáról, az árpáról, a komlóról (ez utóbbit nagyon bánta, mert a kedvence volt a sör). S végül nem maradt már neki semmi más, csak a kadarka. Az asszony közben mosószert váltott, meg tusfürdőt és aztán öblítőt is. Vett sok kenceficét, s kente az aloe verát is kilószám az urára. Semmit sem ért! A sok orvos se tudta megmondani, hogy mitől a piros folt, a vakarás!  Ment aztán a vajákos asszonyokhoz is, de hiába. „Jaj, de viszket, az Istenadta!” – ült fel nagyot nyögve az ágyon, s kaparta, amíg a vér nem serkent már. Kín öntötte el arcát, s szeme, a tehetetlenség okozta dühtől könnyben úszott. Ekkor pillantotta meg az ágy végében az öreg poloskát, aki mereven nézte őt. Mámi bólintott egy aprót, s halk, öreges hangon csak annyit mondott:

„De nagy mulya vagy, te ember!”